„Mi kicsit olyan délcegek vagyunk”

Még alig érkeztem meg, máris megállított.

– Miért akarod ezeket a dolgokat megírni, mit akarsz vele? – és folytatja is. – Nagyon örültem a Szőcshöz írt cikkednek, mert végre ki mert állni valaki egy kritikussal szemben, kiállt a maga művészete mellett. A kritikus fegyvere a toll. Soha nem igényeltem a kritikustól, hogy játsszon. Ők mindig megkérdőjelezték a színészt, mint gondolkodó lényt. Ezért örültem annak, hogy egy színész vett annyi fáradtságot magának, hogy írjon, még ha azzal a tudattal is, hogy a kritikussal szemben nem lehet igaza, az majd úgyis bebizonyítja, hogy nem érdembeli volt a felszólalás. Talán a kényelem, a lustaság az oka annak, hogy soha nem reagálunk a kritikákra írásban, vagy az attól való félelmünk, hogy megkaphatjuk érte a magunkét. Mi játszunk, az írástudó ír. Ez épp olyan különben, mint amikor a halász áll a parton és horgászik, a kritikus pedig a kibic, aki áll mögötte, és kielemzi, miért nem fogott halat. Persze, nekem abszolút semmi bajom velük – szólal meg benne a természetes önvédelem. – Ha olyan szinten művelik, mint a mi legjobb színészeink a magukét, gondolok a legnagyobb erdélyi színészekre, ha ezen a színvonalon űznék saját mesterségüket, elfogadnám a kritikájukat.

Végre, elmondhatom neki, mit is szeretnék….
Bereczky Júliát főiskolásként ismertem meg közelebbről. Gyakran jártam náluk. Roppant barátságos, természetes, allűröktől mentes család. Nyitott szívvel fogadták a leendő színészt bennem… Júlia volt az, aki kézen fogva vitt fel Bisztrai Máriához, hogy „ez a kislány ide szeretne kerülni.” Nem rajta múlt, hogy nem sikerült.
Ezúttal egy nagy fotelban ül, előtte kis notesz, időnként belelapoz. Jegyzetei lehetnek, nemegyszer onnan idézi a választ kérdéseimre.

– Úgy történt, hogy egy rettenetes hideg télen felfedeztem magamnak Adyt – kezdi. – Méghozzá Nagyszalontán. A három szoba közül csak egyet fűtöttünk, én az egyik hideg szobában feküdtem, a dunyha alatt. Olyan hideg volt, hogy látszott a leheletünk. Késő éjszaka kezdtem olvasni. Átszóltam apámnak, hallgassa meg, milyen szép. Ezután József Attila következett, akitől a tanárunk tiltott. Mindkét költő csodákat, titkokat jelentett számomra. József Attila költészetének ma is szerelmese vagyok… Később Váradon megnyertem egy iskolások közti szavalóversenyt. Nagy nyugalom szállt meg, de nem voltam különösebben büszke. Soha nem szavaltam többet, viszont maradt bennem egy kíváncsiság, hogy vajon, amit saját gyönyörűségemre mondok, vajon jól mondom-e? Ez ötven tavaszán volt. Írtam egy levelet a színiiskolának. A legnagyobb meglepetésemre válaszoltak, küldtek egy prospektust. Jelentkeztem is, nagy örömmel mondtam a verseket, részt vettem az előkészítőkön, amelyeket Kőmíves Nagy Lajos, Senkálszky Endre tartottak. A felvételi vizsgán a Levegőt! mondtam. Egy negyedét meghallgatták, aztán megköszönték s én hazautaztam. Később tudtam meg, hogy tízest kaptam. Valahogy nem is izgatott az eredmény. Decemberben érkeztem a főiskolára. Nagy gondom volt, hogy miből fogok megélni. Apám, aki ragyogó műkedvelő volt, megdöbbent attól, milyen pályát választottam, s nem támogatott. Végül otthagytam csapot-papot s eljöttem a nagy bizonytalanságba. Bementem Szabó Lajos rektorhoz. – Na, megjött? – Megjöttem. Kapok ösztöndíjat? – Mi az apja? – Városi tisztviselő. – Nem kaphat. – Jó napot, mondtam és kimentem. – Várjon! – kiáltott utánam. Valakinek telefonált. – Nem lehet, mondta újból. Megint el akartam jönni. – Várjon. – újból telefonált. – Na, maradhat… S én a mai napig nem tudom, ki fizette az ösztöndíjamat, de az az érzésem, hogy Szabó Lajos lehetett, aki annyira szerette és támogatta a növendékeit… Biztos, hogy ő volt. Titkolt vágyam, hogy Kolozsváron lehessek színésznő, ’54-ben teljesült. Négyen kerültünk ide, Barkó Gyuri, Pásztor János, Schasser Richárd és én. Csodálatosnak találtam, hogy a jövő ezt a színpadot osztja nekem… Az első sokkot a vásárhelyiek Úri murija okozta. A Nemzetiben játszották, mi fent ültünk a karzaton. Előadás után az volt az érzésem, hogy olyan csodát láttam, aminek nem lehetek soha részese s talán nem is kellene folytatnom ezt a pályát. Miután a felvételim sikerült, átmehettem volna rendezői szakra. Akkor volt első éves Marosi Ildikó, Szeikovits Teréz, Czompók Mihály, Kóra Ilona és Szombati Gille Ottó. De hasznosabbnak láttam, ha előbb színészként ismerkedek meg a színjátszás alapelemeivel. Állandóan színdarabokat olvastam a Színházi életből, már gyerekkoromban is… Első éven huszonheten voltunk. Kányádi is köztünk volt, meg Tarr Laci, Taub János, Tarnóy Emike, Tóth Böske, Szabó Karcsi, Földes Laci, Pásztor Jancsi. Nagyon sokan kihulltak. Pásztor Jancsit, ezt a kiváló színészt és kollegát két éve temettük el.
– Az első perctől kezdve játsztál Kolozsváron?
– Méghozzá sokat. Sok szerepet kaptunk, és mindenfélét, drámát, vígjátékot, parasztasszonytól királynőig, mindent. Különben Gobbi Hildával vallom, hogy kétféle színész van, karakter- és rossz színész. A legnagyobb drámai hősöket is csak akkor tudod igazán jól alakítani, ha karaktert alakítasz. „Művésznek lenni, nem szakma, hanem sors.” Nekem ez lett a sorsom. Nem mintha máshol nem állottam volna becsülettel helyt, de ezt csinálom szívesen. Olyan furcsa volt mindig, hogy azért fizetést is adnak, ami az életem értelme.
– Hogyan őrizheti meg önmagát a színész?
– … Sok apró halál a színész élete. Mikor lekerül a deszkáról, meg is hal egy kicsit… Kétszer hal meg tulajdonképpen, amikor elfelejtik, és amikor eltemetik. Csak a nagyon nagy, kivételes egyéniség sorsa más. Maradnak a kritikák, a fényképek, hacsak nem viszik a begyűjtőhöz. Nem is lehet ép ésszel kibírni. Mikor a színpadról, az életből kortársaim hullnak ki, akkor döbbenek rá, hogy ez valami szörnyűség…. Nekünk az a fontos, hogy a közönség befogadja a szót, a gondolatot, a látványt. Hogy utána mi történik, az nem a mi gondunk. Az előadás megszerkesztésében fontos szerepet játszik a rendező. Ki kell vezetnie a színészt a labirintusból a fényre. Ha nem segít, a színész rendszerint nem talál ki. Mérnöki pontossággal kell kiszámítani mindent. Ez tudomány. A tudományának egy része az is, hogy az oldott, bizalommal teli hangulatot megteremtse… A pedagógus rendező próbáról próbára vezeti a színészt saját megoldásai felé. Az előadásnak kristálytisztán kell a közönség elé kerülnie. Fontos, hogy ismerje a rendező a színészt, tudja felszabadítani, hogy az egyéniségére szabhassa a színpadi figurát… Szerencsés vagyok, mert alkalmam volt Haraggal dolgozni. Csodálatos színész-pedagógus, olyan próbahangulatot tud teremteni, amelyben a színész felszabadul és minden lehetősége adott ahhoz, hogy jó lehessen. Persze, nem minden rajta múlik. Haragnak köszönhetem Az öreg ház Rebekáját… A próbák vége felé azt mondta: „Na, ez mind jó lenne, csak groteszkül.” Ez nem konkrét instrukció, de tudod, hogy lényeget takar. Ismétlés után azt mondta: „Sajnos, olyan jó voltál, hogy soha többet nem fog így sikerülni.” Tévedett. Fedezetem volt rá. A szerep egy öregasszony a hatvanas években. Múltja van, de a jelent s a jövőt nem érti. Nekem rengeteg emlékem van a kisvárosról, Nagyszalontáról. 92 éves Mária nagynéném, a háza vakolata már omlóban. Nem érti, miért nem úgy folyik a világ sora, mint fiatalkorában. Értem és érzem az ő tragédiáját. Az embert meghatározza a környezete.… A színházba mindenki önként jön. Szembesülhet saját magával. A közönség figyel a jóra, s talán segíti őt a mindennapok döntéseiben. A nézőért van minden. … Sokat gondolkoztam azon, vajon a színészet nem az exhibicionisták gyülekezete? Az értelmező szótár szerint az exhibicionizmus a nyíltság, a kitárulkozás beteges megnyilvánulása. Ez pedig abszolút ránk illik. Saját magad leplezed le. Kiteszed a lelked a tenyeredre, ott maradsz pőrén a belső éneddel a színpadon… Kiszolgáltatod magad. De a kapcsolat, amit a közönséggel megteremtesz csodálatos. Ez a kivételes érzés a fizetség.
– Milyen színésznek tartod magad?
– Azt hiszem, hogy sok maradt raktáron. Gátlásos vagyok. Puskás Sándor szobrász, amikor főiskolás voltam, szobrot készített rólam, s először gránitkövet keresett hozzá, aztán azt mondta, tévedett, mészkő az én anyagom… Nagyon nehezen, lassan bontakozom ki.
– Hogy szoktál dolgozni?
– Elolvasom a darabot s a szerepben keresem az emberit. Sok szerepet játsztam, amit kívülről, memorizálva is meg lehetett volna oldani, sok felületes, könnyű nőt, de soha nem nyugodtam, amíg nem találtam egy jó értelemben vett emberi vonást kiindulópontnak. Nem lehet csak fehér vagy fekete egy ember… Aztán megjelenik külső jegyeivel maga a figura, a rendezővel egyetértésben, aki tudja mivel küszködöm, s ezen az úton hagy. Ekkor sikerül. Ennek nagy mestere Harag.

Most a Tomcsa Sándor -féle Műtétet próbálják. Bereczky Júlia a Nagysádot játssza.

– Remek szerep – mondom.
– Az… Az író szerint a figura harisnyát köt és harsány. Akkor most feltétlenül loncsos és rendetlen legyen, és ezzel kész? Ez sokkal komplikáltabb. A harmincas évek levegőjét érzékelni a maga társadalmával, körülményeivel, mikro-drámáival… ez az izgalmas munka. Sokat kínlódom most vele. Remélem, jól érzem majd magam a szerepben.
– Színész-eszményképed volt?
– Nem volt. A színész egyéniség, azt nem lehet kölcsönvenni, lemásolni. Csak az én alkatomon keresztül tudom kiteregetni a bensőmet. Viszont remek közönség vagyok. Megfeledkezem arról, hogy én is színész vagyok, annyira tudom méltányolni a kitűnő kollégákat…
– Milyen érzés volt, mikor a közönség egy része kivonult a Titanic keringő előadásról?
– Csak Kolozsváron. Mert az 1980-as budapesti vendégszereplésünk osztatlan sikert aratott. Mi tudtuk, hogy nagyon jó az előadás, megértettük a rendező vízióját, éreztük, ahogy eltávolította az előadást a szövegtől, kitágította, az egyetemesség felé. A realista színjátszáshoz szokott közönség egy része képtelen volt ezt követni. Ilyen értelemben nem zavart. Reméljük, ha ezt nem is fogadta el, a következőn ottmarad s a harmadikat már érteni fogja. Ez hasonló a modern festészet és zene gondjaihoz. Picasso, Bartók sorsa is hasonló volt. A rakéták korában a művészet még mindig nem érte utol a technikát, a közönség is hátrább kullog, de idővel meg fogja érteni az efféle színjátszást is.
– Másfajta színházeszmény kezd uralkodóvá válni?
– Változik. Most Giorgio Strehler rendező könyvét olvasom: Az emberi színházért. A cím fedi az igényt. A modern színjátszás is az emberhez kell hogy visszatérjen…
– Mit tartasz a színészről általában? Milyen ember?
– Alkat kérdése. Ahhoz, hogy érvényesüljön, nem elég a tehetség, szorgalom, tudás, kell a magabiztosság, a helyezkedni tudás, az önadminisztrálás. Van, amikor valami hiányzik ezekből a tulajdonságokból, képességekből, és mégis sikerül. Fontos, hogy a színház társulata mindhárom generációval rendelkezzen. Egy egészséges összetételű társulatnál a férfi-nő arány kettő az egyhez. A drámairodalomban sokkal több a férfi, mint a női szerep, ezért sok kiváló színésznő hever parlagon. És a múló éveket senki vissza nem hozza. Azt hiszem elégedett színész nincs is. Példa erre Major Tamás, aki azt mondta: Na és, mit csináltam? Pedig mindenki ismeri, tudja a nevét. Mit szóljon akkor az, akinek még lehetőséget sem adtak? Nagyon szeretem a fiatalokat, a tehetségeseket. A Stúdióból is sokan lettek színészek. Onnan indult például Keresztes Samu, akit az egyik legerősebb színészegyéniségnek tartok.
– Azt játszol, amit szeretnél?
– Mindenfélét játsztam. Egyszer a piacon valami zöldséget vásároltam, amikor tőlem két méterre egy fiatal lány és egy hóstáti rám ismertek. – Jaj, engedje meg, hogy megcsókoljam! – mondta az öregasszony. – Maga tegnap színházban volt! – nevettem. Ez volt az én borravalóm, hogy jól szórakozott, s rám gondolt, amíg árult… hogy jót nevetett. Ezért kell elmenni a legkisebb faluba is, mert az élő kapcsolat pótolhatatlan. A színpadról elmondott szó hatalom, ezért nem is fog meghalni soha a színház.
– Melyik volt legkedvesebb emléked eddig ezen a pályán?
– Az öreg ház Rebekája, amiért alakítási díjat is kaptam. Ezzel hivatalosan is elismertek. Barkó tavaly kapott országos egyéni díjat, Orosz Lujza barátnőm az idén alakítási nagydíjat. Itt lakik fölöttünk. Ő szokta mondani: ez a díjazottak lépcsőháza. Ami számomra színészi élményben a „leg”, az Josie, O’Neill Boldogtalan holdjából. Tudtam, hogy sok előadás nem lesz belőle, ezért szorongással váltam el minden egyes előadástól, mert annyira az én lelki alkatomhoz illő szerep volt… Évek óta a színház valamennyi előadását szalagra rögzíttettem. Ennyi megmarad. Kár, hogy a tévé magyar adása olyan keveset foglalkozik az előadások lefilmezésével. Színháztörténeti események rögzítését mulasztják el. Mi az a generáció voltunk, amelyik nagyot akarásában mindent lerombolt, ami a múlté volt, pedig sok okos tapasztalatot át kellett volna menteni. Pótolhatatlan űrök keletkeztek… Nem lesz, aki emlékezzen és tovább adjon… Senkit nem lehet feltámasztani.

– Mit tartasz a legnagyobb hibádnak?
– A megalkuvást… Hat éves lehettem. A főtéri Kaszinó mellett mentem el, s egy férfi állt háttal nekem, valakivel beszélgetett. Hirtelen hátravetette a karját és orron vágott úgy, hogy eleredt az orrom vére. Sarkon fordultam, hazamentem és csendesen sírtam. A mai napig bosszant, hogy nem üvöltöttem. Az a férfi még bocsánatot sem kért azért, hogy megütött egy gyermeket. Ezért gyűlölöm az erőszakos felnőttet a szemérmes gyerekkel szemben, aki csak sírhat, és nem üvölthet.
– A férjeddel, Barkó Gyurival szoktatok együtt dolgozni?
– Soha. Csak nagyon kíméletesen és „cu inima în dinți”, vagyis szorongva merem megmondani neki, ha van vele kapcsolatban valami észrevételem. Kategorikusan elutasítja, de azért látom, hogy a következő próbán mégis megszívleli a dolgot. Szigorú kritikus, kíméletlenül igényes, következetesen véleményt mond, én csak hallgatok, mint a kisdiák…
– Mit tehet a színész, ha nem kap szerepet, hogy le ne kopjon a színpadról?
– A művész nem olyan, mint az alma, hogy felteszik zölden a szekrény tetejére s ott megérik. Ez állandó küzdelem. Minden szerepépítkezésnél elölről kell kezdeni. Ha éveken át nem játszik, elveszti az önbizalmát, elvész….
– A hat magyar színház megkülönbözető jegyei…
– … a rendezők. Rányomják a bélyegüket saját társulatukra. A rendezők által rendezett előadások közti különbségekről beszélhetnénk, nem a városok közti színházi másságról. A színház olyan, mint azok a rendezők, akik állandóan bennük dolgoznak. Ha idegen rendezőt hívnak, kiderül, hogy ugyanazzal a társulattal egészen más előadást is ki lehet hozni. Rendezőképzésre lenne szükség minden esztendőben a magyarok számára is. Nagyra becsülöm a bukaresti színházat, ragyogó színészek sorát bocsátotta ki a főiskola. Más a temperamentumuk, felszabadultabbak, gátlástalanabbak, ami a siker fontos titka.
– Mi miért vagyunk másmilyenek?
– Szemérmesebb, befele fordulóbb fajta vagyunk. Mi kicsit olyan délcegek vagyunk. Büszkék. Ez az alkatunk. Ezért volt számomra, mindnyájunk számára érdekes kísérlet Aurel Manea rendezésében a Titanic keringő. Mást kért, mint ami a mi temperamentumunknak megfelel, de rögtön rákapcsoltunk, megéreztük, mit kíván, és önfeledten komédiáztunk.
– Mintha ők színésznek születtek volna, mi pedig csak megtanultuk ezt a „mesterséget”?
– A lelki kényszer visz be minket: ez a hivatásunk, feladatunk, ezért vagyunk – mondja még, és elém rak egy szelet citromos tortát.

Lejegyezte: Nászta Katalin

(Részletek egy 1983-as interjúból)

A teljes szöveg az alábbi címen olvasható

1. Barta László:
   2017. február 20. 18:53

   Kedves Nászta Katalin! Örvendek,hogy annak idején elkészítetted és közzé tette ezt a beszélgetést. Így méginkább megismerhető, jobban mondva rá ismerhető Bereczky Júlia művésznőre, habitusára. A Stúdió Színpadi tevékenysége idején is közvetlen volt,barátságos és mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot. Nagyon szerettünk vele dolgozni, élményszámba mentek a próbák,a bemutatók, sőt a kiszállások is,amikor velünk volt. Emlékét megörizzük.

2. Nászta Katalin:
   2017. február 20. 21:02

   Köszönöm.

3. Szabó Attila István:
   2017. március 2. 20:48

   Kedves ” szomszéd” ! Csak úgy dagadt a lelkem ( elismerésként ) amikor elolvastam ezt az interjút, vérbeli kérdésekkel, tényleg „kiszedtél” mindent Júlikánkból, gondolom mindenki jól érezte magát. Gratulálok. Hátsó ( a szó legszorosabb értelmében) kerti szomszédod Szabó István a Marat, Milcov utcából.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ