A han­gu­lat ki­hat más irány­ba is: a 6-i ma­gyar­her­má­nyi ki­szál­lás­ra nem cso­ma­gol­ták be a  fon­to­sabb ru­há­kat (sen­kit sem von­tak ér­te fe­le­lős­ség­re!), a mai sze­cse­lei elő­adás­ra nem hoz­tak el pár csiz­mát (nem szőr­szál­ha­so­ga­tás!), Y (a név­től el­te­kin­tek – megj. most) pe­dig, mi­u­tán egy nem­ré­gi vét­sé­ge miatt a szín­ház ve­ze­tő­sé­ge alig tud­ta ke­be­lén si­mo­gat­va meg­tar­ta­ni, ma a fo­ga­dott au­tó­busz me­net­le­ve­lét nem mél­tóz­ta­tott kéz­be­sí­te­ni.

Ami az al­ko­hol­fo­gyasz­tást, egy­ál­ta­lán a mi­ni­má­lis mű­vé­szi, szín­pa­di fe­gyel­met il­le­ti, egy­ál­ta­lán nem ment­ség a pro­gram túl­zsú­folt­sá­ga. Ez et­ikai kér­dés!

– Na, Tu­tu­ka, ezt jól meg­mond­tad… a nap­lód­nak.

Rossz­kor ivás nyil­ván for­dult elő ko­ráb­ban is, de le­ga­lább csak na­gyon el­szór­tan.

A Hegyi pa­tak fa­lu­si elő­adá­sá­ra ké­szül­tünk, Csá­vó elég­gé be  volt rúg­va, va­la­mi íz­lés­te­lent szólt az öl­töz­te­tő­nő­nek, mi­re La­ló rend­reuta­sí­tot­ta. Er­re a bor­gő­zös kol­le­gá­ból elő­sis­ter­gett a te­mes­vá­ri kül­vá­ros:

– Ide fi­gyelj, csá­vó, gye­re ki ve­lem, men­jünk bé ket­ten a bo­kor­ba, lás­suk, ki jön ki be­lő­le!

Szin­te én jöt­tem ki a szín­pa­dról, ami­kor a pá­ros je­le­ne­tünk­ben meg­lát­tam, hogy a fic­kó for­dít­va tet­te fel a ba­ju­szát, a szőr be­lül volt, a vá­szon pe­dig a sok ré­gi ra­gasz­tó­tól úgy csil­lo­gott a re­flek­tor­fény­ben, mint­ha a kol­le­ga nát­hás­ra vet­te vol­na a fi­gu­rát.

Per­sze a jó­zan szo­cia­liz­mus­ban azért is iszik a szí­nész, mert nem könnyű a Párt kap­ca­bo­hó­cá­nak len­nie, ha­von­ta tíz de­ka va­jért fel­lép­nie em­ber­te­len sor­ban, nagy­ka­bát­ban, mos­dat­la­nul va­kos­kod­nia a szín­te­len, flek­ken­szag­ta­lan kony­há­ban, mert a szo­bá­ban még  a te­le­fon­nak is be­épí­tett fü­le van, az aján­dék­csók­tól is dup­lán fél­nie, egy­részt az abor­tusz­tör­vény, más­részt a Sze­ku miatt, mert bár­mi­kor meg­zsa­rol­hat­ja, hogy be­súg­ja a fe­le­sé­gé­nek… mert hiá­ba pró­bál­ta nagy élve­zet­tel a Bol­dog nyár­fa­le­ve­let, a párt­bi­zott­ság meg sem pró­bál­ta pár­tol­ni a be­mu­ta­tá­sát. A fö­lös­le­ges mun­ka he­lyett in­kább les­te vol­na, me­lyik üz­let­ben egy­ki­lós ada­gol­nak pi­tyó­kát a krum­pli ha­zá­já­ban.

Szé­ke­lyud­var­he­lyen egy­szer meg­ne­szel­tem, hogy a tra­fik­ban gyu­fát osz­ta­nak. Ki nem áll­hat­tam  a sort, de azért ki­áll­tam.

– Ké­rek egy cso­mag gyu­fát.

– Egy egész cso­mag­gal?

– Igen, egy egész cso­mag­gal.

– Na, hagy­juk, is­me­rem én az ilyen fi­gu­rá­kat – és a hölgy elém pöc­cin­tett egy ska­tu­lya gyu­fát.

– Tu­tu­ka hir­te­len fel­lob­bant, majd le­ég­ve el­som­for­dált a  szál­lo­dá­ba és ki­alud­ta ma­gát.

Elő­adás után jö­he­tett a gon­dű­ző borocs­ka, mert azt még le­he­tett kap­ni. Igaz, hogy sző­lő­men­tes volt, de hát lát­tam én már csók­men­tes há­zas­sá­got is.

Ha igaz bort akar­tunk beny­akal­ni, apám­mal ki­vár­tuk a szi­ré­ná­zást és ki­ro­han­tunk a tömb­ház­ból. A ren­dőr lein­tett:

– Nem lát­ják, hogy ria­dó van? Mért hagy­ták el az épü­le­tet?

– Bom­ba­biz­tos hely­re sie­tünk.

In­tett, mi meg be­vá­gód­tunk a pap pin­cé­jé­be. Az biz­tos bom­ba helyt volt. Ott tar­tot­tuk a sa­ját gyárt­má­nyú bo­run­kat. Mi­u­tán a ria­dót le­fúj­ták, úgy tá­mo­lyog­tunk ha­za, mint aki­ket szét­ver­tek a ma­gya­rok. (Mert ők vol­tak a mu­mus.) Mu­mu­ci szid­ta a fér­jét és ápol­ta a fi­át.

Gyer­gyói tur­né alatt fog­tam ki egy ká­prá­za­tos lé­gi­ria­dót. Szent­mik­ló­son min­den­fe­lé au­tó­gu­mit éget­tek, a te­le­pü­lés per­cek alatt fe­ke­te vá­ros­sá lett, a ma­ga­sabb épü­le­te­ken vij­jo­gó szi­ré­nák­nak nem szi­rén­han­gú re­pü­lőz­úgás ter­celt ha­tal­mas hang­szó­rók­ból, spor­tos fia­ta­lem­be­rek akro­ba­ti­káz­ták, ho­gyan kell az el­ső eme­le­ti er­kély­ről köt­él­hág­csón le­ver­gőd­ni a tömb­ház tö­vé­be és la­po­san fal­hoz si­mul­ni, hogy ne kell­jen ki­múl­ni. Szé­kely száj­tar­tá­sú ve­zé­rek har­sog­ták fel­vé­tel­ről ro­má­nul, hová búj­junk, ho­gyan me­ne­kül­jünk. De én meg­mu­tat­tam ne­kik, ki a le­gény a re­ne­gá­ton! Ide lő­je­tek ki­va­gyi­ság­gal pec­kes­ked­tem a té­ren. Ezen a té­ren nem is­mer­tem tré­fát. Köz­ben el-el­néz­tem, ho­gyan hord­ják a fát a la­kók az er­kély­ről a szo­bá­lyuk­ba, hogy tü­zel­je­nek, ho­gyan füs­töl­nek a tömb­ház fa­lá­ból ki­me­re­dő kür­tők, vi­lág­gá kür­töl­ve a ben­ti­ek nyo­mo­rát, mi­köz­ben az össz­kom­for­tos elv­tár­sak mar­hul­nak. Az ökrök.

Per­sze is­mer­tem én is rossz tré­fá­kat, ökör­köd­tem oly­kor én is. Ami­kor ki­pat­tant, hogy az El­len­pon­tok c. sza­miz­dat ki­ad­vány Szőcs Gé­za ko­reo­grá­fiá­já­val jár­ja a pon­to­zót a rend­szer el­len, vá­sá­rol­tam egy ro­mán ke­reszt­rejt­vényt, meg­ol­dot­tam ma­gya­rul, vas­ta­gon be­leír­va a Szőcs ne­vet, és be­dob­tam az And­ris­kó pos­ta­lá­dá­já­ba, aki ke­vés­sel aze­lőtt ta­lál­ko­zott az il­le­tő­vel. And­ris­kó csak Imi­ci­nek mer­te el­he­beg­ni az ijedt­sé­gét, no­sza, fel­kon­spi­rál­tak a tömb­ház te­te­jé­re, és a vá­ros fe­lett ta­na­kod­tak a pro­vo­ká­ció fö­lött.

De hát a szo­cia­liz­mus­ban min­den meg­ol­dó­dik, így Imi­ci min­den ta­vasszal meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel: „Na, az idén se kell Ve­len­cé­be men­ni!” – és meg­nyi­tot­tuk a sze­zont Lisz­nyó­ban, ami a szil­vesz­te­ri ereszd el ma­gad­dal zá­rult.

Az el­ső két év­ben csak ta­po­ga­tóz­tam a kú­ria irá­nyá­ba, friss há­zas­ként még ki­csi le­gény vol­tam a ház­nál. Edit ti­pi­kus vá­ro­si volt, anyó­som ti­pi­kus min­den­be be­le­ko­tyo­gó, apó­som pe­dig… apó­som tud­ta, hogy ti­pi­ku­san nem tö­rök­bú­zát aka­rok ter­mesz­te­ni, mert ha bu­li­le­he­tő­sé­gem van, nem ku­ko­ri­cá­zom. Igen, a ten­ge­ri nya­ra­lá­so­kat akar­tam zseb­hez kö­ze­lí­te­ni.

Hogy a kú­ria mi­lyen ide­á­lis szil­vesz­te­rez­ni, azt Hek­tor már be­mu­tat­ta. El­ha­tá­roz­tam, én is meg­pró­bá­lom. Ge­ren­da­ház­ról lé­vén szó, a va­ko­lat a leg­több he­lyen fél­re­állt a szél út­já­ból, a szo­bá­kat csak hűteni tud­tuk. A szín­ház rak­tá­rá­ból ki­szál­lí­tot­tam az el­fek­vő pla­kát­kö­te­ge­ket, s a nap­pa­lit ki­ta­pé­táz­tuk vagy tíz évad­dal. Az ab­la­ko­kat le­füg­gö­nyöz­tük, a zsa­lu­kat ki­po­foz­tuk, hogy a zsa­ruk ne po­foz­za­nak majd min­ket. Fe­nyő­fáz­ha­tott az il­le­té­kes elv­társ, amíg be­le­vö­rö­sö­dött, ha spic­lis­ked­ni der­medt ked­ve. Ne­künk a hi­deg­re nem volt kü­lö­nö­sebb gon­dunk, úgy vet­tük, hogy ki­szál­lá­son va­gyunk.

Lisz­nyót szil­vesz­ter es­té­jén bú­csúz­tat­tuk a fa­lu­si csend­től. Ahogy elő­ször meg­je­len­tünk vá­ro­si csa­pa­tos­tul, a nyu­ga­lom nyu­ga­lom­ba vo­nult. Le­vál­tot­tuk. Bu­kó bu­ko­li­ka. Én vol­tam a han­ga­dó. Itt vég­re ki­nó­táz­hat­tam ma­gam. Ez­zel di­li­vé lett az idil­li élet. Én is ne­he­zen bír­tam a me­ne­tet és a jö­ve­tet, mert a ka­ba­ré miatt in­gáz­tam, oly­kor tény­leg csak a mor­zsá­ra ér­tem vissza, amit fő­leg a Pan­ni­ék be­csem­pé­szett sza­lá­mi­ja miatt fáj­lal­tam. Ők me­net­rend­sze­rű­en hoz­tak va­la­mi ma­gyar­lát­ta tö­mör meg­le­pe­tést, no meg va­la­mi bu­kés töl­te­ni­va­lót a mi töl­tött ká­posz­tánk mel­lé. Az­tán ami­kor a ká­posz­tát már csak em­lék­kel tölt­het­tük meg, ők is el­ma­rad­tak. Hogy a sza­lá­mi mel­lett ne hoz­za­nak ránk bajt is. Tör­tént ugya­nis, hogy ami­kor a szil­vesz­te­ri mu­ri han­gu­la­ta épp a te­tő­pont­ra há­gott, a hát­só kü­szö­böt be­je­len­tet­le­nül át­hág­ta egy hely­be­li fia­ta­lem­ber egy ku­pa bor­ral, mint­ha csak a há­gón eresz­ke­dett vol­na le. Nem ra­jong­tunk az ide­ge­nért, de nem is ide­gen­ked­tünk tő­le, nem kü­szö­böl­tük ki. Már ha­sadt a haj­nal, ami­kor be­lém ha­sí­tott a gya­nú.

– Mond­ja csak, mi­ért jött ma­ga ép­pen ide in­ni?

– Mert te­le­fon­szol­gá­la­tos va­gyok a nép­ta­nács­nál.

– Ak­kor mi­ért nem ül ott?

– Mert ide kűt­tek.

– Kik?

– Szent­györgyről hít­tak fel és azt pa­ran­csol­ták, jöj­jek ide.

– Mi­ért?

– Hát hogy les­sem ki, nem-e van ma­gik közt kül­föl­di sze­mély.

– Jöj­jön ki a kert­be, néz­zen szét, van-e ott ide­gen rend­szá­mú au­tó.

Ki­men­tünk, só­go­ros­tól.

– Lát­ja, még bu­ka­res­ti ko­csi is van, csak kül­föl­di nincs.

– Lá­tom, na. Ak­kor rend­be van a do­log.

– Nincs rend­ben! Mond­ja csak, hol jött be ma­ga?

– Hát… a ka­pun.

Na, er­re az­tán kí­ván­csi vol­tam, mert a be­já­ra­tot úgy agyon­szö­ges­dró­toz­tuk, hogy kí­vül­ről még a sün­disz­nó se tud­ta vol­na fe­lol­da­ni.

– Jöj­jön csak, mu­tas­sa!

Ki­de­rült, hogy ki­tör­te a kis­ka­pu lé­ce­it és be­pré­sel­te ma­gát a lyu­kon.

A só­gor ki­bo­goz­ta a kö­tést, sar­kig tár­ta a nagy­ka­put, a fic­kót jól meg­ta­szaj­tot­ta a lű­tőn, én meg hoz­zá­vet­tem egy fél lé­cet, mi­előtt le­lé­cel­he­tett vol­na. Azó­ta is saj­ná­lom. Ő csak a rá­osz­tott sze­re­pét volt kény­te­len ját­sza­ni. Hogy így el­ját­szot­ta, az már a ren­de­ző sze­re­posz­tói fe­le­lőt­len­sé­ge. Őt kel­lett vol­na ki­dob­ni. Mond­juk a vo­nat­ból. Vagy le­g­a­lább az ál­lá­sá­ból.

A szín­ház bár­já­ban dob­tam be Boby­nak a biz­ta­tást.

– Ne légy olyan dög, min­den­ki pá­ro­sá­val szil­vesz­te­re­zik, hoz­zál már te is egy nőt!

– Gon­do­lod?

– Gon­do­lom.

Szét­né­zett. Az egyik asz­tal­nál szó­ló­zott egy is­me­rős lány. Boby át­szólt:

– Jössz ve­lem szil­vesz­te­rez­ni?

– Mi­kor?

– Hol­nap.

– Igen.

– Ak­kor túl van be­szél­ve…

El­se­jén dél­után be kel­lett haj­ta­nom ka­ba­réz­ni. Boby még al­szik, a hölgy unat­ko­zik, szól, hogy vi­gyem be Szent­györgyre. Elő­adás után sie­tek vissza. Po­ha­raz­ga­tunk, cse­ve­günk, Boby fész­ke­lő­dik, hom­lo­krán­col:

– Te, nem volt ve­lem va­la­mi csaj?

– De igen.

– Ki?

– Ági.

– És hol van?

– Be­vit­tem.

– Ak­kor túl van be­szél­ve…

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ