Két le­gen­da is őrzi az 1083-ban László király kérésére szentté ava­tott Gellért vértanúpüspök emlékét. Egyik a 11–12. századból való, a másik a 14.-ből, és mind­kettő megörökíti a ve­len­cei származású püspök életének egy epizódját, magában fog­lal egy olyan részt, amely egy különle­ges élményét adja elő, azt, amely a ko­ra­be­li ma­gya­rok élő szóbeli költészetére vet fényt.

Esze­rint egyik al­ka­lom­mal, a király­hoz tart­va, egy olyan vidéken ve­ze­tett útja, amely­nek erdős környéke disznók hiz­lalására al­kal­mas hely volt, s egy ot­ta­ni fa­lu­ban szállt meg kísérőjével. Azon az éjszakán volt része a püspöknek ama különle­ges élmény­ben: „Ott éjféltájt hal­lot­ta a ma­lomkövek sur­rogását, s mi­vel ilyes­mit so­ha­sem látott, csodálko­zott, hogy mi az. Egy­szer csak az az asszony, aki a mal­mot haj­tot­ta, éne­kel­ni kez­dett. A püspök álmélkod­va szólt Val­ter­hez: ’Val­ter, hal­lod a ma­gya­rok szimfóniáját, ho­gyan hang­zik?’”

Meg­tudván, hogy mun­ka közben da­lol vendéglátó gazdájuk­nak a szolgálója, meg­je­gyez­te a püspök: „Bol­dog ez az asszony – mond­ta –, aki más em­ber ha­tal­ma alá vet­ve ilyen jó lélek­kel, zúgolódás nélkül is vidáman végzi köte­les szolgálatát! El­ren­del­te, hogy te­kintélyes pénzössze­get ad­ja­nak át neki.”

Íme, egy más kultúrában ne­vel­ke­dett em­ber, egy más dal­lam­hoz szo­kott fül érzékel­te egy ko­ra­be­li ma­gyar asszony ajkán fel­hangzó dal hangzásának különösségét, amely, ugye, mun­ka­dal le­he­tett a feltéte­lezések sze­rint, a püspök vi­szont a ma­gya­rok szimfóniáját vélte fel­fe­dez­ni ben­ne. Ha jól meg­gon­dol­juk, népdal­kincsünket tény­leg szimfóniának te­kint­hetjük, a bölcsőda­loktól a si­ratóéne­ke­kig az em­berélet min­den je­lentős eseményéhez és sza­kaszához kap­csolódik egyik vagy másik. A dal­la­mok ere­de­te ez­red­évnél is távo­lab­bi múltba ve­zet vissza…

A mo­dern iro­da­lom­ra és iro­dal­mi kérdések­re te­rel­ve a szót, úgy vélem, ma sem le­het megírni a ma­gya­rok mai „szimfóniáját” népköltészetünk mellőzésével. A nyelv­nek egy olyan álla­potát őrzi, il­let­ve olyan le­hetőségét rej­ti magában ugyan­is, amely alfája – s talán ómegája is – mind a ma­gyar lírai költészet­nek, mind el­beszélő iro­dal­munk­nak. En­ged­tessék meg ezúttal egyet­len eset­tel alátámasz­ta­ni ki­je­lentése­met, éspe­dig az ide­gen környe­zet­ben a ma­gyar nyelv­hez ódát író Fa­lu­dy Györgyével, aki éppen ama cseléd dalára utal­va indítot­ta 1940-ben, Párizs­ban írt versét, meg­ne­vezvén egy­szer­s­mind egyik ih­lető forrását, az ősi, szóbeli költésze­tet is: „Most, hogy szobámban ér az est setétje, / te jutsz eszem­be, Szent Gellért cselédje, / s aj­kad, melyről az esti fák alól / először szólt az ének ma­gya­rul. / Ar­cod tatár emléke már ködös, / de tit­kunk itt e földön még közös / s a te da­lod zsong min­den ide­gem­ben / itt, ide­gen­ben.”

Ma is mérvadó le­het az ol­vasó számára, hogy az éppen ke­let­kező művekből ki­hal­lat­szik-e ama dal, a ma­gyar „szimfónia” zsongása…

www.hir­mon­do.ro / eirodalom.ro