(Értelmező kézi szótáramból)

Fel kell ismerni mindennek az idejét. Nem a szokások, a hagyományok szerint. Az elrendelt időt Isten bocsátja rendelkezésünkre. Hogy ilyen nyakatekerten fejezzem ki magam.
Itt az idő, szoktuk mondani. Most.
És akkor mindazzal, amit erre az időre készítettél, összegyűjtöttél, megszereztél, elképzeltél, megalkottál, kipróbáltál, megtanultál: előállsz. Megmutatod. Bemutatod a világnak. A másik embernek. A szomszédnak.
Az idő szövetét, lomha, vagy éppen gyors folyamát, zavaros, vagy akár tiszta tengerét – felhasítod. Kiemelkedsz belőle, mint az, ami, vagy aki isteni rendeltetését betölteni hivatottan megjelenik.
Háborúk dőlnek el, kapcsolatok születnek vagy szakadnak meg, földrészek válnak le vagy forrnak egybe, források bukkannak felszínre, emberek születnek és halnak, karrierek ívelnek fel vagy törnek ketté. Sorsszerűen. A rendelt időben.
Ez nem az én időm, szoktuk mondani. Még nincs itt az ideje, súgja az ügyelő a szerepét megtanult, fellépésre váró színésznek.
De amikor ott van, be kell lépni. Ki kell állni. El kell mondani, le kell söpörni, félre kell tenni, vagy az asztalra kell rakni.
A most-nak idejét felismerni élünk. És minden képességünket azért csiszoljuk, hogy erre kihegyezetten állhassunk elő vele.
Gyúrod az izmaid, és akkor elrántod az öngyilkosjelöltet a vonat elől. Nem is tudtad, hogy erre gyúrtál.
A most-tal élni mindenkit meglep. Úgy hirtelen, hogy egészen mélyen és régóta készülődik felszínre törni. Úgy öröm, hogy reménytelenül is erre várunk. A végsőkig lehetetlenből robban elő egyszer, pont, amikor kell.
Nem várjuk, de reméljük. Nem reméljük, de minden porcikánkkal erre a pillanatra készülünk.
Azt hiszem: ez az élet.
A most-tal jól élni a következmények igazolják. A pillanat szülte gyümölcsök. A változások, amiket elindít. Az irány, ami világossá válik. A rendelt időben megtörténő dolgok mindig megvilágítják azokat, önmagukat és a környezetüket. Az életterüket. Hatásuk felmérhetetlen. És mi csak a földi hatásokat ismerhetjük.
A most felismerésekor bátorságra van szükség ahhoz, hogy meg is tegyük, amit a pillanat parancsol.
Ám, ha végignézem az életet, minden ez ellen irányul. Meg akarja fojtani a születendő „gyermeket”. Vissza akarja fordítani az időt. Meg nem történtté tenni az elkerülhetetlent. Mivel tudja, hogy lehetetlen, legalább halasztani próbálja.
Ez a jó és a gonosz harca. A világosság és sötétség küzdelme. Az élet és halál viadala.
Bár nyilvánvaló, hogy a jó győz mindig, a világosság és az élet diadalmaskodik – ennek észrevételezését, meglátását próbálja megakadályozni. Sikertelenül. Időleges, ideiglenes minden látszólagos eredménye.
A gonosznak is van ideje, akárcsak a jónak. De győzelme, igazsága a világosságnak, az életnek van.
Kibonthatatlan – teljességében –Krisztus győzelme a halál fölött.
És Őbenne itt a kellemetes idő, a felüdülésé.
Ő A MOST.
Ezek a mondatok… – mondja erre a szakirodalom – annyira elkoptatottak, sablonosak, ezért nem érdemes papírt, tollat ragadni.
Az biztos, hogy már mindent kitalált valaki valamikor. Bölcs Salamon is megírta: nincs új a nap alatt.
De egy újszülöttnek? Végigélni az élet csodáját – mindenkinek a nagy ráébredések sorozata. És az a tiéd, amit felismersz belőle. Nincs értelme süket, hátramozdító, bénító gondolatokra hallgatni. Ez a te utad, a te életed. Járd, éld, írd végig. Nincs még egy olyan, mint te. Még egy olyan ember, út, sors, élet – mint te, mint a tiéd.
Ezzel kezdhetsz valamit.