A Pinkerton család immár két nemzedék óta él egy történetből. Pontosabban egy tragédiából, legpontosabban pedig a falu tragédiájából. 1943. január 12-én nem sokkal éjfél után mintha egy porcolányboltba (a helyi dialektus szerint) tört volna be egy bivalycsorda..Vagy mintha mintegy jeladásra egyszerre beparittyázták volna a Teleki-kastély minden ablakát, egyesek szerint háromszázhatvanötöt, Vásárhely mellett, Gernyeszegen. Itt is, ott is mécses lobbant, petrollámpa, s a tisztaszobába berohanva, mert onnan hallatszott az éktelen zaj, minden házban ugyanazt látták a felriadók: hogy a nagy képráma, amelynek üvege alatt nagymama és nagytata volt lepréselve, mint a gyöngyvirág az énekeskönyvben, a földre zuhant, és még vagy húsz fénykép, amivel a keret mentét még körberakták. Egyrészt mert rámahiány volt, másrészt pedig amúgyis mindenki mindenkivel rokon e sok fényképen, Alajossal Karcsi, az első unokatestvér, Arankával Mari, aki Amerikában halt meg nemrég, Bubával, a menyasszonnyal Rózsika, ő a városban varrónő lett, két fia van, mindkettő képét odatűzték a többi mellé. Ez a családi képes krónika szakadt le a földre akkor éjszaka, nagy csörömpölés közepette. Az üveglap összetörött, szilánkja az épp fronton levő férj vagy fiú homlokát szúrta át. Ez történt a legszegényebbnél s a legmódosabbnál is, minden házban, ahol nemrég még katonaköteles férfi volt, akit aztán kivittek a keleti frontra. Némelyik házban két, sőt három katonaképet is átszúrt az üvegszilánk, és tényleg, ott az apa, a két fiú, vagy ha egy volt, akkor egy és a sógor is SAS-behívót kapott, huszonnégy óra alatt jelentkezni kellett a kaszárnyában, ahonnan máris indították őket. Jól vagyok, írta valamivel később az apa vagy a fiú, a sógor, ami hogy az oroszoknál leszakadt a tél, így bővült: csak küldjetek valami vastag ruhát, mert ti otthon, hálistennek, nem tudjátok, milyen az orosz tél. A cenzúra kihúzta a hálistennek szót, nem mintha ateista lett volna a szavak őre, vagy a gépezet, melynek ő egy kis csavarja volt. Inkább mert a kihúzott szó mögött, ami az otthon melegét és biztonságát jelentette, fölsejlett a végtelen hómezők iszonyata, amiről Karády oly szépen énekelt, hogy könnyes szemmel hallgatta az ember, és tán eszébe sem jutott, hogy „fiaink, apáink, testvéreink, egész magyar népünk” nyári rüsztungban harcol, márpedig a naptár januárt, s a hőmérő higanyszála mínusz negyven fokot mutat. Pinkertont pedig azért hívták Pinkertonnak és nem Imre Dénesnek, ahogyan a születési bizonyítványtól az adóhivatalig mindenütt beírták, majd valamikor halotti levelében is ez a név fog megjelenni, mert még a háború előtt fenn járt a székesfővárosban élő nővérénél, aki az Operaház Pillangókisasszonyánál szolgált. A dívánál majd minden este megjelent az igazi Pinkerton, a Puccini-opera amerikai tengerésztisztje, akiért aztán a darab zárójelenetében harakirit követ el a lány. De csak az operában, mert civilben nagyon jól megvoltak egymással, és szó sem volt semmiféle harakiriről, amikor a férfi hajnalban elhúzott Csocsoszántól. Fiatalok voltak, szerelmesek voltak, ezért aztán úgy is viselkedtek. Csocsoszán jó erdélyies, sőt, székelyes ételeket evett, mindamellett karcsú és kívánatos maradt, annyira, hogy a róla készült színes plakátot is lekörözte. Ő ugyan csak egyszer látta, amikor azzal az ürüggyel, hogy a nagyságos asszony ismerje meg családját és leghamarabb hőn szeretett öccsét, nővére beállította az előszobába, miközben a sikerei teljében levő énekesnő a nappaliból pillantott ki, na jól van, mondta, azzal bevonult a hálóba. Most már menned kell, mert jön Pinkerton, mondta fiútestvérének Erzsi, ennyi volt. A lépcsőházban össze is futott vele, hát igen, van ott tüdő, ezek ketten nagyon is összeillenek. A nő olyan szép hogy csak, a férfi is jóvágású. Bárcsak én lennék Pinkerton, mondta a későbbi Pinkerton, és nagyokat sóhajtozva elnyúlt a priccsen. S itt érkeztünk el a falusi Pinkerton életének nagy tragédiájához: a tanító (mert az, maga az állam fizeti, ha nem sokkal, de legalább kevéssel) satnya volt, minden percben úgy köhécselt, mintha tüdőbeteg lenne. Azt mondják, marha erős keze volt a bábának, s amikor megfogta, hogy élete első fürdővizében megmerítse, mintha alig hallhatóan megroppantotta volna az újszülött hátát. Tény és való, a csecsemő egy hetet csaknem egyfolytában sírt, s amikor nyolc vagy kilenc esztendős lett, kezdték mondogatni, hogy hát púpos. Nem nagyon, de ha ingujjasan mutatkozik, akkor látszik. S a púp az évek során ha nem is gyorsan, de növekedett, úgyhogy amikor soroztak, őt magnak hagyták. Egyedül az ő képe nem esett le a falról, és ez is jelent valamit! A leesések viszont kivétel nélkül mind azt jelezték az otthoniaknak, hogy a képen látható, átszúrt homlokú férfi azon az éjszakán meghalt. E rettenetes vízió sajnos beigazolódott, amikor pontosan huszonnégy nap múlva a postás mindenik házhoz bekopogott a gyászszegélyes értesítéssel, amelyben maga a honvédelmi miniszter fejezte ki mélységes együttérzését a családdal, hogy az apa, fiú, testvér (s itt következett a név) a legnagyobb áldozatot vállalta a haza védelmében. Még Pinkerton is sírt, csak nem tudni, miért. Rokonai nem voltak, őt nem bolygatta senki. Amikor viszont a Vörös Hadsereg felszabadította az országot a fasiszta elnyomás alól, nem volt szabad emlékezni a Don-kanyarnál meghalt férfiakra. Ők is fasiszták voltak, nevüket kimondani se volt szabad, legfönnebb álomban, amikor „az én Ferim, Jánosom, Sándorom úgy ült le mellém, és megfogta a kezem, azt kérdezte, hogy vagytok otthon, és mosolygott, mintha élne”.Az öreg Barabás, aki a falu egyik hangadója volt, bement a községházára, hogy né, emléktábla kéne a hősöknek. Minden épkézláb férfi meghalt, azóta Asszonyfalvának mondják a környékbeliek a falut.

2.

Pinkerton itt megkapta élete főszerepét, eljátszta, és amennyire őt ismerem, nem bánta meg. Az öreg Barabás bényomozása után hivatta az új községi elöljáró: nézze, maga már nem mai csirke, s ebben a faluban egy idő óta a tyúkok parancsolnak. Jelentőségteljesen nézett Pinkertonra, mint ki e képes beszédből is a legtöbbet érti, s ők is a lehető legjobban megértik egymást, még ha a baromfiudvarról beszélgetnek is. Emléktáblája lesz a szovjet hősöknek, de akik betörtek a nagy keleti szomszédhoz és raboltak meg gyilkoltak Hitler oldalán, ugyan miért érdemelnének emléktáblát? Ő azt szeretné, ha Pink… hm, Imre Dénes elvtárs előadná a helyzetet, hogy nem ez a haladás és béke útja, és a legnagyobb bűn a tőkés-földesúri rendszer szekerét tolni. Pinkerton szombat délutánra kinyittatta a népházat, pénteken krétával írta ki az ajtóra, hogy előadás lesz Hősök és árulók címmel. Percig nem volt vitás, hogy ki kicsoda. Az egészből nem lett semmi, mert néhány csintalan cigánygyereket leszámítva nem jött a falu. Nem baj, ismétlés jövő szombaton, s ha akkor sincs senki, lefújjuk az esti bált. Erre nagy durcásan beült vagy tíz fiatal, elő lehetett adni nekik nagyapjuk, apjuk, nagyobbik testvérük, sógoruk árulását. S hogy még jó, hogy ilyen könnyen (!) megúsztuk, mert akkor se lehetne egy szavunk se, ha mindannyiunkat kitelepítenek a Duna lápvidékére, vagy kiseprűznek az országból, áttelepítenek egy világvégi őserdőbe. Ahogy a csehszlovákoknál is megbüntették a németeket meg a magyarokat a Felvidéken. Másnap az elöljáró gratulált Pin… helyesebben Imre Dénesnek, elrendezte, hogy a kétkerekű rendelkezésére álljon. Járja csak a vidéket, mindenütt tartson előadást a hősökről és árulókról.

3

Túl vagyunk már ötvenhaton, nyolcvankilencen is. Id. és ifj. Pinkerton az udvaron üldögél a nagy fa alatt. Az öreg mögött egy becsülettel megharcolt, sikerekben gazdag, kudarc nélküli élet áll, így méltatták a kultúrban megtartott nyugdíjba vonulásakor, s hogy ezt a szónok hogyan értette, nos, ez az, amire az elnagyolt és patetikusan felfújt szövegből következtetni sem lehet. Nem is kell! Apu, szuper vagy, mondta a szünetben ifjabb Imre az idősebbnek, én csak folytatom, amit te megkezdtél. Komolyan mondod, kérdezi erre igazi ijedtséggel az öreg, és hogy képzeled? Én úgy, hogy máris írom doktori dolgozatom újabb kori falunk legkülönösebb tragédiájáról. Arról az éjszakáról, amikor minden házban egyszerre zuhantak le a padlóra a fronton harcoló férfiak fényképei. Igen, mondja erre id. Pinkerton, és elmélázik, akkoriban – hát emberek ezek? – voltak, akik leárulózták a szerencsétlen áldozatokat. Ugye, hogy ez disszertációd lényege, mert más nem is lehet! Amit ő ötven évvel korábban elmondott, most lám, visszajön, csak épp száznyolcvan fokos fordulattal! S ennek az akár fundamentalistának is mondható átértékelésben látványos képi megoldások is voltak: amikor előbb a vörös csillagot vették le az emléktábláról, majd kővel az olvashatatlanságig összedobálták magát az emléktáblát is. Egy hónap múlva elkészült a hősök – hőseink! – emléktáblája is, a világháborúban elesettek terjedelmes névsorával. A táblát egy angyal kőalakja tartja a falu főterén, de csak az egyik kezével, mert a másikkal a homlokát támasztja a nagy gondolkodásban.