A XX. század első harmadában, s annak is az elején játszódó mű keserű szatíra, s a legsötétebb fekete humor egyvelege. Hősünk kókuszdióra alapított vegetariánus közösséget szándékozik a német délszaki gyarmatokon létrehozni, de már az első ismerőse, egy tamil ellopja a pénzét. A mű olvastatja magát, huszonnyolc nyelvre lefordították, írhatta volna James Conrad, Hermann Hesse, de akár a fiatal Thomas Mann. Cselekménye gördülékeny, prózája feszes, nem kalandozik el sűrűn. Azonban hiába szurkolunk hősünknek, az csupa abszurd kalandba keveredik, még orgyilkost is bérelnek a német gyarmatokon hűsölő bigottok, hogy tegyék el láb alól, de mindössze annyi történik Engelhardt-tal, hogy egy ujját levágja, mert megtámadta a lepra, amelyből a kókusztej-diéta majd sikeresen kigyógyítja. Ez a sóban tartósított hüvelykúj az egyetlen tápláléka húsból, a főhős mintegy felfalja egy testrészét. Színes mellékalakok, köztük egy ál fényevő tarkítja a palettát, s áttekintve a szereplők életútját, mondhatni, a kolónia kialakítása nem sikerült, nem lehet impériumot építeni egy kókuszdióra, hiába az odasereglő fantaszta lelkeknek. Impozáns próza, ragyogó kötet.

Kerekes Tamás

Részlet

„Először elnyújtott kürtszó hangzott fel a hosszúkás fehér felhők, a tündöklő nap, a világos égbolt alatt, majd a hajóharang adott nyomatékot az ebédre való hívásnak, és csendes, puha léptekkel egy maláj boy járta végig a felső fedélzetet, hogy vállukat finoman /gyengéden megszorítva fölébressze azokat az utasokat, akiket rögtön a bőséges reggeli után újra elnyomott az álom. A Norddeutsche Lloyd, sújtsa az isten átka, a hosszúcopfos kínai szakácsok [konyha]művészetének köszönhetően minden reggel gondoskodott legalábbis az első osztály utasai számára pompás ceyloni alphonso-mangókról, amelyek hosszában félbe vágva s ellenállhatatlan szépérzékkel tálalva kellették magukat az utasoknak, nemkülönben szalonnás tükörtojásról, csípősre pácolt csirkemellről, garnélákról, illatos rizsről, s mindehhez erős angol sört kínált. Épp ez utóbbi bőséges fogyasztása okozta, hogy a Prinz Waldemar gőzösön hazafelé utazó, céhük fehér flanel egyenöltözékét viselő ültetvényesek külseje (akik sokkal inkább szétvetett tagokkal elhevertek a fölső fedélzet nyugágyain, mintsem rendesen lefeküdtek aludni) fölöttébb kulturálatlannak, már-már züllöttnek látszott. Nyitott slicchajtókájú [am Latz offen] nadrágjuk gombjai lazán fityegtek, mellényük curry-mártás sáfránysárga foltjaival telepettyezve. Teljességgel kibírhatatlan volt a látvány. Sápatag, borostás, lompos-közönséges, földimalacokra emlékeztető németek hevertek ott szanaszét, és ébredeztek reggeli utáni alvásukból /ejtőző alvásukból, németek, nemzetük világbefolyásának delelőjén. 
 Így vagy ilyesféleképp gondolta az ifjú August Engelhardt, miközben vékony lábait egymáson átvetve kézfejével lesöpört a ruhájáról egy képzeletbeli morzsát, és magában füstölögve nézte az olajosan fénylő, sima tengert a hajókorlát fölött. Jobb- és balfelől fregattmadarak kísérték a hajót, amely száz tengeri mérföldnél sosem távolodott messzebbre a szárazföldtől. Hol felbukkantak, hol a víz alá buktak ezek a fecskefarkú pillangókhoz hasonló vadászok, akiknek tökéletes röpművészetéért és kuriózus (páratlan) zsákmányszerző mutatványaiért valamennyi déltengeri hajós odavolt . Engelhardt is lelkesedett a Csendes-óceán madaraiért, leginkább a mézevő csengőmadárért, az anthornis melanuráért; annak idején, gyermekkorában órákig tanulmányozta a fóliánsokban e madarak saját gyermeki képzeletének izzó napfényében ragyogó pompás tollazatát, s apró ujjaival végigsimított a képeken a madarak csőrén és tarka tollruháján. Most azonban, amikor valóban a szárnyalásuk kísérte az útját, Engelhardt rájuk sem nézett; mindegyre a kövér ültetvényesekre tapadt a tekintete, akik – régóta kezeletlen, harmadfokú szifiliszt hordozván magukban – most tértek vissza ültetvényeikre, elbóbiskoltak a Der Tropenpflanzer és a Deutsche Kolonialzeitung száraz és fárasztó stílusban írott cikkei fölött, s most cuppogva fedetlen keblű, sötétbarna négerlányokról álmodtak.
 Az ültetvényesek szó nem pontos megnevezés, ez a fogalom ugyanis méltóságot feltételez, magába foglalja a természettel és a növekedés magasztos csodájával való értő foglalkozást; nem, ezekre az alakokra vonatkozóan a szó valódi értelmében vett intézőkről kéne beszélni, minthogy pontosan azok voltak, a vélelmezett haladás gondnokai, ezek a filiszterek a három évvel ezelőtti berlini vagy müncheni divat szerint nyírott bajszukkal, a vörös erek behálózta orrcimpájuk alatt, amelyek minden kilégzéskor hevesen reszkettek, nyugtalanul vonagló szivacsos ajkukkal, amelyen nyálbuborékok csüggtek, olyan benyomást keltve, mintha (csak a labiális tapadás állapotából tudnának kiszabadulni) maguktól föllebegnének, akár a gyermekek által fújt imbolyogva lebegő szappanbuborékok.
 Az ültetvényesek lehunyt szemhéjuk résén át egy valamelyest félrehúzódva gubbasztó, reszketeg / reszkető, alig huszonöt éves idegköteget láttak, melankolikus szalamandra-tekintetű szemekkel, amint soványan, véznán, hosszúhajúan ül ott, tojáshéjszínű, formátlan ruhában; hosszú szakálla nyugtalanul söpör ide-oda gallértalan zubbonyán, és valószínűleg fölvillant tudatukban a kérdés, mi olyan különös ezen az emberen, aki minden második reggelinél, sőt minden lunchnál is a másodosztály szalonjának egyik sarkában ül egy asztalnál, magányosan, egy pohár gyümölcslé előtt, s egy fél trópusi gyümölcsöt darabol fel akkurátusan, majd kinyit egy kis kartondobozt, amelyből desszert gyanánt némi száraz, porított földnek látszó finom, barna port kanalaz a vizespoharába. S ezt a földpudingot még meg is eszi! Mennyire egzaltált! Minden bizonnyal valami prédikátor, látnivalóan anémiás, élhetetlen. És alapjában véve érdektelen is. Mindenekelőtt pedig időpocsékolás tovább töprengni rajta. Az ültetvényesek magukban egy évet jósoltak neki itt, e csendes-óceáni térségben, s fejüket megcsóválva újra lehunyták résnyire nyitott szemüket, majd valami érthetetlent mormolván ismét álomba merültek. 
 A hangos, érdes / csikorgó horkolás végigkísérte a német hajót az amerikai Fülöp-szigetek mellett el-, majd a Luzon-út[vonal]on való végighaladtában (Manilát elkerülték, mert nem lehetett tudni, vehet-e még kedvező fordulatot a gyarmaton kirobbant háború), s tovább Holland Kelet-India végtelennek tűnő térségein és végül magában a német protektorátusban is.
 Nem; istenem, hogy undorodott tőlük. Nem, nem és még egyszer nem! Engelhardt fölütötte Schlickeysen Kenyér és gyümölcs című alapművét, majd becsukta, ismét kinyitotta, próbált néhány bekezdést olvasni, de hiába, azután a ruhazsebében folyton magánál hordott ceruzacsonkkal írt magának a margóra néhány megjegyzést, amelyeket, alighogy leírta őket, már maga sem tudott kibetűzni.
 A hajó nyugodtan ringott tova a felhőtlen égbolt alatt. Engelhardt egyszer egy csapat delfint pillantott meg a távolban, ám mire elkérte a fedélzetmester távcsövét, a kecses állatok már lemerültek a tenger kifürkészhetetlen mélységeibe. Hamarosan elérték Palau csinos szigetét, átadták a postazsákokat, majd továbbindultak. A következő rövid kikötéskor, Yapon / Yap-szigeten , néhány vendéghajós kenu közelített tétován a nagy hajóhoz; a bennszülöttek fél disznókat és jamszgyökeret kínálgattak az utasoknak, ám sem azok, sem a hajó legénysége nem tanúsította a legcsekélyebb érdeklődést sem az eladásra kínált áruk iránt, viszont a hajó fordulásakor a hajócsavar örvénye elkapta és hajó falához csapta az egyik kenut. Gazdája, a szigetlakó a tengerbe ugorva megmenekült, a kenu azonban kettéhasadt, s az élelmiszerek, amelyeket az imént még a magasba nyújtottak a barna kezek, most a tajtékosan hullámzó vízben hánykolódtak, és Engelhardt, aki Schlickeysen könyve köré kulcsolt kézzel / mintegy átölelve Schlickeysen könyvét, s messze a mellvéd fölé kihajolva nézett lefelé, összeborzadt egy fél disznó látványától, amely véres inak rojtjaival az oldalán előbb a víz színén úszott, majd lassan elmerült az óceán indigókék mélyébe. 
 A Prinz Waldemar háromezer tonnás masszív, modern gőzös volt, amely Hong Kong felől érkezve háromhavonta átszelte a Csendes-óceánt Sydney felé, útba ejtve a német protektorátust, nevezetesen Új-Pomerániát s azon belül a Gazella-félszigetet, nevezetesen a Blanche-öböl partján fekvő fővárost, Herbertshöhét (a város két kikötőpartja közül az egyiket), amelynek jól hajózható medencéjét valaminő optimista szeszélyből [tengeri] kikötőnek hívták / [tengeri] kikötőként emlegették.
 Herbertshöhe nem volt Szingapúr; lényegében két fából épült kikötőhelyből és néhány egymást keresztező széles alléból állt; ezek mentén létesült a város három impozánsnak vagy (viszonyítás kérdése) kevésbé impozánsnak ható kereskedelmi lerakata, a Forsayth, a Hernsheim & Co. és a Burns Philp cégeké. Ezenkívül volt még egy nagyobb épület, a Yapban és Palau szigetén guanóval kereskedő Jaluit-Társaságé, továbbá egy rendőrőrs, egy templom, körülötte rendkívül festői temetőkerttel, a Bismarck Szálloda és konkurrense, a Deutscher Hof, egy kikötőfelügyelőség, révkapitányság, két vagy három taverna, egy említésre sem érdemes kínai városrész, egy német klub, egy Wind doktor és Hagen doktor gondos felügyelete alatt működő kis klinika, valamint a kissé a város fölé magasodó, délutánonként valószínűtlen fényben ragyogó zöld fűvel benőtt dombon álló kormányzói hivatal. Ezzel együtt rendezett, feltörekvő német város volt, amelyet fészeknek csak gúnyból nevezhetett bárki, vagy ha a sűrűn szálazó eső függönyétől harminc lépésre az orra előtt már nem tudta megkülönböztetni a dolgokat.
 A délben lezúduló felhőszakadások után pontban háromkor minden alkalommal előbukkant a nap, és pompázatosan élénk színű, tarka madarak lépdeltek peckesen a magas fű chiaroscurójában, víztől csöpögő tollazatukat tisztogatva. Ezután bennszülött gyerekek tapicskoltak / hancúroztak az allék tócsáiban, a magasba nyúló kókuszpálmák alatt; mezítláb, meztelenül; némelyikük szakadt rövidnadrágban (ezeken több volt a lyuk, mint amennyi bennük az anyag), s fejükön a természet valaminő pajkos szeszélye folytán szőke, gyapjas haj göndörödött. Ők Kokopónak nevezték Herbertshöhét, ami kétségkívül jobban hangzott, s főleg szebben lehetett kimondani.
 A német védnökségi területek, II. Vilmos császár őfelsége afrikai birtokaival ellentétben – ebben a szakértők mind egyetértettek – kivétel nélkül teljesen fölöslegesek voltak. A koprából, a guanóból és a gyöngyházból származó bevételek távolról sem fedezték egy ekkora, a Csendes-óceán végtelenjében szerteszórt birodalom fenntartásának költségeit. A távoli Berlinben azonban úgy emlegették a szigeteket, mint nyakékké fölfűzött drága, fénylő gyöngyök sorát. Védelmező szószólói és ellenzői egyaránt szép számmal akadtak a csendes-óceáni gyarmatoknak, mindenesetre a politikai erőként még fiatal szociáldemokraták voltak azok, akik a leghangosabban firtatták  a déltengeri gyarmatok fontosságának és hasznának kérdését.
 Nos, ebben az időben estek meg azok az események, amelyeket krónikánk elbeszél, s ha el akarja mondani őket, akkor a jövőt is tekintetbe kell vennie, hiszen az eseménysor, amelyről e tudósításban szó van, a huszadik század legkezdetén játszódott le, s ez a század csaknem a feléig a németek évszázadának ígérkezett, olyan századnak, amelyben a németség elfoglalja az őt megillető dísz- és elnöki helyet a népek asztalánál, ami az akkor mindössze pár emberi évet megért század kilátópontjáról nézve teljességgel valószínűnek is látszott / tűnt. A következőkben tehát egyetlen, a németség képviselőjéül választott férfi történetét fogjuk elbeszélni, egy romantikusét, aki, mint annyian e speciesből, elvetélt  művész volt, s ha eközben mintegy kikerülhetetlen párhuzamokra ismerünk közte és egy másik német romantikus és vegetáriánus között, akinek talán jobb lett volna a festőállványa mellett maradnia, úgy ez a párhuzamosság teljességgel szándékolt és értelemszerűen – bocsánat! – in nuce koherens is. Igaz, hogy ez utóbbi pillanatnyilag még zavaros fejű, pattanásos kölyök, akinek bőven kijut atyai pofonokból. De várjatok csak: cseperedik / nő, cseperedik.
 A Prinz Waldemar fedélzetén utazott tehát az ifjú August Engelhardt Nürnbergből; szakállas, vegetáriánus, nudista. Németországban nemrég rajongó hajlamra valló Gondtalan jövő címmel könyvet publikált, most pedig Új-Pomerániába tartott, hogy kókuszültetvénynek való földet vásároljon; hogy pontosan mennyit és hol, azt még maga sem tudta. Ültetvényes lesz, de nem profitéhségből, hanem ama mélységesen átérzett hittől vezérelve, hogy grandiózus eszméje erejével örök időkre képes megváltoztatni az ellenségesnek, ostobának és kegyetlennek érzékelt világot.
 Engelhardt, miután egy szigorúan vizsgálódó szelektálás során minden más élelmiszert tisztátalannak talált, váratlanul akadt rá a kókuszpálma gyümölcsére. Egyszerűen nem volt más lehetőség: a cocos nucifera, amiként azt Engelhardt fölismerte, s ahogyan mély meggyőződésévé vált, a Teremtés közmondásos koronája, az Yggdrasyl világfa gyümölcse. A pálmafa legmagasabb régiójában [részén] nő, a fényességes Atyaisten felé fordulva; vízzel, tejjel, kókuszzsírral ajándékoz meg minket, nemkülönben tápláló gyümölcshússal; a természetben egyedülálló módon szelénnel is ellátja az emberi szervezetet ; rostjaiból lábtörlőt, tetőt és kötelet készítenek, törzséből bútorokat, sőt egész házakat; magjából olajat sajtolnak, hogy elűzzék vele a sötétséget, és kényeztessék vele a bőrt; remek edényként szolgál még az üresre vájt kemény héja is, amelyből csészéket, kanalakat, korsókat, sőt, még gombokat is lehet csinálni; tüzelőanyagként nemcsak hogy messze fölülmúlja a hagyományos tűzifa fűtőértékét, de füstje a szúnyogokat és legyeket is távol tartja; egyszóval: a kókuszdió tökéletes. Istenhez válik hasonlatossá, és halhatatlan lesz, aki kizárólag ezzel táplálkozik. August Engelhardt leghőbb vágya, mi több, küldetése egy kokovorista -kolónia megalapítása volt; prófétának és egyben misszionáriusnak is látta önmagát. Ezért utazott a déli tengerekre / Melanéziába / Óceániába , ahová már megszámlálhatatlanul sok álmodozót csalogattak a [földi?] Paradicsom szirénhangjai.
 A Prinz Waldemar füstzászlót húzó kéményével nyílegyenesen Herbertshöhe felé tartott. S miközben a hátsó fedélzetről nap mint nap két nagy kondérnyi ételmaradékot öntöttek a tengerbe, délen, a távolban egymás után vonultak el a Kaiser-Wilhelmsland partjai, a Finisterre-hegység (ahogyan Engelhardt leolvashatta a térképről ezt a mormolós / mormolásszerű nevet) és a mögöttük fekvő, földerítetlen és veszedelmes vidékek, amelyekre német láb még sohasem lépett. Százezer-millió kókuszpálma nőtt ott. Engelhardt egyáltalán nem volt fölkészülve ezeknek a déli tengereknek a már-már fájdalmas szépségére; a nap sugarai fényes oszlopokként törtek át a felhőkön, esténként békés enyhület ereszkedett / terült szét a partokra/-on és egymás mögött sorjázó, az alkony cukroslila fényében a végtelenbe nyúló hegyláncaikra/-láncaikon.
 Egy fehér trópusi öltözéket viselő, csíptetős úr közeledett hozzá, aki maga is testes volt ugyan, mégsem tűnt olyan eltompultnak és tunyának, mint a kollégái, s Engelhardton abban a szempillantásban úrrá lett az a már-már beteges félszegség, amely minden alkalommal elfogta, valahányszor / ha magabiztos emberekkel találkozott, akik szilárdan meg voltak győződve létezésük és cselekedeteik helyességéről. Tudja-e Engelhardt, hogy hívják azt a nyugágyat, amelyen ő, Engelhardt, meg a többi utas átszundikálja a délutánokat? Engelhardt némán nemet intett, majd lehajtotta a fejét annak jeléül, hogy ismét el óhajt mélyedni Schlickeysen könyvében, az ültetvényes azonban, aki könnyed[?] meghajlás kíséretében Hartmut Otto úrként mutatkozott be, még egy lépéssel közelebb jött, mint aki valami fölöttébb fontos titkot készül közölni. Nos, ezeket a fedélzeti nyugágyakat, most kapaszkodjon meg Engelhardt, előrefelé kihajtható fa-lábtámaszuk okán bombay fonicatornak nevezik.
 Engelhardt nem egészen értette, s egyébként sem szenvedhette a nemiséggel kapcsolatos kétes szójátékokat, minthogy a szexuális aktus teljességgel természetes, mindenestül Istentől való dolog volt a szemében, s nem valamiféle frusztrált és félreértelmezett férfiasság részének tekintette. Ám nem érezte szükségét, hogy ezt ki is mondja, csupán valamelyest tanácstalanul és fürkészőn nézte az ültetvényest. Most tehát Otto úron volt a sor, hogy, mondhatni, visszakozzék, s egy sor legyintő kézmozdulat kíséretében és mellékesen eldarálja  a német protektorátusban folyamatban lévő ügyleteit. Felejtsük el, mondta, s miközben magabiztos eleganciával letelepedett a nyugágyba, meglazította ingének a párás levegőtől és saját verejtékezésétől némiképp átnedvesedett nyakát. Ő most, avatta be Engelhardtot művészi tökéllyel pödörve fölfelé bajsza végét, Paradisaeidaeben, paradicsommadarakban utazik, amelyeknek tollaiért az Újvilág szalonjaiban, New Yorktól Buenos Airesig, mostanság cs-i-ll-a-g-á-szati összegeket lehet kasszírozni. No és a madaraknak az életükbe kerül-e ez, érdeklődött Engelhardt, akinek, miután Otto közvetlenül mellette berendezkedett a nyugágyon, semmi lehetősége nem maradt immár visszamenekülni a könyvéhez. Ideális esetben, nota bene, eleven madarak tollait tépik ki persze vannak kereskedők, akik a kifejlett paradicsommadarak maguktól elhullajtott ékességeit szedetik össze a dzsungel talajáról, ám ő, Otto mélyen lenézi az ilyen módszereket. A tollaknak, mintegy minőségi tanúsítványként, legyen csak vércsepp a [toll]gerincük alsó végén, másként meg se veszi őket. Engelhardt elhúzta a száját, és meglehetősen kényelmetlenül kezdte érezni magát, ám ekkor már meg is szólalt az ebédre hívó harangocska, s Otto finoman, de határozottan karon ragadta – ugye számíthat arra a megtiszteltetésre, hogy Engelhardt vele költi el az ebédjét?
 Hartmut Otto voltaképpen morális ember volt, még ha erkölcsisége  a múlt század [táp]talajából sarjadt is ki, minél fogva az épp kibontakozóban lévő új korszak szelleme iránt (amelynek megtestesítője itt most August Engelhardt volt) nem sok megértést tudott tanúsítani. Szó se róla, a paradicsommadár-vadász olvasott, sőt kétségkívül bizonyos akríbiával olvasott (különösképpen a taxonómiai munkáikat) haladó természettudósokat, például Alfred Russel Wallace-t, Lamarckot és Darwint, ám nemcsak a modernségben, mint kumulatív folyamatban való hit hiányzott belőle, de ha a véletlen folytán netán személyesen találkozott, mint például e mostani hajóúton, egy radikális szellemmel (amilyen Wallace és Darwin is volt), benne sem volt képes e típust felismerni és elfogadni; már Engelhardt vegetarianizmusa elég volt a szemében az anatémához.
 Engelhardt kényszeredetten hagyta magát az első osztályon a szalon egyik asztalához vezetni. Itt – a vendégek nehéz, lószőrtöméses háttámlájú neogótikus székeken ülve németalföldi mesterek festményeinek aranykeretes reprodukcióin pihentethették a tekintetüket  .”

M-érték Kiadó, 2016.
alexandra.hu

August Engelhardt nagy reményekkel fordít hátat az európai civilizációnak a huszadik század hajnalán. Romlatlan, paradicsomi idillről álmodozik, amikor a fenyegető modernség elől menekülve a déltengeri gyarmatra, Német Új-Guineába hajózik. A nudizmust és vegetarianizmust éltető fiatalember a kókuszdió hitére szeretne új vallást alapítani, hogy követőket toborozva és kis szigetén új birodalmat építve az egész emberiségnek utat mutathasson. Zavaros eszméi azonban a kiteljesedés helyett egyre mélyebbre taszítják.

Christian Kracht szatírája a történelmi kalandregény műfaját újítja meg Jack London, Herman Melville és Joseph Conrad nyomdokain haladva. A regény feleleveníti a német gyarmatok groteszk, elveszett világát, miközben a huszadik század tragikus európai történéseire is reflektál. A valós történelmi tények és alakok azonban bravúros írói játék eszközei lesznek, az olvasó pedig hol szórakoztató, hol megrázó képet kap az emberi eszmék és törekvések törékeny természetéről.

„Az Imperium hátterében minduntalan fel-feltornyosulnak az árnyszerű sorshegységek: a német történelem fordulatai, melyek felsejlenek a kivonuló idealisták mögött, akik az egészet lehetővé tették azzal, hogy kiszöktek belőle, amikor a sors gonosz sodrása egy percre megállt. Kalandregény. Semmi kétség. Hogy még van ilyen.„ (Elfriede Jelinek)
 

1. Gergely Tamás:
   2017. február 13. 12:11

   Hogy ezek a tamilok!