Mottó: És tűnnek társak, tavaszok, telek
S tünődve sír szívem: emlékszel-e,
Hogy Anna is volt és játszott veled?
Hogy Anna is volt s játszottál vele?
Emlékszel-e, hogy Anna szőke volt,
Emlékszel-e, hogy Anna teste rózsa,
Emlékszel-e, hogy mint szerette volt,
Ha sírtál és ha verset írtál róla? (Juhász Gyula: Elégia)

Babits Mihály sorai szállóigévé váltak („Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem…”), Jókai Mór lángolása Laborfalvy Róza iránt regényesen közismert, Móricz Zsigmond színpadi érdekeltsége sem tartozik a titkok közé… Juhász Gyula Anna-függősége pedig tragikusan kiemelkedő lírai termést eredményezett a magyar irodalomnak. (A költőnek, persze, bomlottságig menő gyászt.)
Öröknek tűnő kérdésem volt máig: mit „esznek” az írók-költők a színésznőkön, miért hajszolják bele magukat, ha kell, ha nem, életre szóló illúziókba, hogy aztán rendszerint feje tetejére álljon pokollá váló életük? És ha már színésznőbe szeretnek, akkor vajon mit szeretnek benne: azt az alakot, akit estéről estére a pódiumon láthattak, vagy az utcán végigmenő, piacra vagy kávéházba siető mindennapi, közönséges nőt?
Magam nem kerültem (még) hasonló színpadi bonyodalomba, a kérdések is inkább úgy fogantak meg bennem, hogy hétről hétre követem a Káfén Nászta Katalin okos, mélyreható színházi interjú-sorozatát, amely történetesen szinte kivétel nélkül olyan színházi embereket jelenit meg – s köztük neves, körülrajongott színésznőket -, akiket alkalmam volt magamnak is végigkövetni a színpadon, különböző alakításokban, akik nem csak hogy más-más embertípusokat elevenítettek meg, de különböző korokat és idősíkokat hoztak közel a nézőkhöz. Az eddigi beszélgetésekből is sikerült leszűrnöm azt a tanulságot, hogy amit a színpadon látunk, az a legjobb esetben is csak tökéletes játék, átélt mímelése annak, amit a színész, a rendező s a szerző el szeretnének hitetni velünk. (De hát ez szinte-szinte közhely. Vagy mégsem?) Mindaz, ami ebből bennünk visszhangra, rokonszenvre, sőt – miért is ne? – vonzalomra talál, azt csak annyira szabad komolyan venni, mint valamely költő szavait, amiket egy mélységesen érzelmesnek – például szerelmesnek – vélt rajongása pillanatában papírra vet.
A költői szerelem mindig szebb, megrendítőbb és hatásosabb, mint ama valódi, amit sokszor nem is igazán élünk át vagy veszünk észre, amire talán nincsen is eléggé szemünk, mert a hétköznapok árnyalókészsége annyira megszokott, banális, hogy ha ott is ólálkodik körülöttünk ama végzetes érzelem, rejtve marad a közönséges, gépies, agyonismételt gesztusok mögött.
El tudom képzelni – az olvasottak alapján -, hogy egy jó színésznő mennyi energiát, idegfeszültséget, érzelmi tapasztalatot vagy csak ráérzést képes egy-egy színpadi alakítására, olykor annak csak rövid ideig tartó szakaszára pazarolni. Nem csoda, ha eközben szíveket hódit, s nem csupán a színpadon – ami megint csak látszat -, hanem a nézőtéren is, amiből viszont már könnyen kinőhet valami tartós. Ahogy a fenti irodalmi példák is mutatják.
Vegyük csak bús Juhász Gyula „örök Annáját”, akit a költő jóformán nem is ismert, csak színházi szerepléseiből. De annyira vonzotta a szőke, molett, nagy testű színésznő színpadi varázsa, hogy a kortársak szerint  képes volt hajnali órákig virrasztani Sárvári Anna ablaka előtt, miközben a vidám diva saját társasága körében szórakozott. A „nagy szerelem” egész története lépten-nyomon magán viseli a hamisan felgerjedt érzelem átpoétizálását.
Az élete végéig Annára emlékező Juhász Gyula 1937-es öngyilkossága után egy évvel, 1938-ban Sárvári Anna is öngyilkos lett, s a 8 Órai Újság riportja szerint holtteste mellett kinyitott Juhász-kötetet találtak, épp az első oldalon kinyitva, rajta a dedikációval: „Annának örök szerelemmel, Juhász Gyula”.
Milyen legenda élne tovább ebből a drámai egybeesésből – egy színpadi műben talán jól is mutatna, az életben azonban minden jóval alkalomszerűbben és prózaibban megy végbe.
Igazság szerint, a valóságos történetben az első öngyilkos Anna első férje, Mihelfy Jenő nagykereskedő volt, akit a színésznő 1924-ben elhagyott. Az 1934-ben újra férjhezment Anna Szántó Jenő színházi rendezőnek adta a kezét, aki egy kis pesti színházban kapott szerződést. 1938-ban a szerződést már nem újították meg, ráadásul Annát baleset érte: kificamodott a csípője, s többé nem léphetett színpadra. A házaspár nyomorban élt, Anna nagynénje tartotta el őket. E halmozott csapás vezethette a színésznőt arra az elhatározásra, hogy első férje példáját kövesse.
És ezzel be is zárult az Anna-legenda drámai íve…

A hétköznapi Anna

Csíkszereda, 2017. február 19.

1. Nászta Katalin:
   2017. február 19. 09:44

   Köszönöm.