Beszélgetés az előadóművészetről

Méhes György: Mi, férfiak című darabjában láttam először. Szemtelen kislányt játszott benne. Nekem, az ugyancsak szemtelennek, imponált. Később a Kis hercegben láthattam… Ez már más volt. Akkor találkoztam először talán az előadó művészettel – ha nem számítom Balogh Éva Babits: Jónás könyvét, – ez volt az, ami képzeteimet a színházról, az előadóművészetről felrobbantotta.
Otthonában kerestem fel. Gyermeki-kedves hangjával már előzőleg megnyugtatott telefonon – fogadni tud, mehetek, beszélgessünk. Mikor megérkeztem, épp gyermekéért indult. Elkísértem. Az úton Méhes György Dupla kanyaráról beszélt, a nemrég lezajlott turnéjukról, hogy milyen érdekesen fogadták a különböző városokban…

– A színház a művészet perifériájára szorult. S ezt úgy mondhatom, mint aki a saját bőrén azt érzi, hogy komolyan veszik, amit csinál – mondja, és teával kínál, majd lekuporodik a fotelbe, s onnan beszél, nagyjából olyan pozícióból, mint abban a régi Méhes darabban ama szemtelen kislány… – Színházainkból az igazi, alkotó, művészi munka hiányzik. De hát ez a perifériára szorult színházi lét évszázados probléma, ha ugyan egyáltalán annak lehet nevezni. A művészetek közt a színház mindig perifériára szorult volt.

Tiltakozni szeretnék. Nem engedi. Így van, lássam be!

– Előadóművészként lettél híres. Azon kívül, hogy szerepeket nem nagyon kaptál, mi akadályozta művészi kibontakozásodat?

Kissé legörbülő, fél szájjal mosolyog.

– Gondolod, hogy híres vagyok? Mi az, hogy híres? Nem ismernek a zöldséges üzletben. Szerepeket pedig kaptam. A Mamlock professzor-beli szereplésem komplexen szép, ugyanakkor keserves emlékem is. Kovács Györggyel való közös munkát jelentett, hetven előadást játszottunk együtt, s harmadéves főiskolásként bekerülni egy élcsapatba, nem mindennapos dolog. A Székely Színház nagy csapatából még néhányan benne voltak, s országos turnén is megfordultunk. Még tíz év múlva is, szerepeim közül a legélénkebben a Ruthra emlékeztek. A román kritika is számon tartotta. Ritka dolog ez egy színész életében. Pedig valahogy így kellene történjék… – Apró sóhaj után folytatja: – Ezután a vásárhelyi színházhoz kerültem, s kezdődtek a kisebb-nagyobb döccenők. Játsztam Júliát a Rómeó, Júlia és a sötétségben, volt pár jó szerepem, amit szerettem. A Sötétség hatalmában Anyutka – tulajdonképpen erre hívott ide Tompa –, egy vendégszereplés Szatmáron Arbuzov Szegény jó Marat-jában Boérral, Kisfalussyval, aztán apróságok, amikre már én sem emlékszem… Az ördög cimborájában Eszter. Huszonöt szerepet játsztam a húsz év alatt. Ez normális körülmények között öt-hat évre való szerep lenne. A sors kegyének tartom, hogy egyáltalán tudják: létezem. A szakma még úgyahogy tudta, hogy vagyok, a közönség kevésbé. Ez elsősorban nekem szégyen…
– Miért választottad ezt hivatásodul? Mennyiben jelent az előadó művészet többet vagy kevesebbet?
– Lassan tudatosodott bennem, hogy a színészben iszonyú feszültségek vannak, lelki, szellemi, ki nem élt ambíciók… Ezért tudják rólunk úgy, hogy érzékeny, nehezen kezelhető emberek vagyunk. A legnagyobb feszültség abból a nagy-nagy érzékenységből adódik, amit az ember kiformál magának. Abból a kiszolgáltatottságból, amit a színész helyzete jelent egy színházban. Ebből az egyetlen kiút – a színpadnak legalább egy részét, egy sarkát kiválasztani. A színpadnak az a sarka egészen az enyém. Most már érzem. És ez hihetetlenül jó érzés… A pódium nem jelent olyan kiszolgáltatottságot, mint a színház…

Kedves hangja van Illyés Kingának, akár egy gyermeknek, aki koraérett magabiztossággal tudja, mi minden szükséges ehhez a szakmához, és az mennyire a véletlen műve olykor.

– Egy ötperces szerepben lehetsz bomba jó, de az akkor is öt perc. És nem egy hosszú, tartalmas, nagy lehetőséget kínáló drámai vagy vígjátéki szerep. Azt a bizonyos „közönséggel való csodálatos kapcsolatot”, amire minden színész vágyik, aki átélte, legelőször másodéves koromban éreztem egy emlékpróbán. A Vérnász menyasszonyát játszottam. Nekem akkor sikerült talán annyira belefeledkeznem a szerepbe, hogy elfelejtettem, hogy az szerep. Akkor éreztem, hogy ez… hát még új volt, az átélésnek ez a csodálatos pillanata. Ha nem eléggé pedagógus a tanár silány dologgá válhat, mert keresni kezded, görcsösen. Ezt nem lehet akarni, nagyon akarni – akkor nem megy. Ez jön. Sokszor túllőhetsz a célon.
– Hogy lehetne stabilizálni ezt? Hiszen ez a legcsodálatosabb az egészben.
– Ez – hagyja helyben. – A Mamlock… ez a sokak által irigyelt nagy lehetőség engem nagyon meggyötört, nem akartam államvizsgára állni, le akartam mondani a színházról, épp a Mamlock miatt. Tizenkét éves zsidó kislányt játszottam, aki életében először kerül megalázó helyzetbe. A teljesen váratlan megkülönböztetéssel kerül szembe. Nagyon szépen megírt szerep volt, jó partnereim is voltak, remek kritikát is kaptam s én mégis úgy éreztem, a hetven előadásból kb. hatvankétszer, hogy én ma csaltam, hazudtam, mocskos vagyok, mert nem sikerült elég őszintének lennem, nem tudtam belefeledkezni, minden előadáson ugyanolyan hőfokon átélni a szerepet. Azt hittem, nem vagyok alkalmas erre a pályára. Akkor jöttem rá – Marosi Ildikó kérdezett erről, – hogy az én színészi nevelésem elsősorban az átélésre alapozódott, s engem teljesen futóhomokra állított. Úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábam alól. Keserves periódus következett, már felkelni sem volt érdemes reggel, úgy éreztem. Ehhez minden magánéleti nyavalya is hozzájárult, hál’ istennek ilyenekkel mindig tele voltam – jegyzi meg cinikusan. – De azért a színház rovására egyetlen órát sem töltöttem el. Ezért is neveltem aztán olyan nyugodtan a gyerekeimet, amikor eljött az ideje… tehát el kellett indulnom egy tudatosabb úton. Most a Kovács Levente növendékei járják ezt az utat. Akkor kezdtem módszeresen foglalkozni sok mindennel. Dolgozni. A légzéssel, beszédtechnikával – órákig tudok hangosan is a legnagyobb gyönyörűséggel olvasni magamnak. Balogh Éva mondta, mennyi energiájába került, amíg végre elérte, hogy nem látszik, mikor vesz lélegzetet. Nem tudom, hogy ezt a nagy szakértő színikritikusok közül észrevette-e valaki. Mert a lihegőket észreveszik. Azért akartam otthagyni a pályát, mert nem tudtunk eleget, nem tanultunk meg táncolni, hangképzést sem (egy kis prozódián kívül) – érzésem szerint sokunk beszédtechnikája abból állt, hogy tanárainkat utánoztuk. Sokat köszönhetek Kovács Györgynek, de kemény négy-öt évembe került, amíg le tudtam vetkőzni Erdős Irma és Kovács hatását. Négy-öt évembe került, amíg úgy éreztem megtaláltam azt a hangot, ami már én vagyok, s amiben nem visszhangzik senki stílusa… Itt csak abból lesz valaki, aki komolyan veszi. Teljesen mindegy hogy adatnak-e számára szerencsés véletlenek, hogy kínos araszolgatással éri el, vagy egyszerre egy hirtelen ugrással – ez teljesen mindegy. Csak munkával lehet érvényesülni, akár a sportban vagy a hangversenydobogón.
– Mi okozza a legtöbb nehézséget egy előadás, előadóest összeállításában és kivitelezésében?
– Lehetetlennel vívott csaták ezek. Amíg nem érdekel igazán egy szöveg, semmit sem akarok csinálni. Bennem kell megérnie, hogy felfigyeljek valamire… Először csak részleteit szerettem meg. Aztán egy idő után biztos voltam benne, hogy elő lehet adni, aztán, hogy elő is kell adni. Hosszú hónapok gyönyörűséges munkája ez. Kucorogtam az ágyban és elmélkedtem az előadásról. Teljesen ösztönösen fogtam hozzá a színpadra átültetéshez… Megtanultam a szöveget s még mindig nem tudtam, hogy ki fogja rendezni. Nekem nincsenek rendezői ambícióim. Persze, sokszor megosztottam gondjaimat a barátaimmal is. Vagy például a Szilágyi Domokos kötetét hónapokig olvasgattam, de egy délután született meg bennem a Lírai oratórium gondolata – egy hozzám közelálló valakinek „válasz”-ként állítottam össze… Egészen más, ha az ember tudatosan állít össze valamit. Vagy úgy érzi, hogy folyton egy kényszernek enged. Ez valahol színészi és előadóművészi munkára egyaránt vonatkozik. Mindent meg tudok csinálni akkor, ha tudom a miértjét.
– Mit jelent az idő egy ilyen egyéni produkció esetében?

Felhúzott lábakkal ül a fotelban. Angol teát iszunk…

– Azt mondják – felel lassan –, hogy egy színházi előadás 4-5-6- év alatt teljesen elavul. Persze, vannak kivételek, amikor tíz évig is megy egy előadás. De pár év alatt a legtöbb elavul, legyen az akármilyen jó. A kis herceg ’69-es, a Fagyöngy ’71-s, az Oratórium ’74-es előadás, és azóta is egyre mondom őket… De a Fagyöngyöt szinte minden előadáson átforgatom, megváltoztatom a versek sorrendjét… Ma, bár állandóan csiszolom magam, úgy érzem megszabadultam egy csomó mindentől, talán nincs bennem annyi hiúság, vagy annyi félelem, és elfogadom, hogy nem minden este sikerül ugyanúgy… Befele fordul az ember. Sok mindent inkább tartalmilag él át – talán ez szabadít meg a fölösleges görcsöktől, mert az senkinek sem használ. A kis herceg bemutatóján a pilóta szövege csak keretet jelentett, elsőnek a kis herceg érdekelt. Tizenkét év múlva inkább a pilótát játszom, a felnőttet. A bemutató idején nem halt meg bennem az a gyerek, aki mindnyájunkban meghal egy kicsit – többé-kevésbé. Előfordult, hogy szinte meghaladta az erőimet. Ritkán voltam színpadon, az előadások előtt napokig valósággal szűköltem a félelemtől. A nessus-ing, a drukk, a lámpaláz, a szorongás, amit ha nem tudsz levetkőzni magadról – elpusztít. Ennek csak az állandó színpadi szereplés az ellenszere… Az elmúlt két évben volt a legtöbb előadásom… Miért van az például, hogy egy verset elmondani sokkal nagyobb idegességet jelent, mint egymás után többet? Tudhatod magadról. Edzés kell ehhez is. És edződni csak a színpadon lehet.

Emlékszem: Ha élni akarunk című műsoromat Illyés Kinga is megnézte, mikor Vásárhelyen játszottam. Legnagyobb örömeim közé tartozik, hogy utána megvárt és melegen megszorította a kezemet.

– Mit lehet megtanulni az előadó művészet gyakorlása folytán és mit felejthet el a színész? – kérdem, és arra gondolok, hogy partner nélkül nehezebb és ugyanakkor könnyebb is játszani.
– Nem kell kötődni a partnerhez… Egy őszinte pillanatomban ezt be is vallottam egyik igazgatómnak, aki aztán szépen a nyakam köré tekerte ezt a beismerést, mint a sajátját. De igaz… Az ember megszokja, hogy egyedül van, leszokik a partnerrel való játékról, a kölcsönös adogatásról. Ezáltal talán szuggesztívebb tud lenni egyedül, könnyebben megteremti magában a szükséges feszültséget, mert nem „zökkenti ki” a partner. A gyerekszülés engem annyira eltávolított a színháztól, egymás után jött a két gyerek, hogy amikor hosszú idő után visszakerültem a színpadra, teljesen tudathasadásos állapotba kerültem. Egészen megváltozott körülöttem a világ, családom lett… fényévnyi távolságra kerültem a színészettől. Nevetségesnek tűnt az egész „mesterség”. Pár hónapnak kellett eltelnie, amíg újra visszataláltam a színpadhoz. Azóta még több lendülettel tudok a színházé lenni, mint azelőtt.
– Külföldön is jártál. Milyen gondot okozott az idegen közönség meghódítása?
– Láttam előadást Londonban, Stockholmban, Párizsban – bár nem mindent… De azok közt, amit láttam, volt nagyon jó, volt csapnivaló és közepes is. Ezt az itteni előadásokról is el lehet mondani. Egész biztos, hogy a Párizsban naponta megtartott 35-40 előadásból legfeljebb vagy kettő olyan, aminek értelme is volt. Láttam egy zsebszínházi előadást a Monte-Parnasse Stúdiójában és szégyenkezve ültem a széken. Állítom, hogy bármelyik itthoni előadóest különb lett volna. De láttam felkészült színészeket Londonban – és káprázatos volt. Peter Weiss átírta Kafka Per-ét, Újper címen adták, számos mozgásművészeti bravúrral. Azért is volt olyan rendkívüli hatással rám, mert pont akkor nem értettem pontosan a szöveget, de a színész tökéletesen ki tudta fejezni testmozgással a menekülést, a szorongást, a nyomasztó közérzetet. Peter Weiss rendezte az előadást, egy kivételes tehetségű, szuggesztív erejű fiatal színésszel. A szorongást a színész úgy érzékeltette, hogy állt a fal mellett a színpad előterében, s egy adott pillanatban úgy kúszott át egy széken, egy ebédlőasztalon, majd kötött ki végül az ágyban, hogy a mozdulatai nem törtek meg. Tökéletes kígyómozgás… Az igazán jó színháznak persze nyelvre is, de nem csak nyelvre van szüksége, mert az igazi áttöri a nyelvi korlátokat. Az előadó művészet is áttörheti… Soha nem fogom elfelejteni egy ’74-es bákói előadásomat. Éjszaka fél tizenkettőkor került rám a sor, a Lírai oratóriummal. Zsúfolt terem előtt játsztam, kizárólag román ajkú közönség előtt, akik visszafojtott lélegzettel hallgatták, a bizottság meg ugyanúgy, köztük Dina Cocea, Valentin Silvestru. Éppolyan felejthetetlen élmény volt, mint amikor New York-ban egy nagyon vegyes műsorral léptünk föl – Arany, Radnóti, Kányádi, Salamon Ernő, indiai vers, kínai ballada –, a közönség pedig rögtönzött volt. Mindnyájunk számára ugyanolyan élményt jelentett, akik ott voltunk. Másnap – nem volt velünk senki színházi személy, mi mostunk, vasaltunk, megtanultuk kezelni a mosógépet, és néztük a színes tévét –, másnap egész nap csorogtak a könnyeim, soha addig nem éreztem, milyen súlya van és lehet a szónak. A második világháború utáni években indultak meg az ilyen jellegű műsorok, amikor úgy tűnt, a közönség ki van éhezve arra, hogy komolyan vegyék őket, úgy fogadtak… Rendkívül felemelő, biztató érzés, hogy a költészet és irodalom, amit mi hajlandóak vagyunk provinciálisnak elkönyvelni, a világ bármely táján élő magyarok szemében, akik átveszik az illető ország ízlését, szokásait, adott pillanatban londoni mércével mérettetik meg, és visszhangra és megértésre talált. Ugyanolyanra, mint itthon. Mert lehet, hogy harminc nyelvre nem fogják lefordítani azokat az általunk elmondott verseket, de tudni azt, hogy az a költészet, amely másokra is képes ugyanúgy hatni, már nem csak a miénk, hanem az övék is – nagyon jó dolog.
– Milyen előnyökkel jár, kiláthatni a világra? Mennyit értékesíthet a színész abból, amit külföldön tapasztal?
– Elsősorban a rendezőknek lenne szükségük az utazásra. Színházlátásra is, de az utazásra. Nem véletlen, hogy egy-két évszázaddal ezelőtt is, éhezve, az utolsó garast összegyűjtve a mesterség egy-egy megszállottja elindult világot látni.
– Mi az, ami azonos az előadó művészetben a világ minden sarkában? Hogyan változik a jelrendszer, a művész jelrendszere idegen közegben? Hogyan értékesítheti, használhatja fel hovatartozását, jelent-e ez gátat vagy sem, mik azok az összefüggések, amit megteremthet művészetével?
– Erre nem tudok válaszolni…
– Nincs hangsúlyeltolódás egy mű értelmezésében, illetve befogadásában?
– Dehogy nincs! Ehhez megint belső felszabadultság, adottság kell, hogy minden este úgy mondhasd a szöveget, mintha akkor született volna meg… Olyan műveket kell választani, amivel ízig-vérig tudsz azonosulni. Ha éppen nincs valami zavaró körülmény. Hogy milyen helyzetekben kell néha kiállni egyedül olyan színésznek, akit nem erre neveltek-szoktattak! Hogy mit jelentett rossz világításban előadni a Lírai oratóriumot, egy hosszúkás sötét teremben, és éppen Bécsben; vagy mit jelent egy kellemetlenül visszhangos teremben fellépni; vagy egy 100 férőhelyes koncertteremben (mikor megláttam az Aranybika koncerttermét Debrecenben, megsemmisültem, úgy éreztem semmi nem jut el a nézőkig, hiszen ez kamara-előadás); vagy mit jelent a Fagyöngy műsort mikrofonba mondani!… Én rendkívül elnéző vagyok a kritikákkal szemben. A kritikusok írjanak, ez a dolguk. De az se biztos, hogy a kritika megmarad. Nem mondom, hogy a rossz kritika nem okoz keserves napokat, de ez nem olyan lényeges.
– Ha ez se marad meg, akkor mi az, ami megmarad?
– Amire a közönség emlékezik, amit minden néző magával visz, az, ahogy a közönséggel átélted az éppen aznapi találkozást. Azt a hihetetlen jóérzést, kielégülést, boldogságot, ha sikerül. Ha nem, akkor a keservet. A kritika néha kárpótol, néha nem, de ki vagyunk neki szolgáltatva, mert minősít és nem a csodálatosan átélt pillanatok döntik el, kinek hol a helye, hanem a kritika.
– Beleszól a színész életébe?
– Igen. A minősítést a „szakma”, a kritika dönti el.
– S a legtöbb esetben ez a kritikus magánvéleménye.
– Vannak esetek, hogy a rosszul fogalmazott kritika, illetve abból bizonyos megjegyzések, amelyeknek semmi közük az esztétikai mércéhez, a színészt úgy leterítik, hogy többet nem tud őszintén játszani. Holott a megjegyzés „csak” pillanatnyi öncélú szellemeskedés volt. Előfordult, hogy egy ilyen megjegyzéstől meggyűlöltem a szerepet, és sokáig nem tudtam azonosulni vele…

…Még beszélgettünk volna, ha estére nem kellett volna bemennem a színházba előadásra. Kinga annyit mondott még, hogy szerencsém volt – olyan pillanatban kaptam el, amikor beszédes kedvében volt. Különben őt nagyon nehéz szóra bírni.
Az utolsó pillanatban kaptam el a lakásától a központba induló buszt; idejében beértem.
Kinga ígérte, ha nem jön közbe semmi, másnap megnézi az előadásunkat. A Vörös és feketét játszottuk. Nem tudom, ott volt-e.

Lejegyezte: Nászta Katalin

(Részletek egy 1982-ben készült interjúból)

Az interjú eredeti szövege itt olvasható

Lásd még: Kenéz Ferenc: Vers és környéke 4. Illyés Kinga szaval

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ