Beszélgetés a színészi pályáról

Beszélgetésünk kedvéért korábban jött haza a horgászatból, mint máskor. Kicsit feszélyezett a hangulat, pedig nem először járok náluk.

– Mesélj pályád első szakaszáról. Nemigen ismert a közönség. Miért? Különös ívű pályád volt. Sokáig lappangott, aztán egyszer csak felragyogtál a Sütő-féle Lócsiszár-ban. Hogyan is alakult?

Szó nélkül feláll s előhoz két vastag füzetet.

– Itt van minden… Mindent vezettem, mikor, hol, hány előadást játszottam. Nem tudom, van-e másnak ilyen füzete… 1954-ben kezdtem el… Havi huszonegy előadást játszottunk, átlag. Itt van, a Vén bakancsosból havi huszonegy-negyvenhárom is volt. Az Iván a 148. szerepem…

Elhűlök. Nemcsak a baklövéstől, amit elkövettem, de attól a precíz kimutatástól is, amivel könyveli élete előadásait.

– Milyen szakaszai voltak a pályádnak?

Zavartan nevetgél.

– Mint minden színésznek, volt egy kezdő, tapogatózó, résen álló szakasz. Hogy befogadnak-e. Azt tudjuk, hogy minden szereppel bizonyítani kell. A kezdetén árgus szemmel figyeltek az egysvádájú színészek, sikerül-e nekem. Nehezen ment a helycsere. Voltak villanások a pályámon, amit elismertek. Például Brecht Puntilla úr-jában a bíró. Vagy korábban a Vén bakancsosban a Frici, még ma is emlékeznek rá. Akkor mondta Poór Lili: ha Janovics volna az igazgatód, minden évben három szerepet választhatnál, és egyből a legmagasabb gázsit kapnád… Maradtam az alacsony fizetéssel… Valahol az ember érzi, hogy van benne tartalék, ami előbb-utóbb csak kibújik. Minden más mesterséghez elég az adottság. A művészetekhez kimeríthetetlen tehetség kell. Talán ettől lesz egy színésznek egyéni varázsa… David Ojsztrah hegedűművész volt a szememben fantasztikusan egyszerű, olyan eszköztelenül játszott, azt hittem diák, egészen régen láttam-hallottam… Érettségiig nem akartam színész lenni. Kiss Árpád javasolta, Seprődi Kiss Attila édesapja. Akkor határoztam el, hogy nekem is ilyen egyszerűen kell játszanom, mint Ojsztrah-nak… A színház az a művészet, amiből semmi kézzelfogható nem marad meg. Vergődsz, kínlódsz. Villanásnyi örömök, kielégülések. Félre tudnak állítani, ki vagy szolgáltatva, s ha meghalsz, egy év múlva azt se tudják, ki voltál. Most tizenöt éve kezdtem hinni én is, hogy érdemes csinálni. Hiszen bárhol, amerre csak játszol, több száz ember veled lélegzik, örül, sír, akkor valahol csak van értelme.
– Miért csak tizenöt éve hiszed ezt?
– Addig nem fogadtak el. Minden új szerep egy vizsga volt. Az egyik évadban ki is akartak tenni a színháztól.
– S ezt hogy tudtad túlélni?

Kacag.

– Éreztem, hogy úgyis bizonyítani fogok. Azt a szerencsétlen periódust, ha van az embernek egy csepp esze, kibírja. Készülődik közben. Én olvastam, operába, koncertekre jártam. Gyűjtöttem az anyagot. A rosszból azt tanultam, hogy így soha nem szabad. A jóból mást. Kibírtam.

– Milyen színész vagy?
– Jó. – Nevetünk. – De most már könnyen tudok megcsinálni egy szerepet… Én harminc év alatt itthon sosem tanultam szöveget. Két-három próba után már tudom, és nagyjából kirajzolódnak bennem a figura körvonalai. Persze, azért foglalkoztat a tóparton, az autóbuszban, a parkban… Meggyőződésem, nem tudok egy szerepet olyan jól megcsinálni, hogy holnap, vagy egy óra múlva akár én vagy valaki más ne tudná jobban. Ez az alkotás izgalma. Nem idegenkedek semmiféle újtól. De az igaz színház híve vagyok.
– Mit értesz ezen?
– Olyan formában közvetítsed az író, a rendező elképzelését, amihez hozzáadod magad, hogy annak, amit csinálsz 100%-os hitele legyen. Legyen tisztasága. Bárkire, bárhol úgy hasson, mint egy tiszta forrás… Gondolom, nyugdíjas koromig csak meg-megvillan valami ebből…
– Átéled, vagy sem? Nem az átélés a játék hitele?
– Ez nem feltétlenül szükséges. Úgy csináld, hogy akik nézik, elhiggyék. A próbákon eljutsz addig, hogy az előadáson kikristályosodik a szerep. Nem izzadsz bele. Könnyedén csinálod. Szerepe válogatja. Előfordul, hogy nem is akarsz a szereppel azonosulni, kívülről látsz rá. Az így megoldott szerepnek is tökéletes hitele van… A túlzott átélés is hülyeség. Előadás közben olykor az is eszembe jut, vén emberek vagyunk, és nézd, mivel foglalkozunk…
– Általában vígjátéki szerepeid voltak.
– Volt mindenféle és mindegyiket nagyon szerettem. Nincs szerepálmom. Szeretem az epizódszerepeket is. A Herze a Lócsiszárból engem igazolt. Arra vonatkozólag, hogy csak eljön az én időm.
– Nem vett jobban igénybe más szerepeknél?
– Nem. Iván vesz igénybe.
– Miért?
– Mert rendkívül összetett figura. Ennél a szerepnél egy pillanatnyi lazítás teljesen megsemmisítheti azt, amit addig csináltam.

Iván, a rettentő – Bulgakov darabjáról van szó, Tompa Gábor rendezi.

– Miben más Harag a többi rendezőnél? Különbséget jelent a színésznek vele dolgozni?
– Olyan hangulata van a próbáinak, amit eddig más rendezőnél nem tapasztaltam.
– Ezt hogy éri el?
– Feltétlenül megbízik a kiosztott színészben és ezzel megnyeri annak a bizalmát is. Kialakul egy kölcsönös kapcsolat, amikor jóban-rosszban együtt vagyunk. Például egy próbaszakasz után kijelenti, hogy na, ez nem jó, próbáljuk meg másképpen. És az új variációban is úgy hiszel, mint az előzőben.
– Vakon bízol a rendezőben? Soha nem kérdőjelezed meg a rendezői elképzeléseket?
– Az Éjjeli menedékhely jó példa. Egy bizonyos próbaszakasz után átosztott szerepeket, átállított mindent. És magasan a legjobb előadás lett belőle.
– És az előző próbaszakaszból is hasznosíthatók bizonyos megoldások?
– Amennyiben szükség van rá… Ez így szépen hangzik, de ezzel együtt azért, amit mi csinálunk a hat magyar színházban, kicsit vidéki. El vagyunk zárva a világtól. Kevés lehetőségünk van más kollegákkal való érintkezésre. Gyúrható anyag mindenütt van. Csak éppen korlátozottak a lehetőségek. Ezért örültem, hogy hozzánk került Tompa Gábor. Ő az a fiatal, aki teljesen másként lát egy darabot, mint mi. Sokkal érzékenyebbek az antennái, frissebbek a meglátásai.
– Milyen a rossz rendező?
– Lehetetlen vele dolgozni. Nincs semmilyen elképzelése. Nem tudja, mit kezdjen a darabbal, a színészekkel. A rossz rendezőben nincs rugalmasság. Csökönyösen ragaszkodik az ötleteihez. Nem tudod kimozdítani. A jó rendező örül az ötleteidnek…A színház nem annyi, hogy megtanulom a szöveget. Bármelyik értelmes ember be tudja magolni.
– Bukásod sem volt?
– Volt. Le is váltottak. Ugyanabban a darabban más szerepet kaptam. Igazságtalanság volt.
– Gátolt valaha valami próbák közben?
– Egyszerűen nem vagyok faksznis színész. Soha nem kiabáltam, nem néztem ki mérgesen oldalra az éppen beszélgető kollégára. Mert leköt, amit csinálok, körülöttem a feje tetejére állhat a világ.
– Tehát mégis átéled a szerepet!
– De ez nem átélés! Figyelj ide, ha biztonságban érzed magad, ha fekszik neked a szerep, ha benne vagy, ezek a körülmények nem zavarnak. A néző is észreveszi, ha te bent vagy, és kizökkensz. Ezen túl kell tenned magad. A játékért. Azért nem kell belekékülni az átélésbe. Akkor csinálod jól, ha az egész úgy hat, mint egy könnyed játék. Előadásban sosem az a fontos, mi történik körülöttem. Ami „bent” történik, az a fontos. A színészet hit kérdése. És én nagyon hiszek abban, hogy ez egy fontos művészeti ág, egy alkotási forma, amire talán soha nem volt akkora szükség, mint ma. Hiszek, hogy higgyenek bennem. Ha valaki holnap az Ivánt jobban megcsinálja, nem bánt meg vele. Ez a világ rendje. Egy figura a te élményeidből alakul ki.
– Milyen számodra a jó partner?
– Volt egy zseniális színész, tanárunk volt, Szabó Ernő. Tőle hallottam először: a színház egy nagyon bonyolult társasjáték, amit nagyon nehéz partner nélkül csinálni. És ahhoz, hogy egyáltalán éljen az előadás, egy ilyen jól érezhető, kitapintható kapcsolat kell kialakuljon a szereplők, a megformált alakok közt. A színész érzi, ki a jó, ki a rossz.
– Milyen típusú színészek léteznek?
– Nincsenek típusok. Vagy színész valaki, vagy nem… Nem az az érdekes, hogy miként csinálja meg, aggyal, átéli, reszket, magol – nem érdekes. Amikor ott van, legyen hitele és legyen igaz.
– Mi lenne a színikritika feladata?
– Hahaha! Amióta színész vagyok nagyon kevés olyan kritikát olvastam, amiből a színész valamit is felhasználhatna…Vitába kellene szállnia a jó kritikának – érzésem szerint – azzal, amit látott, jól megalapozott érvekkel.
– Mitől félsz leginkább, színészként?
– Még a nyugdíjtól sem félek. Akkor kell abbahagyni, mint a jó sportolónak, mikor a legjobban megy. Nem szükséges mindent jól megcsinálni ahhoz, hogy játsszál. Végeredményben én ítélem meg, hogy mit csinálok jól. Hiába írják, hogy nem jó. Ha én tudom, hogy az, akkor nem adok a kritikára.
– Gátlásaid nincsenek?
– Nagyon sok.
– S hogyan küzdöd le őket?
– Maguktól elmaradnak, ha valamit jól csinálsz. Aki pedig azt mondja, nincsenek gátlásai, az hazudik.

Simogató, nyugtató szavai vannak. Oldottabbá válok, végre körülnézhetek abban a szobában, ahol az első fizetésem örömére kubai rumot ittunk. Kilenc éve már. Kint vacsorázunk a konyhában. És irigylem Barkó Gyurit, s feleségét, Bereczky Julit és a kolozsvári színészeket, hogy olyan rendezőjük van, mint Harag György. És nagyon remélem, hogy nem múlik el úgy az életem, hogy meg ne ismerjem munka közben is. Mert színészként csak így ismerhetném meg igazán.

U. i. Barkó György a nyolcvanas évek végén áttelepült Magyarországra, ahol számtalan szerepet játszott, filmezett, díjakban, elismerésekben részesült. A Pécsi Nemzeti Színház színészeként 2014-ben átvehette a Gobbi Hilda életműdíjat is. Tavaly töltötte 85. életévét.

Lejegyezte: Nászta Katalin

(Részletek egy 1982-es kolozsvári interjúból)

Az interjú teljes szövege itt olvasható

1. Barta László:
   2017. február 13. 10:37

   Barkó Györgyöt nagyon sok remek előadáson, kicsi és nagy szerepekben láttam még kolozsvári éveim alatt. Nem lehetett nem észre venni, amikor színre lépett! Talán egyik legjellegzetesebb szinésze volt a korabeli Kolozsvári Állami Magyar Színháznak. Karakteres alakításai voltak,hol vídám arcát mutatta, hol harsányságát is lehetett élvezni a megformált figurákban. Isten éltesse sokáig és tovább görbűljön a bot!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ