Nemes fiú volt, próbabábu mosolyú. Nőkkel táncolva bohócosan billegette magát, de ebben inkább némi nőiességet véltem felfedezni, mint szándékolt vagányságot. Egyszer kolléganőjének alkarját csókolgatta, szerelem vagy vad vágyak nélkül; csókolt a cuppantás kedvéért.

— Ne csináld, mert Béla zavarba jön — tréfálkozott a kolléganő, de csinálta, és én nem jöttem zavarba, bár kétségtelen, hogy arcomra kiült egy kis lélekbúvári mimika, amint összegeztem, mi mindenre képes egy túlélő arisztokrata, ha életben akar maradni. Máskor a rumos kávéról beszélt. Elmondta, hogy semmi sem élénkít annyira fel, mint a rumos kávé. Kipróbálta egyszer vonaton. Igen álmos volt még. Rumos kávét rendelt; hajnaltájt lassacskán megitta, aztán visszaaludt, utána viszont valahogy egészen felélénkült. Nem tudom, jól emlékszem-e ’79 távlatából, de mintha pont így mondta volna el, ami ugyebár nulla információ, ugyanis a felélénkülést valószínűleg a kávézást követő alfa állapotba való visszasüppedése okozhatta. Inkább az, mint a koffein hatását tompítani hivatott rum. Gondolom én, bár azt hiszem, közrendű vagyok. De valahogy ez sem biztos, hiszen felmenőimnek x > 5/8-a székely volt, akik közül apai és anyai ágon egyaránt voltak lófők; (ez már annyira arisztokratikus dolog, hogy… hogy… hogy nagyon… Olykor magamban motyogok, magamban nyerítek, s teszem azt mindig hosszúkás lófejjel).

Emberünknél maradva, felidézem, hogy egyszer apámnak beszámolt valami régi, nyomasztó emlékéről. Testvére egyik mikulás előestéjén eltűnt, aztán egy vasúti szerelvény alá került. Ilyenkor mindig felmerül az önkezűség… Nemcsak felmerült. A testvére öngyilkos lett. Rákérdeztem, mikor történt, mert tudtam, hogy másnap már nem hozhatom szóba, 196…. december 5-én. ’67-et vagy ’68-at mondott, nem emlékszem már, de…

… mindkét mikulás alkalmával az ágyat nyomtam. ’67-ben a torkom fájt és a jövőt kirekesztő mimózalelkem, ’68. mikulásán meg kanyarós voltam. ’67-ben apám jó állapotban levő francia képeskönyveket hozott, s ráruházta a mikulásra. Aznap ettem először makaróni-hosszúságú, ceruzánál vékonyabb dextrin-rudakat, amelyek még különlegességnek számítottak, és a mikulás tarisznyájába kerülhettek. Egy évvel később, ugyancsak mikuláskor, valami pörgettyűs közlekedési játékot kaptam, köröm nagyságú, jármű-domborulatú, színes lépegető figurákkal. Tizenegy-tizenkét évvel később, azaz harmincegy éve, mihelyt tudomást szereztem a mikulási öngyilkosságról, rögtön megpillantottam magamat, amint babos kendővel bekötött torokkal, virágos gyermekpizsamában fekve a rekamién, francia antikváriumi képeskönyvet nézegetek. Meleg szobában, túlbiztosított szülői gondoskodás mellett…—, miközben egy fiatalember zavaros gondolatokkal gyalogol a töltés mellett, átázott bakancsa alatt nyirkos zoknival, nyirkos zoknija alatt meg sebesre járt lábbal keres helyszínt. A lábfej sajog, de jól tudja, hogy a seb már nem fog elfertőződni. Ami rá vár, az már nem tartozik a mikrobákra. Ráhajol a zúzmarás sínre, és megnyugtatja a végső vibráció. Fájdalmat nem érez, csattanást hall, latyakba hal. Én meg félpercenként nyelek a torokfájástól, igencsak féltve kiskamaszi létem hitvány paramétereit, miközben a még teljesen ki nem hűlt fiú szülei talán tudatlanul teázgatnak vagy a legrosszabbra várva toporognak egy lábszagú őrszobán.

Az arisztokratákat az ág is húzza, a mozdonykerék is szeli. Emberünk megtanult együtt élni a hívatlan testvérhalállal, és tette ezt twist-kivágású pulóverben, tette ezt illegve, billegve, kartársnőket tréfásan csókolgatva, mosolyokra felfigyelve, azokba ügyesen behatolva. Mindent túl lehet élni, a többségi elnyomatástól a kisebbségi elvágattatásig.

Aztán megromlott a viszonyunk vele, minthogy furcsa leveleket küldözgetett tengeren túlról.

„Hülye vagy, NN, sajnos nagyon hülye!” — írta neki valaki, akinek megpróbálta kedvesét elcsábítani. Úgy látszik, a szenvedés vagy legalábbis a tragédia (még) nem nemesít. Túléljük a vonatkerék élénkpiros nyomát a felborzolt havon, csakúgy, mint a délutáni álmunkban elnyirkosodott gatyánkat.

Jelenleg nem vagyok jóban azzal a pasassal, akinek NN megpróbálta elcsábítani a feleségét. S ebben az is közrejátszik, (és főleg az játszik közre), hogy NN-ről meg a hasonló jelenségekről nem a feleségemre asszociálok, hanem a karácsonyaimra.

Budapest, 2010. XI. 12.