…Immár nyolc éve, hogy minden Ferihegyre való érkezés felfokozott állapotban talál, akár elmenőben, akár érkezőben vagyok éppen. Érkezőben még ráadásnak ott tanyázik az ember vállán az a mérhetetlen boldogság, amit csak a világcsavargásból való hazautazás adhat meg a kalandornak. Aki nem akarja ugyan a nagyvilágot feladni, de úgy ragaszkodik szülőföldje időnkénti magára öleléséhez, mint a nyári napmelegben kornyadozó szomjazó a hűs ivóvizet bugyogó forráshoz. Ezeknek a szép és súlyos érzéseknek, illetve poggyászaimnak terhe alatt hurcolkodtam ki, és süttettem magam a jobb felső végén a repülőtér érkezési oldalának, a lányokra várva, míg ők meg az indulási oldalnak a bal alsó végén számítottak rám.

Azt, hogy melyikünk és mit értett félre a találkozási pont megbeszélésénél, nem is vitattuk nagyon, annál nagyobb volt az izgalom a találkozás és főleg az együtt való hazautazás miatt. Ennek ellenére úgy csapódtam be az autóba, miután eltüntettük a kofferokat, mintha csak tegnap szálltam volna ki. De az igazság az, hogy mi soha nem voltunk együtt hárman Budapesten, otthon Szatmáron is majdnem egy évtizede. Ez volt a nagyon izgalmas ebben elsősorban: a hazautazás és az, hogy EGYÜTT.

Az iskolai évek hoztak bennünket össze, Adriennel első osztálytól jártam az érettségiig egy osztályba, Zsuskával pedig az iskolás évek utolsó nyolc esztendejét jártuk közösen. Éppen elegendő időt kaptunk az összeforródásra, bár éppen úgy másokkal is elmélyülhetett volna ilyen alapon a barátságunk, valami miatt éppen mi hárman maradtunk meg így egymásnak ebben a szoros kötelékben, amit én mindig elsősorban nekik tartoztam köszönni, és még az is az igazsághoz tartozik, hogy nem igazán az iskolai évek idején alakult ki ez a legszorosabb barátság közöttünk, hanem sokkal inkább az ezt követő években. Ez azért fura kívülről és hideg fejjel tekintve, mert akkor sokkal kevesebb alkalmunk jutott már arra, hogy együtt lehessünk, sokkal kevesebb, mint az iskolában lehetett volna. És mivel a lányok szétszéledtek Szatmárról, a kapcsolatot egyéni szinteken tartottuk fenn egymással. Rengeteg közös oldalunk van egymással Zsuskával, és számtalan a közös vonás Adrien és köztem is. Ők ketten is sok vonatkozásban kötődnek egymáshoz, és ezek az összefonódások segítettek közösen egymásra találnunk sok-sok évvel az érettségi utáni szétszéledésünket követően. Pontosabban, én nem mentem sehova, mindig is mondták, hogy jó, hogy még otthon vagyok Szatmáron, mert így van egy stabil pont számukra, ahová olykor hazanézhetnek. Ezeket a hazanézegetéseket pedig jobbára a véndiáktalálkozókra időzítették, így aztán a találkozók számunkra elsősorban az egymással való éves összejövetelt jelentette, s ami mellé találkozásokból kikerült, az csak egy olyan plusz, ami még érdekesebbé tette ezeket a nyárestéket.

De életünk és barátságunk számos váratlan fordulattal és találkozással is színesítette az emlékeinket. Vagy tíz éve lehetett, egy nyári délután alkonyulatán igyekeztem Csíkországból Szatmár felé, hogy az éjszaka minél kevesebb része érjen az országúton. Oly sokszor megjártam akkoriban azt az utat, hogy behunyt szemmel is tudtam a kanyarjait és a hepehupáit is. De a hazafelé vezető úton a szemből, a látóhatár aljáról vörösen bevilágító nap akkor is zavaró volt, bármennyire is pazar látványt nyújtott a Kalonda-tető csúcsán. A keskeny országúton óvatosan ereszkedve Korond felé a völgybe, még valami lovasszekér is elállta az utamat és így már nem csak a naptól elbizonytalanodott látásom, hanem ez a természetes akadály is lelassított mentemben.

A szekéren gyermekek ültek és valami hangos társaság, a szemből sütő alkonyi nap fényében csak kontúrokat rajzolt elém a naplemente, amikor a szekér megállt, és két alak indult el felém sikoltozva… A lányok voltak azok: Adrien és Zsuska! Évek múltán is rácsodálkozunk, milyen érdekes találkozásokat hoz össze a sors, ha épp erre van szükség. És a mi találkozásainkra nagy szükség volt. Amolyan gyors feltöltődés az élet különféle útjain való bolyongásaink közepette. A gyermekek, Adrien fiai erre talán már nem emlékeznek, de a szatmári látogatásokra igen, mert ebben nekik is részt kellett venni, mert Adrien ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk is megismerjék anyjuk szülőföldjét, ahonnan annyi szépet és jót szívhatott magába, hogy elkísérhesse egész életén át.

Zsuska akkor már Londonban élt a párjával, Adrien pedig szép családjával Biatorbágyon. Onnan jártak el ezekre az erdélyi nyaralásokra, olykor csak egy-két napra, mert ha több nem jut, annyi is elegendő és szükséges a feltöltődésre.

– Milyen fura lesz, ha nem leszel már te sem Szatmáron… – mondta Adrien a fejünk fölött lelógatott száradó levendulacsokrok alatt a biatorbágyi ház tornácán a késő éjszakába nyúlt beszélgetés során, amikor első ízben jutottam el otthonukba. Amíg Zsuzsi még Budapesten élt, gyakran meglátogattam, és a konyhaasztal biztonságos kockásságában sokszor volt alkalmunk napirendre hozni egymással életeinket s annak fonalát. Amíg Szatmáron volt, Adriennel is sűrűn jártunk össze az iskolás éveink után, s még egyszer Kolozsvárra is eljutottam, ahol élete egy számomra távol eső szakaszában beszélgettem vele, majd sok időre elveszítettem. Elveszítettem a látókörömből, mert a jelen bizonyítja, hogy semennyire sem veszítettem el. Csak nem volt ott, s nem tudtam, hol van. Azaz tudtam, s azt is tudtam, hogy családot alapított, gyönyörű gyermekei születtek… A véndiáktalálkozós nyarak sok mindenben pótolták a kihagyásokat, de úgy gondolom, Adriennel a legnagyobb lemaradásunkat akkor este, a véget érni nem akaró beszélgetésben hoztuk be, úgy szoktam magamban emlegetni, hogy akkor találtunk ismét egymásra. És arra az estére a fiúk is világosan emlékeznek, mert vonatoztunk. Vasutat építettünk és vonatoztunk. Ennél fontosabb dolgok aligha akadnak a világon.

A kérdés, hogy milyen fura lesz, ha én sem leszek Szatmáron, nem is volt igazi kérdés, mintsem megállapítás, és 2009-ben Adrien magának válaszolta meg, amikor rászánta magát és levelet írt nekem Amerikába, ahol új életem kezdeti nehézségeibe akartam éppen belehalni.
– Nem volt az igazi nélküled… – írta a húszéves érettségi találkozónkról hazatérve Szatmárról. De abban a pillanatban nekem annyira fájt minden, és annyira sehol sem voltam, hogy nem fogtam fel az értékét ennek az egyszerű gondolatnak.

Zsuzsival is sort kellett kerítenünk a nagy beszélgetésre, és nem mutatkozott semmi arra utaló jel, hogy erre a közeljövőben sor kerül. Már saját lakásomban laktam Manhattanben, amikor Zsuzsi egyszer repülőgépre ült, és átrepülte hozzám az óceánt. Gyönyörű őszünk volt – New Yorkban, ha van gyönyörűség, akkor az elsősorban az ősz. Hogy a sors fintorai mikor s milyen formában ütköznek ki, nehéz megjósolni, mint ahogy a katasztrofális Sandy hurrikánt sem tudhattuk beletervezni Zsuska ötnapos látogatásába, és mégis ennek jegyében és ennek romjain teltek el ezek a napok. Emlékszem, paprikás csirkét készítettünk este vidám csevegések közepette, miután megjártuk a várost és a viharra készülő Central Parkot. A város csodaszépen csillámlott az esti fényben, az ablakomból szépen beláttuk a tornyokat, a sugárutakat… És azt is, amikor a hurrikán által a folyótorkolatba tornyosított vízár ellepte a közelből idelátható transzformátor házat, az felrobbant, és a város négy napra sötétbe borult. Gyertyafényben ülve hallgatva a tomboló vihar félelmetes dühöngését rászabadulni a városra, és mi paprikáscsirke és némi bor társaságában hoztuk napirendre az elmulasztott éveinket.

A szekeres találkozást követő utolsó, közösen eltöltött szatmári véndiáktalálkozó után mi hosszú éveken keresztül nem voltunk többet együtt hárman. El sem tudtuk képzelni, hol lesz erre lehetőség. Valaki elejtette, hogy majd New Yorkban, de ezt – noha mindannyian nagyon szerettük volna – egyikünk sem hitte, hogy megvalósítható.

De, amint mondottam, a mi kapcsolatunk olyan sokszor okozott meglepetést, és olyan sok esetben jöttek váratlan fordulatok, hogy 2015-ben nem is lepett meg, mikor kiderült: együtt leszünk New Yorkban mindhárman! Csak örültem. A lányok minden évben együtt nyaralnak valahol, és néha még telelnek is. Számomra a nyaralás, kiköltözésem óta leginkább a hazalátogatásokra korlátozódik, és az semmiképp nem tűnt egyeztethetőnek bármilyen más, hosszabb közös programmal. Az, hogy New Yorkba jöttek vakációzni, mindenkinek nagyszerű volt. Adriennek, mert a családjával tető alá hozhatta ezt a nagy kalandot, mielőtt a nagy fiai egyszer csak kirepülnek a fészekből, Zsuskának, mert nem csak romokban láthatja New Yorkot, és nekem, hogy ők ketten itt vannak nekem, és ha csak rövid időt is, de együtt lehetünk a városban, ami új otthonommá és életem talán legnagyobb szerelmévé lett.

Amikor felvetették, hogy legközelebb együtt kellene szabadságra mennünk, elmondtam, hogy nekem a szabadság az, amikor hazarepülök pár napra Szatmárra. Akkor oda menjünk együtt – vágta rá Adrien. És noha ezzel is egyetértettünk lélekben mind, nem igazán láttuk, hogyan jöhetne ez létre…

Amikor utolsó közös este New Yorkban a folyóparton lógattuk a lábunkat a mólóról, Adrien azt is kimondta helyettünk, hogy a legvéresebb kommunista diktatúra által megpecsételt kamaszkorunk legszebb nyarain ugyan hogyan is álmodhattunk volna erről. Arról, hogy ott ülünk New York esti fényárjában, és átszellemülten örvendünk egymásnak és az életünknek.

Még akkor is kételkedtem, amikor valamikor tavaly tavasszal Adrien afelől kezdett érdeklődni, mikor megyek haza, és hogy Zsuskát is kapacitálni kellene, hogy épp akkor vegyen ki szabadnapokat. Akkoriban már gyakran fordultam meg Londonban, és Zsuzsival napi szinten tartottuk a kapcsolatot, így azt is tudtam, mennyire kínlódik a mindennapjaival a munkahelyén, így roppant valószínűtlennek tartottam, hogy lenne esélye egy ilyen összejövetelnek.

Hogy ne hárman háromfelé beszélgessünk, Zsuska egy virtuális szobát is létrehozott nekünk a közös beszélgetéseinkre a messengeren, ami azóta mindannyiunk életének részévé vált, egy olyan kis titkos szentély, ahova csak nekünk van bejárásunk, s ahova mindenki időzónája és lehetőségei függvényében kukkint be napjában akár többször is, és megosztja dolgait vagy reagál a többiek elmondott élettörténéseire. Azt hiszem, a technika által felkínált lehetőséget használtuk ki arra, hogy most már semmiképp ne legyenek hézagok a találkozásaink között.

Nem tudom, melyik volt a fontosabb, Adrien rátartisága vagy Zsuska hajlékonysága, vagy mindkettejük hite és fantasztikus szervező ereje, csak azt tudom, hogy abban a pillanatban is, amikor a repülőtéren, New Yorkból érkezve figyeltem, honnan bukkannak elő, roppant meseszerűnek, hihetetlenül szépnek láttam az egészet. Zsuska késő éjszaka már megérkezett Londonból, én délelőtt értem földet Ferihegyen.

Ha hangja lenne a chatszobának, ahol naponta beszélgetünk, akkor az biztos olyan zajos-lármás, kacagással bélelt hangzavar lenne, mint amilyen az autóban volt Budapesttől Szatmárig. Csak mi voltunk hárman, mint valamikor réges-régen…

– Nagyon akartak volna a fiúk is jönni, de elmagyaráztam nekik, hogy most nem jöhetnek, mert ez most csakis a mienk – mesélte Adrien.

A hársfaillat!… Hosszú évek óta a hársfaillat jelentette nekem a nyarat Szatmáron. Már akkor is, mikor még otthon éltem. És amikor levelekben kommunikáltam Adriennel, mindig lelkesen meséltem neki júniusban, milyen esténként a hársfaillat Szatmáron. Aztán meg nyaranta, amikor júniusban hazamentem, és anyám szobájának ablakán a fülledt éjszakákon beáramlott a hársok ilata, eszembe jutottak azok a régi nyarak. S most ott voltunk mind, hogy együtt éljük meg a hársillat csodáját a szülővárosunkban. És nem is szőttünk arra két napra semmi egyéb és különösebb tervet, mint hogy minél több időt legyünk együtt, anyáinkkal, szeretteinkkel, a tanító nénivel, kedves közös ismerőseinkkel, és persze, hogy este kisétáljunk a hársillatba a főtérre.

Azt a hársfaillatot mindhárman eltettük az elmúlt év polcán valamely előkelő helyre, és ha erőre és jó hangulatra van szükségünk sürgősen, akármikor odaszippanthatunk egyet, addig is, amíg valahol a világban együtt nem leszünk ismét. Mint valamikor rég.

Forrás: Égből kapott mesék

1. Kenéz Ferenc:
   2017. február 20. 08:23

   Hát hol élnek ezek a kiadók? Az égben? Hogy nem veszik észre ezeket a földre „huppant” meséket? Én régóta ámuldozom rajtuk…Repülj csak, Artur, repülj tovább, hisz szárnyakat adsz nekünk „benső égboltjainkhoz” is…

2. Dancs Artur:
   2017. február 21. 08:08

   Ferenc, nagyon köszönöm. A kiadók végzik a maguk dolgát, és én is az enyémet: mesélek. Aki el akarja olvasni, kiadó nélkül is rábukkan, és nyitott szívvel figyel oda a mesékre.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ