Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (57.)
A hangulat kihat más irányba is: a 6-i magyarhermányi kiszállásra nem csomagolták be a fontosabb ruhákat (senkit sem vontak érte felelősségre!), a mai szecselei előadásra nem hoztak el pár csizmát (nem szőrszálhasogatás!), Y (a névtől eltekintek – megj. most) pedig, miután egy nemrégi vétsége miatt a színház vezetősége alig tudta kebelén simogatva megtartani, ma a fogadott autóbusz menetlevelét nem méltóztatott kézbesíteni.
Ami az alkoholfogyasztást, egyáltalán a minimális művészi, színpadi fegyelmet illeti, egyáltalán nem mentség a program túlzsúfoltsága. Ez etikai kérdés!
– Na, Tutuka, ezt jól megmondtad… a naplódnak.
Rosszkor ivás nyilván fordult elő korábban is, de legalább csak nagyon elszórtan.
A Hegyi patak falusi előadására készültünk, Csávó eléggé be volt rúgva, valami ízléstelent szólt az öltöztetőnőnek, mire Laló rendreutasította. Erre a borgőzös kollegából elősistergett a temesvári külváros:
– Ide figyelj, csávó, gyere ki velem, menjünk bé ketten a bokorba, lássuk, ki jön ki belőle!
Szinte én jöttem ki a színpadról, amikor a páros jelenetünkben megláttam, hogy a fickó fordítva tette fel a bajuszát, a szőr belül volt, a vászon pedig a sok régi ragasztótól úgy csillogott a reflektorfényben, mintha a kollega náthásra vette volna a figurát.
Persze a józan szocializmusban azért is iszik a színész, mert nem könnyű a Párt kapcabohócának lennie, havonta tíz deka vajért fellépnie embertelen sorban, nagykabátban, mosdatlanul vakoskodnia a színtelen, flekkenszagtalan konyhában, mert a szobában még a telefonnak is beépített füle van, az ajándékcsóktól is duplán félnie, egyrészt az abortusztörvény, másrészt a Szeku miatt, mert bármikor megzsarolhatja, hogy besúgja a feleségének… mert hiába próbálta nagy élvezettel a Boldog nyárfalevelet, a pártbizottság meg sem próbálta pártolni a bemutatását. A fölösleges munka helyett inkább leste volna, melyik üzletben egykilós adagolnak pityókát a krumpli hazájában.
Székelyudvarhelyen egyszer megneszeltem, hogy a trafikban gyufát osztanak. Ki nem állhattam a sort, de azért kiálltam.
– Kérek egy csomag gyufát.
– Egy egész csomaggal?
– Igen, egy egész csomaggal.
– Na, hagyjuk, ismerem én az ilyen figurákat – és a hölgy elém pöccintett egy skatulya gyufát.
– Tutuka hirtelen fellobbant, majd leégve elsomfordált a szállodába és kialudta magát.
Előadás után jöhetett a gondűző borocska, mert azt még lehetett kapni. Igaz, hogy szőlőmentes volt, de hát láttam én már csókmentes házasságot is.
Ha igaz bort akartunk benyakalni, apámmal kivártuk a szirénázást és kirohantunk a tömbházból. A rendőr leintett:
– Nem látják, hogy riadó van? Mért hagyták el az épületet?
– Bombabiztos helyre sietünk.
Intett, mi meg bevágódtunk a pap pincéjébe. Az biztos bomba helyt volt. Ott tartottuk a saját gyártmányú borunkat. Miután a riadót lefújták, úgy támolyogtunk haza, mint akiket szétvertek a magyarok. (Mert ők voltak a mumus.) Mumuci szidta a férjét és ápolta a fiát.
Gyergyói turné alatt fogtam ki egy káprázatos légiriadót. Szentmiklóson mindenfelé autógumit égettek, a település percek alatt fekete várossá lett, a magasabb épületeken vijjogó szirénáknak nem szirénhangú repülőzúgás tercelt hatalmas hangszórókból, sportos fiatalemberek akrobatikázták, hogyan kell az első emeleti erkélyről kötélhágcsón levergődni a tömbház tövébe és laposan falhoz simulni, hogy ne kelljen kimúlni. Székely szájtartású vezérek harsogták felvételről románul, hová bújjunk, hogyan meneküljünk. De én megmutattam nekik, ki a legény a renegáton! Ide lőjetek kivagyisággal peckeskedtem a téren. Ezen a téren nem ismertem tréfát. Közben el-elnéztem, hogyan hordják a fát a lakók az erkélyről a szobályukba, hogy tüzeljenek, hogyan füstölnek a tömbház falából kimeredő kürtők, világgá kürtölve a bentiek nyomorát, miközben az összkomfortos elvtársak marhulnak. Az ökrök.
Persze ismertem én is rossz tréfákat, ökörködtem olykor én is. Amikor kipattant, hogy az Ellenpontok c. szamizdat kiadvány Szőcs Géza koreográfiájával járja a pontozót a rendszer ellen, vásároltam egy román keresztrejtvényt, megoldottam magyarul, vastagon beleírva a Szőcs nevet, és bedobtam az Andriskó postaládájába, aki kevéssel azelőtt találkozott az illetővel. Andriskó csak Imicinek merte elhebegni az ijedtségét, nosza, felkonspiráltak a tömbház tetejére, és a város felett tanakodtak a provokáció fölött.
De hát a szocializmusban minden megoldódik, így Imici minden tavasszal megkönnyebbülten sóhajtott fel: „Na, az idén se kell Velencébe menni!” – és megnyitottuk a szezont Lisznyóban, ami a szilveszteri ereszd el magaddal zárult.
Az első két évben csak tapogatóztam a kúria irányába, friss házasként még kicsi legény voltam a háznál. Edit tipikus városi volt, anyósom tipikus mindenbe belekotyogó, apósom pedig… apósom tudta, hogy tipikusan nem törökbúzát akarok termeszteni, mert ha bulilehetőségem van, nem kukoricázom. Igen, a tengeri nyaralásokat akartam zsebhez közelíteni.
Hogy a kúria milyen ideális szilveszterezni, azt Hektor már bemutatta. Elhatároztam, én is megpróbálom. Gerendaházról lévén szó, a vakolat a legtöbb helyen félreállt a szél útjából, a szobákat csak hűteni tudtuk. A színház raktárából kiszállítottam az elfekvő plakátkötegeket, s a nappalit kitapétáztuk vagy tíz évaddal. Az ablakokat lefüggönyöztük, a zsalukat kipofoztuk, hogy a zsaruk ne pofozzanak majd minket. Fenyőfázhatott az illetékes elvtárs, amíg belevörösödött, ha spicliskedni dermedt kedve. Nekünk a hidegre nem volt különösebb gondunk, úgy vettük, hogy kiszálláson vagyunk.
Lisznyót szilveszter estéjén búcsúztattuk a falusi csendtől. Ahogy először megjelentünk városi csapatostul, a nyugalom nyugalomba vonult. Leváltottuk. Bukó bukolika. Én voltam a hangadó. Itt végre kinótázhattam magam. Ezzel dilivé lett az idilli élet. Én is nehezen bírtam a menetet és a jövetet, mert a kabaré miatt ingáztam, olykor tényleg csak a morzsára értem vissza, amit főleg a Panniék becsempészett szalámija miatt fájlaltam. Ők menetrendszerűen hoztak valami magyarlátta tömör meglepetést, no meg valami bukés töltenivalót a mi töltött káposztánk mellé. Aztán amikor a káposztát már csak emlékkel tölthettük meg, ők is elmaradtak. Hogy a szalámi mellett ne hozzanak ránk bajt is. Történt ugyanis, hogy amikor a szilveszteri muri hangulata épp a tetőpontra hágott, a hátsó küszöböt bejelentetlenül áthágta egy helybeli fiatalember egy kupa borral, mintha csak a hágón ereszkedett volna le. Nem rajongtunk az idegenért, de nem is idegenkedtünk tőle, nem küszöböltük ki. Már hasadt a hajnal, amikor belém hasított a gyanú.
– Mondja csak, miért jött maga éppen ide inni?
– Mert telefonszolgálatos vagyok a néptanácsnál.
– Akkor miért nem ül ott?
– Mert ide kűttek.
– Kik?
– Szentgyörgyről híttak fel és azt parancsolták, jöjjek ide.
– Miért?
– Hát hogy lessem ki, nem-e van magik közt külföldi személy.
– Jöjjön ki a kertbe, nézzen szét, van-e ott idegen rendszámú autó.
Kimentünk, sógorostól.
– Látja, még bukaresti kocsi is van, csak külföldi nincs.
– Látom, na. Akkor rendbe van a dolog.
– Nincs rendben! Mondja csak, hol jött be maga?
– Hát… a kapun.
Na, erre aztán kíváncsi voltam, mert a bejáratot úgy agyonszögesdrótoztuk, hogy kívülről még a sündisznó se tudta volna feloldani.
– Jöjjön csak, mutassa!
Kiderült, hogy kitörte a kiskapu léceit és bepréselte magát a lyukon.
A sógor kibogozta a kötést, sarkig tárta a nagykaput, a fickót jól megtaszajtotta a lűtőn, én meg hozzávettem egy fél lécet, mielőtt lelécelhetett volna. Azóta is sajnálom. Ő csak a ráosztott szerepét volt kénytelen játszani. Hogy így eljátszotta, az már a rendező szereposztói felelőtlensége. Őt kellett volna kidobni. Mondjuk a vonatból. Vagy legalább az állásából.
A színház bárjában dobtam be Bobynak a biztatást.
– Ne légy olyan dög, mindenki párosával szilveszterezik, hozzál már te is egy nőt!
– Gondolod?
– Gondolom.
Szétnézett. Az egyik asztalnál szólózott egy ismerős lány. Boby átszólt:
– Jössz velem szilveszterezni?
– Mikor?
– Holnap.
– Igen.
– Akkor túl van beszélve…
Elsején délután be kellett hajtanom kabarézni. Boby még alszik, a hölgy unatkozik, szól, hogy vigyem be Szentgyörgyre. Előadás után sietek vissza. Poharazgatunk, csevegünk, Boby fészkelődik, homlokráncol:
– Te, nem volt velem valami csaj?
– De igen.
– Ki?
– Ági.
– És hol van?
– Bevittem.
– Akkor túl van beszélve…
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza