A Szálasi által írt naplók még ma sem teljesek. Több kötet hiányzik. Meglepetésre, a most közreadott naplótöredékek egy része zsidó archívumokból került elő. A nemzetveszejtő nemzetvezető naplói telis-teli vannak nyelvtani hibákkal. A nemzetvezető testvérnek nehezére esett több ízben is az alany és az állítmány egyeztetése, de monomániákusan írta a magáét. Egyáltalán nem tartott a német fasizmustól. Hungarista ideológiáját többre tartotta a nácizmusnál, s Mussolini fasizmusánál is. Zárkájában nem tartotta lehetetlennek, hogy bevonják az új Európa politikai kereteinek megvitatásába, úgy képzelte el, hogy minden Trianon utáni, elvcsatolt országrész „hazakerül”. Több ízben felismerte a globalizmus tényét és megsejtette, hogy a háború utáni Európa valamilyen alapon újraszerveződik.

Magvető kiadó
Szerkesztette Karsai László

Szálasi Ferenc nyilas politikus 1942 és 1946 között vezetett naplóival folytatódott a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozata. A források közreadója, Karsai László történész elmondta: a nyilas pártvezér nem cinikus politikus, hanem egy valódi fantaszta volt. „Szálasi egyik leginkább figyelemre méltó tulajdonsága volt, hogy minden olyan információtól, eseménytől sikerült teljesen elzárnia magát, amely nem illeszkedett a hallatlanul optimista világképébe” – fogalmazott Karsai László. A nyilas pártvezér a háború végjátékában is biztos volt abban, hogy a németek és szövetségeseik megfogják nyerni a második világháborút, hiszen az „igazság” az ő oldalukon van. Ugyanígy rendületlenül hitte, hogy a hungarizmus minden más ideológiánál magasabb rendű, ezért az ő életében, vagy „mártírhalálát” követően, de mindenképpen diadalmaskodni fognak a hungarizmus eszméi. „Nem akarta látni a valóságot, de nem volt ostoba. Politikusként az adott körülmények között elég sikeres volt. Megszervezte a Horthy-rendszer legnagyobb ellenzéki mozgalmát, ami egy autoriter országban – ahol a választások végkimenetelét a csendőrtollak szavatolták – nem volt könnyű feladat” – mondta el. „Egy körülbelül 200 ezres tömegpártot megszervezni, az 1939-es választásokon 600 ezer szavazatot szerezni, majd végig nyomás alatt tartani a kormányt jobbról, ez nem vall egy ostoba emberre. Nem ostoba, hanem megszállott, fantaszta, szűklátókörű, pontosabban együgyű ember volt. Egy dolgot látott, érzett és tudott: hogy hatalomra kell kerülnie, a nép, az ország és Európa érdekében” – hangsúlyozta a történész.

Megjegyezte azt is: a nyilas pártvezér – aki élete végén egyre komolyabban hasonlította önmagát és szerepét Jézus Krisztuséhoz – több ezres könyvtárral, humorral és öniróniával rendelkező személy volt, akire nagyon komoly, intelligens emberek hallgattak. Szálasi Ferenc naplóiban rengeteg olyan eszmefuttatással szembesülhet az olvasó, amelyek a zsidók „világhatalmáról”, destruktív befolyásáról szólnak. „Meggyőződésem, hogy Szálasi politikai célszerűségből választotta az antiszemitizmust, aztán beletanult és interiorizálta. Pályafutása kezdetén még antiszemita sem volt, de rájött arra, hogy az egy olyan politikai eszköz, amivel felhívhatja magára a figyelmet” – hangsúlyozta Karsai László.

A kutató szerint több tízezer zsidó köszönheti az életét annak, hogy Szálasi számára – nem igazán érthető okokból – fontos volt, hogy a háború utolsó hónapjaiban a semleges országok legitimnek ismerjék el a nyilasok hatalomra kerülését Magyarországon. Ennek elérése érdekében 1944. decemberig Szálasi a korábbi, Sztójay Döme vezette kormányhoz (1944. március 22. – augusztus 28.) képest „opportunista” zsidópolitikát folytatott. „Szálasit egy megveszekedett antiszemitának, egy ötvenezres tömeggyilkosnak tartom. De a zsidópolitikája mégis a két budapesti gettó létrehozásából, a halálmenetek elindításából, majd 1944. november 21-én történt leállításából is állt. A Sztójay-kormány lelkesen deportált, Szálasi csak vonakodva” – fogalmazott a kutató. Emlékeztetett: Szálasi 1944. október 15-én került hatalomra, Adolf Eichmann, a deportálások egyik fő szervezője már másnap Berlinből Budapestre repült, és követelte a magyar főváros „zsidótlanítását”. Szálasi erre azzal válaszolt, hogy a zsidók dolgozzanak csak a magyar nemzet javára, a zsidómentesítést – amit ő elsősorban kitelepítésként képzelt el – pedig a győztes háború utánra kell halasztani.Szálasi a zsidókérés megoldását úgy képzelte, hogy a zsidókat kitelepítik az Amerikai Egyesült Államokba. (Kerekes Tamás)
„Ez gyökeresen ellenkezett a németek zsidópolitikájával” – mondta el Karsai László, aki szerint október közepén Szálasinak még minden eszköze, lehetősége meg lett volna a 200 ezres budapesti zsidóság deportálására, legyilkoltatására. Ehelyett megszervezte a két gettót, ahol borzalmas körülmények között ugyan, de többségben túl tudták élni a háborút a budapesti zsidók. A történész szerint hamis a kép, amely a Budapesten történteket Adolf Eichmann és Raoul Wallenberg svéd diplomata zsidókért vívott „csatájaként” ábrázolja, mint ahogy azt számos megemlékezés sugallja.(Múltkor)

A bosszú beteljesedésének moraja futott végig a tömegen, mikor Szálasi Ferenc alakja megjelent az udvarra vezető ajtóban. egyszerre felcsattant az üvöltés s 1946. március 12-ének drámája elérte csúcspontját. Valami ismeretlen ok miatt őt nem fogták közre a fegyőrök s teljesen szabadon tette meg a bírói asztalhoz, majd a bitófához vezető utat. Az ordítozás és kiabálás egy pillanatra sem szűnt meg, hiszen jól tudták, ha bármit is mond ez az ember a halál küszöbén, akkor azt pár i órán belül millió és millió magyar ismétli és írja fel a lelkében, mint ahogyan azt alig egy hónappal azelőtt Bárdossy László esetében tették: „Istenem, szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól!”
Azután Szálasi Ferenc, akinek pártjára és mozgalmára a Horthy-rendszer minden üldöztetése ellenére is az ország negyven százaléka szavazott és a sorsdöntő hetekben a nemzet mögötte sorakozott fel, ott állott a bitófa alatt, s mikor Bogár – akinek ez; úttal először remegtek a kezei – a kötelet zavarában az ajkára helyezte, akkor nyugodtan felszólt, hogy: lejjebb. A kivégzésnél jelen levő fiatal katolikus pap felnyújtotta a feszületet, amelyet Szálasi Ferenc megcsókolt, aztán a hóhér ezúttal is teljesítette kötelességét. (Hunhír-info)

A volt nemzetvezető igazságosságáról és „halálosan szeretett nemzetéről” értekezett, emellett a háborús főbűnösök ügyében tárgyilagosabb bíráskodást kért: javaslata szerint egy olyan nemzetközi bíróságra lett volna szükség, amely a háborúban semleges nemzetek képviselőiből állana. Ezek után a hungarista ideológiát mutatta be, filozofált az emberi társadalomról, Európa történelméről, szociológiájáról és Magyarország európai szerepéről. Ismét leszögezte, hogy hűtlenséget (mai fogalmaink szerint: hazaárulást) azért nem követtek el a nyilasok a németekkel való együttműködésük során, mert azok egyrészt a szövetségeseink voltak, másrészt egyéb forrásokból már korábban értesültek mindenről, amiről a nyilasok tájékoztatták őket. Szálasi kivégzésére a szokásosnál is nagyobb tömeg volt kíváncsi. Minden ablakban fürtökben lógtak az emberek, még a tetőkre is jutott belőlük. Valóban igazak az állítások: a tömegből sokan lassú munkára, az elítélt kínjainak meghosszabbítására bíztatták a hóhért… De hát annak a munkának is megvolt a maga szokásos menete, én semmi olyat nem észleltem, hogy Szálasinál valamit másképp csinált volna az ítélet-végrehajtó mint a többieknél. – Emlékezetem szerint a legfőbb hungarista nem viselkedett hősiesen, de tény, hogy gyáván sem… Bennem egy teljesen csalódott, önmagával vívódó ember benyomását keltette. Én az utolsó perceiben valahogy többet vártam tőle. Fél órával a kivégzése előtt, csillapítandó a várakozástól megvadult és idegessé vált hangulatot, az őrségben lévő szovjet katonák a levegőbe lőttek…

Én akkor ott voltam apám mellett, Szálasi zárkája előtt. Szálasi, megpillantva a foglárokat, katonákat és civileket, meglepő kijelentést tett – így utólag végiggondolva ezek voltak az utolsó szavai – ’Na, megjöttek értem a felszabadítóim! (Kollár Erzsébet)

… Bár mint ismeretes, a népbírósági törvénykezés minden esetben erős érzelmi túlfűtöttségről árulkodott és az ítéleteket is történelmi kontextusba helyezték, Szálasinak egy egész ideológiai-politikai védőbeszédet engedélyeztek az utolsó szó jogán. Az egyetlen kivégzett magyar államfő, ugyanis nem fukarkodott a szavakkal: négy órán keresztül mondta utolsó beszédét. A volt nemzetvezető igazságosságáról és „halálosan szeretett nemzetéről” értekezett, emellett a háborús főbűnösök ügyében tárgyilagosabb bíráskodást kért: javaslata szerint egy olyan nemzetközi bíróságra lett volna szükség, amely a háborúban semleges nemzetek képviselőiből állana. Ezek után a hungarista ideológiát mutatta be, filozofált az emberi társadalomról, Európa történelméről, szociológiájáról és Magyarország európai szerepéről. Ismét leszögezte, hogy hűtlenséget (mai fogalmaink szerint: hazaárulást) azért nem követtek el a nyilasok a németekkel való együttműködésük során, mert azok egyrészt a szövetségeseink voltak, másrészt egyéb forrásokból már korábban értesültek mindenről, amiről a nyilasok tájékoztatták őket. Ismét szólt Hitler haditechnikai fejlesztéseiről, mint a háború megnyerésének zálogáról, majd Jankó Péter negyedórás szünetet rendelt el. »A népbíróság a Szálasi-perben hozott ítéleteket nem terjesztette fel a felsőbb bírósághoz, a Népbíróságok Országos Tanácsához (a NOT-hoz). Ez felesleges is lett volna, hiszen az ítéleteket sem nem a népbíróságnál, sem nem a NOT-nál állapították meg, hanem a Kommunista Pártban, illetve azon továbbmenőleg a szovjet-orosz megszállók politikai osztályán. A háborús főbűnösök nyilvános tárgyalása csak az alkotmányosság látszatát szolgálta. 

Az ítélet kihirdetése után Szálasi Ferencet és társait a Zeneakadémiáról visszakísérték a Markó utcába, ahol nem régi helyükön, hanem új zárkákban helyezték el őket, szigorított felügyelet alatt. Az iratokat formai jóváhagyás végett felterjesztették Tildy Zoltán köztársasági elnökhöz, aki azokat pár napon belül visszaküldte azzal, hogy az ítélet végrehajtásának semmi akadálya nincs. Ebben a perben elég hamar döntött a palástos hóhérnak nevezett Tildy Zoltán, mert voltak halálos ítéletek, amelyek aláírása, illetőleg jóváhagyása két-három esztendőt is igénybe vett s a halálraítéltek esztendőket töltöttek a siralomházban. Szálasi Ferenc és társai előtt 1946. március 11-én a déli órákban hirdették ki a bíróságon az elutasítási végzést és egyben közölték, hogy másnap kivégzik őket. A kegyelem elutasításának idejében megkettőzték az őröket, lezárták az összes zárkákat, és mindenki érezte a halál leheletét, amely hónapok óta ott lebegtette sötét szárnyait a Markó utcai fogház fölött. 

Vajna Gábort a második emeleti folyosó kilences zárkájában helyezték el, amelyet rövid pár perc alatt kellett átadniuk a régi lakóknak, Fiala Ferencnek és Hellebronth Vilmosnak. A tizes zárkában volt a siralomháza Szálasi Ferencnek, majd sorra következett Beregffy Károly és dr. Gera József. Szöllősy Jenőt, Kemény Gábort és Csia Sándort a harmadik emeleten helyezték el, ami átmenetileg azt a látszatot keltette, hogy a hét halálraítélt közül ők hárman esetleg kegyelmet kapnak. Szöllősy Jenőt két másik társával egyetemben nem március 12-én, hanem 19-én végezték ki. A hét zárka mindegyike előtt két kommunista párti megbízott állott géppisztolyokkal felszerelve. A zárkaajtók nyitva voltak s a cellákban mindössze a szalmazsákot és az asztalt hagyták meg. Állandó ellenőrzés alatt voltak, nehogy Budapesten is megismétlődjék a nürnbergi Göring-eset. Nagyon vigyáztak arra, nehogy valaki megmeneküljön a hóhér kötelétől és csökkentse a másnapi véres látványosság értékét. Mert másnap reggel valóban ünnepnapja volt annak a másik Budapestnek, amely végre felszabadult s amely ki akarta élvezni a bosszút, aminek a szovjet-orosz szuronyok segítségével eljött az ünnepi órája. 

Már korán reggel megtelt a Markó utcai fogház. A folyosókon egymást taposták nők és férfiak egyaránt. Szálasiék kivégzésének nyitánya reggel 9 órakor Rajniss Ferenc kivégzése volt. Az egyik lap erről a következőképpen számolt be: 

„Kedden reggel már a korai órákban nagyobb tömeg hullámzott a Markó utcai fogház mindkét kapuja előtt. Százak és százak vártak, hogy tanúi lehessenek Rajniss Ferenc, a hírhedt háborús uszító kivégzésének. Háromnegyed kilenckor két fogházőr bevezette az elítéltet, akit lelkész kísért. A bíró kihirdette előtte a jogerős halálos ítéletet és a kegyelmi kérvény elutasítását azzal, hogy kötél helyett golyóval hajtják végre az ítéletet. A fogházőrök a homokzsák előtt álló cölöphöz kötözték Rajniss Ferenc hátrabilincselt kezét. Az egyik fogházőr zsebkendőt vett elő és bekötötte az elítélt szemét. Sortűz dördült el és a volt nyilas miniszter, a Magyar Futár egykor habzó szájjal háborúra uszító főszerkesztője, homokzsákként omlott össze a cölöp mellett. A kivégző osztag parancsnoka jelentette, hogy az ítéletet végrehajtotta. egy perccel később az orvosok megállapították a beállott halált.” 

A beszámoló – mint általában az akkori magyar lapok beszámolója – szintén hiányos és sok mindent nem írt meg. Többek között nem írta meg azt sem, hogy Rajniss Ferencet nem ölte meg a sortűz, mert a kivégzésre jelentkező fogházőrök kezében remegett a fegyver és a golyók nem találtak nemes szerveket. Rajniss Ferenc éppen úgy, mint később Jaross Andor is, a sortűz után életben maradt és vizet kért. A tömeg – ez a megvadult, vérszomjas söpredék – közvetlen közelről szemlélte a szerencsétlen ember haláltusáját, leköpdösték, és nem engedték meg Cipszer őrmesternek, hogy kegyelemlövéssel vessen véget Rajniss Ferenc szenvedésének. Végül is a kivégzésnél jelenlévő régi fogházőröknek sikerült a vérben kéjelgő tömeget hátraszorítani s ekkor Cipszer – mint a vágóhídra vitt állatot – hátulról tarkón lőtte a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar hetilap, a Magyar Futár egykori főszerkesztőjét. Ez volt a bevezető. A tömeg nem oszlott szét, hiszen tudták, hogy délután két órakor kerül a sor Szálasi Ferenc, Vajna Gábor, dr. Gera József és Beregffy Károly kivégzésére. A jelenlevő asszonyok és leányok élelmiszercsomagot hoztak s mint cirkuszi előadások szünetében, letelepedték az udvar kőkockáira és a jelenlevő orosz katonákkal együtt kedélyesen csevegtek és falatoztak. Várták a dráma következő felvonását. 

Déli tizenkét óra felé már nemcsak az udvar, az udvarra néző folyosók és bírósági termek ablakai teltek meg nézőkkel, de még a háztetők is. A civil ruhák szürke sokaságát imitt-amott nemcsak orosz, angol, de különösen amerikai egyenruhák tarkították. A Budapesten tartózkodó CIC [Counter lntelligence Corps, az Amerikai Egyesült Államok kémelhárító szervezete nevének rövidítése – Ifj. T. L.] tagjai voltak, akik eljöttek kiélvezni munkájuk gyümölcsét. Egy óra felé felvonult az újságírók, filmoperatőrök és fényképészek egész serege. Tiszta márciusi nap volt. A fogházudvar felett hideg tavaszi, böjt előtti szelek fújdogáltak s csak nagy néha suhant át a fénylő napsugarak előtt egy-egy kósza felhő. Nyilván lepillantott a vérgőzös udvarra s aztán örült, hogy nem embernek született s főleg nem magyarnak és továbbvágtatott békésebb vidékek felé. Pontosan egy óra volt, mikor bent a fogházban a síri csöndben ismét lezárták a cellákat és csak a elítéltekért siető fegyőrbakancsok tompa zuhogása hallatszott. Először Gera Józsefet vitték le az udvarra, ahol már készen állott a durva fából ácsolt négy bitófa, alig pár lépésre a fogházudvar piszkos-barna színű nyerstégla fala előtt. 

Szemben a bitófákkal állították fel a bíróság zöld posztóval letakart asztalát. Ott foglalt helyet a népbíróság és az ügyészek. A négy fegyőr szinte nem is kísérte, hanem a föld fölé emelve a levegőben vitte az első áldozatot Gera Józsefet. Aztán megálltak a bírái asztal előtt és Jankó Péter tanácselnök felolvasta a kegyelem elutasítását, de hangját alig lehetett hallani, mert a tömeg, nehogy megismétlődjék a Bárdossy-féle jelenet, torkaszakadtából ordítozott. Aljas, trágár szavak röpködtek a levegőben s Gera József már ott állt az első bitófa alatt. Bogár József két pribékje összekötözte kezét-lábát, majd nagy gyakorlattal felhaladt a bitónak támasztott létrán, Gera nyakába illesztette a kötelet – s az első áldozat megtért az örökkévalóságba. A tömeg magánkívüli őrjöngésbe csapott át és közvetlen közelről gyönyörködött a bitófán lógó első áldozatban. A fegyőrök azonban ismét visszaszorították a kivégzési hiénákat, mert megérkezett a második mártír: Beregffy Károly, a Szálasi-kormány volt honvédelmi minisztere. Mikor ott állt a bitófa alatt, világosan látszott, hogy az utolsó Miatyánkot mormolta az ajka. 

Bogár annak ellenére is gyorsan végzi feladatát, hogy a tömeg, mint egyetlen szavalókórus, kiáltja feléje: „Lassan, Bogár, lassan!” Működnek a filmfelvevő gépek, dolgoznak a fényképészek, hiszen nemcsak a kommunista, de az akkori polgári világ sajtója is drága pénzeket fizetett az elvetemült gyilkosságokról készült képekért. A harmadik áldozat Vajna Gábor. Nyugodtan, szemrebbenés nélkül hallgatja Jankó Péter szavait s azután pár perc múlva rajta is beteljesedik az embertelen bosszú. A négy bitófa közül három már megtermette a maga szomorú gyümölcsét, a hóhér a halál bekövetkezte után mind a három arcot piszkos, szennyes kendővel takarta le. És most következett az igazi nagy pillanat. A bosszú beteljesedésének moraja futott végig a tömegen, mikor Szálasi Ferenc alakja megjelent az udvarra vezető ajtóban. egyszerre felcsattant az üvöltés s 1946. március 12-ének drámája elérte csúcspontját. Valami ismeretlen ok miatt őt nem fogták közre a fegyőrök s teljesen szabadon tette meg a bírói asztalhoz, majd a bitófához vezető utat. Az ordítozás és kiabálás egy pillanatra sem szűnt meg, hiszen jól tudták, ha bármit is mond ez az ember a halál küszöbén, akkor azt pár i órán belül millió és millió magyar ismétli és írja fel a lelkében, mint ahogyan azt alig egy hónappal azelőtt Bárdossy László esetében tették: „Istenem, szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól!” 
Azután Szálasi Ferenc, akinek pártjára és mozgalmára a Horthy-rendszer minden üldöztetése ellenére is az ország negyven százaléka szavazott és a sorsdöntő hetekben a nemzet mögötte sorakozott fel, ott állott a bitófa alatt, s mikor Bogár – akinek ez; úttal először remegtek a kezei – a kötelet zavarában az ajkára helyezte, akkor nyugodtan felszólt, hogy: lejjebb. A kivégzésnél jelen levő fiatal katolikus pap felnyújtotta a feszületet, amelyet Szálasi Ferenc megcsókolt, aztán a hóhér ezúttal is teljesítette kötelességét. (Hunhir, Ifj. Tompó László)

Összeállította Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ