Az Is­ten markából kinőtt, Ma­ros par­ti város főterére is, amely vásártérnek an­nak idején ak­ko­ra volt, hogy ott a székely atya­fik biz­ton törleszt­hették a kiváltsága­ik­kal járó ököradót – így lett oda Székelyvásárhely – sokáig a sza­baddá lett népek sze­re­tett aty­ja vigyázott. Egy ha­tal­mas em­ber szob­ra nem le­het ki­csi, hát éve­ken át olyan is került, nem is egy, aki a nevében ott ren­det tart­son. De ki­derült, hogy aki­nek a nevében ren­dez­ked­nek, egy bűnös ide­gen, nincs, mit ke­res­nie ott; s mind készíthet­te a jó nevű művésze­ti is­ko­la leg­te­hetsége­sebb növendéke a szo­bor köpenyére a gom­bo­kat: a világ jótevőjének kikiáltott Jo­szif Viszáron­ovi­csot gom­bostól a főtér alsó feléről is, ahol különben továbbra is hátból kap­ta vol­na a vi­zet árasztó, ke­le­ti szél; egy szép na­pon el­ta­karították.

De hogy a világrend­je csak ne szen­ved­jen hiányt, ha­ma­ro­san került helyébe más, egy valóságos ne­mesércből készült hős. Körül táncol­hatták azt a ka­tonát már az ilyen-olyan nyu­ga­tibb kóbor­sze­lek is; a tömeg nyu­god­tan betérhe­tett na­pon­ta három­szor is a mel­let­te díszelgő, Ártához címzett mo­zi­ba, amely ri­deg, nagy üveg­szemével, mint aki­nek van, amit félte­nie, valósággal azt az újabb szob­rot éjjel-nap­pal szem­mel tar­tot­ta.
Nem is állítja sen­ki, hogy arra az egy­ko­ri, székely vásárhely­re, ame­lyen a szemük előtt lett egy újabb egye­te­mi központ, aho­gyan az idő szépen te­le­ge­tett, nem a kultúra szolgálatára emel­tek mozgóképszínházat meg egy-egy szob­rot is. Hát mint­ha az jó ómen vol­na, har­mad­szor­ra on­nan vágott neki a várnak, hogy an­nak a háta mögött egy nyug­tató mo­ziláto­gatás után világiro­da­lomból is le­vizsgázzék, Lakó, a fi­a­tal tanárjelölt. Amint ka­pasz­ko­dott fel­felé a koc­kaköve­ken, a ha­mis szep­tem­ber ele­ji szél a szemébe hulló, szőke hajába túrt, mint­ha hiány­zott vol­na neki éppen a vizs­ga előtti ma­cerálás.
De a széllel nem sokáig per­le­ked­he­tett. Sürgős, ha­laszt­ha­tat­lan dol­ga volt a tanárképző főis­kolán.
Enyhén sze­gett nyak­kal – olyan volt a járása, ha va­la­min na­gyon törte az eszét – végig zon­gorázott bent az épület­ben az intézet szeplős lépcsőfo­ka­in is, s hogy az iro­da­lom­ka­ted­ra ma­gas, szürke aj­ta­ja feltűnt s majd egy ki­csit vártat­va, hogy ne ve­hes­se a vizsgát épp olyan mohón, megnyílt, a tanárjelölt, a nagy­legény Lakó Ákos a vizs­ga előtti iz­ga­lomtól olyan fe­szes lett, mint húr, ha pat­tan.
-No, kérem! – fo­gad­ta bent, az iz­mos köny­ves­pol­cok­kal szak­szerűen bebúto­ro­zott ka­tedrán a tokások nyu­galmával Tib­csi bácsi a har­mad­szor­ra is vissza­tap­solt fi­a­tal­em­bert, aki azért járat­ta meg a fe­gyel­me­zet­ten ko­ro­sodó úrral a nem ritkán ta­nulságos Kálváriát, mert a két kék sze­me mind­egy­re olya­no­kat vil­lant, mint­ha min­dent tud­ni akar­na.
Világiro­da­lomból meg Tib­csi bácsi, aki nem vélet­lenül éppen az Árta fölött la­kott, bol­dogítot­ta a tisz­telt társaságot nem­csak a fi­lológián, ha­nem a színin és a teológián is. Az efféle bol­dogítás szokása sze­rint kijárt azok­nak, aki­ket va­la­miért arra érde­mes­nek tar­tott.
– A har­ma­dik az Is­ten iga­za! – foly­tat­ta biz­tatóan Tib­csi bácsi, s av­val finnyásan, mint aki nem nagyétkű, Lakó, a fi­a­tal tanárjelölt – valóban har­mad­szor is – sze­rencsét próbálha­tott az asz­ta­lon példás rend­ben és előírásos fe­gye­lem­mel so­ra­kozó téte­lek között, me­lyek némán, orra buk­va a vizsgáztató előtti asz­ta­lon egy­formán mind csábították.
Szépen pi­rult kint, a vár mögött is az ak­kor hívat­lan ősz. Az iro­da­lom­ka­tedrán – mi­cso­da szürre­a­lis­ta me­sei ab­szurd – mint cso­da­mal­mon, utolsó szo­rongását készült lejárat­ni egy főis­ko­lai hall­gató, aki­nek a nyo­masztó csend­ben végre si­került is az asz­ta­lon tétel­nek Homéroszt fülön csípnie. Kel­lett neki bi­zony a sze­ren­cse, mert ő egy csep­pet se volt a világ oko­sa, csak a világító szemétől a te­kin­te­te volt olyan árul­kodó.
-Az Iliász meg az Odisszea! – kóstol­gat­ta már a sze­rencsétől hely­re­bil­lent fej­jel az áhított tételét az ülőhelyén is Lakó.
Nem mer­kelt. Ha­marjában kibékült ő a világgal. Miért szeg­te vol­na meg a nyakát? Csak egy pil­la­na­tig évelődött azon is, le­het-e va­la­mi ab­ban, amit ak­ko­ri­ban kezd­tek re­bes­get­ni, hogy a két nagy eposzt nem is egy írta.
-Az le­gyen a Tib­csi bácsiék dol­ga! – döntött. – Már ha sze­rencsém volt, miért gyűjt­sem meg éppen vizsgán a fon­ni­valómat? – gon­dol­ta tisztán elővigyáza­tosságból Lakó, aki örömében se fe­led­ke­zett meg arról, hogy világiro­da­lomból har­mad­szor­ra próbálko­zik. Arra, hogy van pótvizs­ga is, gon­dol­ni se mert, tisztán ba­bonából; s a le­hető leg­ki­sebb he­lyen úgy hall­ga­tott sorára várva egy intézeti széken, az iro­da­lom­ka­tedrán, mint aki ke­gye­lem­re vár.
Tud­ta ő betéve Homéroszt, az intézet nagy ab­la­ka­iból rájuk vi­gyorgó Nap­ra se le­he­tett sem­mi pa­na­sza, me­leg volt és si­mo­gató, Tib­csi bácsi meg, mint aki jó nap­ra ébredt, türel­me­sem várt. Már azt is hit­te Lakó, a jóképű tanárjelölt, hogy egy utolsó vizsgához méltán min­den összejött, ami­kor az ab­lak mel­lett – ahol a pa­zar fény­ben olyan öntel­ten fürdött egy szo­bapálma, mint­ha e tája­kon is ő vol­na ho­nos – megszólalt egy nő.
-A világ csúfocskája! – nézett fel a ni­ko­tin­ban pácolt hangtól Lakó a ka­tedrára.
Mert az ápolt öreg úrra volt csak kíváncsi, nem Rékára, aki túl jóval a negy­ve­nen egy­szer csak meg­je­lent közöttük a vizsgákon; oly­kor csap­zot­tan, máskor meg sántán is úgy ki­ken­ve, mint­ha hosszúra si­került, bar­na ábrázatával nem is ő maga vol­na.
Nagy szó, de megtörtént: maga Lakó Ákos rá az élő tanú.
-Kérem, ma­rad­jon ülve – je­lez­te határo­zot­tan a fe­lel­ni je­lent­kező, megért asszony­nak Tib­csi bácsi.
Ezek után fordítot­ta arc­cal le­felé az asz­ta­lon – mint­ha ki se húzta vol­na a sze­rencsés tételét – Homéroszt, az an­tik görögvilággal együtt Lakó Ákos. Nem a trója­i­aktól akart sza­ba­dul­ni, a létezés csodála­tos rej­tel­me­iről akart egy­re többet meg­tud­ni, s attól kezd­ve le se vet­te Is­ten csúnya te­remtményéről, mint létezőről, a te­kin­tetét, aki arról, ami az em­ber életében le­het szép, előbb ola­szul, majd fran­ciául valósággal érte­ke­zett.
-Csodála­tos! – nézte ki­tartóan meg-meg­vil­lanó szem­mel Rékát, amint az Tib­csi bácsi­val világ nyel­ve­ken, könnyedén fe­cseg a re­neszánsz új szépségeszménye­iről: a ha­za­sze­re­tetről, a vitézségről, az em­be­ri test szépségéről és a sze­re­lemről s látta, hogy amint a csodála­tos újjászületés varázsa betölti az iro­da­lom­ka­tedrát, a fe­lelő is bújik át a szivárvány alatt: szépül.
Más lett Réka asszony: nem csúnya. Nem fir­tat­ta, miért és hon­nan került közéjük ne­gyedéven. Azt se, miért kel­lett fi­a­ta­lon lo­va­gol­nia, ha attól egy éle­tre sánta ma­radt. A ni­ko­tin­ban pácolt hangját is a világnyel­vek meg­szelídítették, zson­gott is Lakó Ákos tanárjelölt kényes fülében még ak­kor is, ami­kor Tib­csi bácsi a ka­tedrán – szin­te for­maságból a trója­i­ak után – alig észre­ve­hetően el­mo­so­lyo­dott:
-No, kérem szépen, si­került talán el­sajátíta­ni­uk az anya­got! – mond­ta az erősen ipar­kodó Lakónak is, s kinézett az intézet ma­gas, klasszi­cis­ta ab­la­ka­in a ki­festőst játszó, kora-őszbe, mint­ha őt is már, hogy Lakó Ákos világiro­da­lomból si­ke­re­sen le­vizsgázha­tott, csupán az elmúlás rej­tel­mes világa fog­lal­koz­tatná…
Lakó Ákos?
Elköszönt il­le­del­me­sen. Fi­a­ta­lo­san vissz­azon­gorázott a tanárképző régi épületének szeplős grádi­csa­in, ki tanárnak a szép sza­badságba. Tib­csi bácsi nélkül. És azt, hogy ő látta megszépülni a világiro­da­lom-ka­tedrán a vásott barnán és sántán ko­ro­sodó asszonyt, Nyírő Rékát, a világért se ta­gadná le, ma se.

Forrás: eirodalom.ro