Azt mondják, min­den könyv­nek meg­van a maga élete. Jól hang­zik, ha csak általánosságban mond­juk, ak­kor is. Ne­kem azon­ban nemrég két konkrét példa bi­zonyítot­ta be, mennyi­re igaz e ki­je­lentés.

1. A városi könyvtárból kikölcsönöztem Székely János: Kis­regények c. könyvét (Az árnyék, Soó Péter bánata és A nyu­ga­ti had­test van ben­ne, Mag­vetős kiadás 1988-ból). Használt, ki­se­lej­te­zett könyvként nemrég került a könyvtárba, még nem is volt állományba véve, nuku pecsét raj­ta. Ha­za­vit­tem, ki­nyi­tot­tam, s ki­hullt belőle egy régi, fehér-fe­ke­te családkép. A tíz em­bert ábrázoló fotó hátol­dalán dátum nincs, de a ne­vek ka­tonás sor­ban: P. György (ifjú), P. Miklós, P. Dániel, P. Mihály, P. Fe­renc, P. György (idős), Sz. Gyu­la, P. Irma, G.Sz. Po­lixénia. Aztán a könyv belső címlapján a tu­laj­don­jo­got iga­zoló név, talán egy a följebb so­rol­takból. Mi késztet­he­tett va­la­kit arra, hogy meg­sza­ba­dul­jon egy könyvtől, mely­ben családi fotó is van? A kérdés természe­te­sen költői, hisz nyilvánvaló, hogy csupán ben­ne fe­lej­tet­te a fotót, de ez­zel a gesz­tus­sal máris új értel­mezői te­ret nyi­tott meg a könyv előtt. Számom­ra ez a könyv immár ez­zel a fotóval együtt az, ami. Ami­kor ol­va­som, a sze­replőkben a fényképen fel­buk­kanó fi­gurákat látom, ke­re­sem.

2. A Book­line-on megnéztem, le­het-e már kap­ni az új kri­ti­kaköte­te­met (Csak egye­ne­sen!). Örömmel nyugtáztam, hogy igen, ugyan­ak­kor meg­le­pet­ten állapítot­tam meg, hogy a régi, 2012-es, Las­ka La­jos című rövid­próza köte­temből is van eladó: egy an­tikvár da­rab, a termékhez mellékelt leírásban ki van hangsúly­oz­va, hogy de­dikált példány. No­fe­ne, lepődöm meg: ki adta be az álta­lam de­dikált köny­vet an­tikvári­um­ba?! Ki­derül az is, mert az on­line bol­to­sok ala­pos munkát végez­tek: ott a scannelt belső címlap, raj­ta a de­dikáció: „Kingának és Ti­bor­nak barátsággal, a többit tud­juk mi, Zsidó Fe­renc, ali­as Las­ka La­jos, 2013., Vi­segrád”. Érde­kes élmény áruként látni vi­szont a kézírásom. Én természe­te­sen tu­dom, ki­cso­da a Kin­ga és Ti­bor, de Önöknek nem fo­gom elárul­ni, mert itt nem a le­lep­lezésen van a hangsúly (az más kérdés, hogy an­tikvári­um­ba adás előtt bár a de­dikált ol­dalt kitéphették vol­na), ha­nem az átminősülésen. Ho­gyan ol­vas­sa e köny­vet a követ­kező ol­vasó, aki majd meg­ve­szi, és aki fel­te­hetően nem Kin­ga vagy Ti­bor lesz? Azon túl, hogy érték vagy nem érték a szerző kézírása, je­lent-e va­la­mit egy se­cond hand de­dikáció? Átértel­me­zi-e a köny­vet magát, an­nak tar­talmát? Sze­rin­tem igen.

E két esetből azt követ­kez­tetném ki: min­den könyv­nek meg­van a maga élete, min­de­nik egye­di és meg­ismétel­he­tet­len, s hogy eh­hez mi járu­lunk hozzá a saját szub­jek­tu­munk­kal. Ezért hát a köny­vet ol­vas­ni kell. Vagy de­dikálni. Vagy leg­alább be­ad­ni az an­tikvári­um­ba. De­dikációstul.

Forrás: eirodalom.ro