Nénike  toporog az üzletben. Vásárol.
” Minden van, hála Istennek! Jaj, vajon mit felejtettem el?”. Óvatosan megpislantja a buta listáját. Hát a legfontosabb hiányzik, a kenyér, vissza teljesen szinte a bejáratig. Kifullad a tele kosárral, s átgondolja közben, nehogy elfelejtse elmondani, hogy a hűségkártyáját elvesztette, lehetne-e, hogy újat kapjon. Páran lézengenek, ő is ráérősen nézelődik, eszébe jut az az idő, amikor már só és ecet sem volt a falusi üzletükben. Ahhoz képest, most ez a mennyország, tisztaság, rend, csillogó minden a nemrég megnyílt áruházban. Mire mindezt elgondolja, addigra visszaér a pulthoz ,leteszi a a kosarat, kipakolja felét az árunak, s szól a kasszás nőnek, restelkedve elrebegi, hogy nincs meg a kártyája, elhadarja gyorsan, amit az előbb kigondolt.
– Természetesen -, jön a válasz, és már a kezébe is nyomja a kassszásnő, hogy mit kell kitöltenie. Mint egy automata, már átrakta az áru a kasszagép túloldalára, és már kéri is a pénzt. A néni feleszmél, de még van áru a kosárban, gyorsan kiszedi és felrakja, mert látja és érzi, hogy ideges a műkörmös szőkeség, mosolyogni próbál.
– Úgy látszik, maga szerelmes – mondja kissé idegesen és ironikusan .Már megérkezett a következő vásárló, aki fültanúja a jelenetnek, ahhoz is intézi a mondatot:
– Kissé szórakozott a néni… – s már ketten nevetgélnek rajta.
– Bár az lennék, Drága, mert az örömteli állapot, maga ezt nem érti – fut ki a száján, aztán mégis int neki, hajoljon közelebb és halkan bevallja:
– Tudja, Lelkem, ki van mutatva, öregkori agysorvadás – s leizzadva a szégyentől, pakolná el az árut, de a keze is görcsben már, alig tud fogni a bal kezével.
Türelmetlenül toporog a szőkeség, egyáltalán nem jut el az agyáig, amit a nénitől hallott, hiszen nem is érdekelte, mit hebeg zavarában.
A nénike a csomagolóasztalhoz csoszog, kitölti remegő kézzel a kapott szelvényt, és írás közben beugrik az agyába a régi szólás: „Jön még kutyára dér.”