Keskeny kis könyv, ugyancsak kifli áráért (1 lej), már-már felszívódva az antikvári könyvóceánban. Kár lett volna otthagyni… Szerzője nemzetközi hírű szovjet tudós, Zsoresz Medvegyev, cselekményideje a huszadik század hatvanas-hetvenes évei, a szovjet társadalom brezsnyevi korszaka, tárgya pedig egy agyafúrt, ám türelmes és alapos megakísérlet, amit a szerző azért folytat, hogy leleplezze a szocialista demokráciában működő, balgatagon együgyű és szánalmas levélcenzúrát. A professzor kísérletképpen nem sajnálja a munkát s a költséget külföldi kollégáival történő levelezésétől, mindenféle küldeményt és postai útvonalat kipróbál, hogy statisztikai úton bebizonyítsa: levelezése – amelynek zömét egyszerű tudományos nyomtatványok, közlemények teszik ki – durva ellenőrzésnek, késleltetésnek, olykor meg egyenesen visszatartásnak vannak kitéve. A kafkai Hatalom abszurditása elhalványul a brezsnyevi idők kuszasága és értelmetlen túlbonyolítása mellett, az elénk táruló kép már nem is diktatúráról, hanem annak silány karikatúrájáról vall. Zsoresz Medvegyev szamizdatban terjedő, emberjogi küzdelmét megörökítő munkájának a Modern Könyvtárban megjelent könyvecske csupán első fejezete; magányos ellenzékisége miatt majdhogynem elmegyógyintézetbe zárják, ennek megakadályozása és az emiatti szolidaritási küzdelem történetét Zsoresz Medvegyev később testvérével, a világhírű történész Roj Medvegyevvel közösen irt könyvében (Az őrültség kérdése) meséli el. Hogy miért tanulságos e kis könyv? Mert tudományos módszerrel leplezi le a rendszer összevissza hazudozását. Kérdezhetnénk: szerzőnek nincs jobb dolga, mint levelekkel, postai küldeményekkel kísérletezni? Helyette inkább csodáljuk azt a módszeres alaposságot, amivel Medvegyev professzor a hálóját szövi és a kísérleteit objektíven kielemzi. Azt is mondhatnánk, hogy hol vannak azok az idők, amikor leveleinket postaládákba dobtuk, postahivatalokban gyűjtötték össze, szortírozták azokat, majd kiszállították rendeltetési helyükre. Elvégre igaz, hogy manapság a levelezés immár villanypostán, az internet segítségével zajlik, a nehézkes postahivatalok kiiktatásával, de a mindent tudni akaró és megkaparintó „Fekete Hivatal”- ok megőrizték pozícióikat és fontosságukat. Más idők, más szokások… (CsG)

Egy „kortyintás” a könyvből:
„…A következő elveket alkalmaztam:
Először: a leveleket nem egyszerűen csak különböző postahivatalokban, de különböző városokban adtam fel.
Másodszor: különböző időpontokban /1969 / március folyamán.
Harmadszor: a feladás módozatait is váltogattam (ajánlott térti vevénnyel,, normális ajánlott, szabályos légiposta, expressz légiposta). Úgy gondoltam, hogy a szabályos légipostai leveleket esetleg felületesebben nézik át, mivel ha nem ajánlottak, kisebb értük a felelősség.
Negyedszer: … a leveleket két nyelven írtam, hogy a cenzúra különböző nyelvi osztályain menjenek át.
Ötödször: a borítékokat különféleképpen címeztem. Részben írógéppel, részben kézzel, s az utóbbi csoporton belül különféle karakterű kézírásokkal. Néhány borítékon nem szerepelt sem a cimzett neve, se a feladó neve és címe. Ezeken csak egy hivatali cím szerepelt: X.Y. Egyetem „getentikai osztály”, vagy „fizikai laboratórium”. Némelyik borítékon szerepelt a feladó cime, de igy: „Moszkva, poste restante”, az aláírás pedig az M és Zs betűk teljesen olvashatatlan keveréke volt. Magában a levelekben, amelyeket ugyanilyen olvashatatlanul írtam alá, nem szerepelt az angol levelekben szokásos üdvözlő formula. Levelezőtársaimat keresztnevükön vagy becenevükön szólítottam, mint egy kedves barátot: Kedves Dave, Kedves Bob. Úgy gondoltam, hogy kollégáim – a laboratóriumok vagy kutatóintézeti osztályok vezetői – a levelek tartalmából rájönnek, hogy ki irta.
Hatodszor: az egyik levelet a március 8-ra kiadott speciális nőnapi borítékban küldtem. A borítékhoz tartozó üdvözlőkártyán L. professzor feleségét köszöntöttem a nemzetközi nőnap alkalmából. Ez a levél lakáscímükre ment…
Hetedszer: Még ravaszabb fortélyt is kieszeltem. Két angol nyelvű levelet eredeti, Mit Luftpost címkével ellátott német borítékba tettem. Ezeket különböző időpontokban adtam fel a Nemzeti Szálloda portájáról. Az itteni postahivatal (No 600) külföldi turistákat szolgál ki. Feltételeztem, hogy a külföldiek levelei a „Fekete Hivatal” valamilyen speciális osztályán mennek át.
Nyolcadszor: a levelek közül kettő úgynevezett „filatelista levél” volt. A kér borítékon űrhajós bélyegek voltak, speciális bélyegzővel lepecsételve, amelyet minden évben április 11-én, az űrhajósok napján használnak. Egy így lebélyegzett boríték becses filatelista szuvenír, s az űrhajósok napján hosszú sorokban állnak az emberek a postahivatalok előtt, hogy megszerezzék a pecsétet. Ezen a napon egyedül Moszkvából legalább ezer filatelista levél megy külföldre, s ezekbe csupán néhány üdvözlő sort szoktak írni… Leveleim besodródtak az úrhajós borítékok áradatába.
Márciusban és áprilisban hasonló módon további tizenkét levél indult útjára az L. professzornak december 17-én küldött, „elveszett” levél másolatából.” (Zsoresz Medvegyev: A levelezés titkosságát a törvény garantálja. Európa Kiadó, Modern Könyvtár, 1989. Fordította Kenedi János)