(Az alábbi vallomás kilenc évvel ezelőtt, 2008 kora tavaszán látott napvilágot az Új Magyar Szóban; egy ideig elérhető volt az internetes archívumban, mára már csak a lap nyomtatott változatában fellelhető. Felelevenítése kordokumentum volta miatt jelentős: a 2011-ben elhunyt szerző ténylegesen József Attila kortársa volt, s írásában arról tesz hitet, miként érzékelhette erdélyi pályatársként a tragikus véget ért nagy magyar költő irodalmi pályafutását, ellentmondásos fogadtatását és értelmezését. Cs.G.)

„Kérem, vegyék barátságos cselekedetnek.”

1

Azok közé tartozom (de vajon hányan lehetünk még?), akik 1937 tragikus decemberében búcsúzó cikket írtak József Attiláról. Tizennyolc éves voltam, első éves joghallgató, a kolozsvári Ifjú Erdély (református ifjúsági folyóirat) munkatársa. (Írásom gyászkeretben, több J.A.-verssel együtt jelent meg.) Nekünk, kolozsváriaknak, az a hónap azért is tragédiát hordozónak bizonyult, mert – alig néhány nappal később – el kellett temetnünk Koós-Kovács Istvánt is. Betegség vitte el, huszonhét éves korában. (Szerelem című verse felejthetetlen élménye volt a harmadik kisebbségi nemzedéknek, amelyhez én is tartoztam). A hideg kolozsvári télben nekibúsult lélekkel gondoltam arra, hogy mindketten szerkesztők voltak; J.A. a budapesti Szép Szót jegyezte, K.K.I. pedig a helybeli Keleti Újság című napilapnál dolgozott, belső munkatársként.

Ugyanis riasztó tapasztalataim voltak a szerkesztői életformát illetően. Először is: micsoda helyiségekben dolgoztak a „szerkesztő urak”! Azon a nyáron megfordultam egyik-másik kolozsvári lapnál, hiszen csábított egy esetleges munkalehetőség; de attól, amit láttam, ez a felkiáltás tolult a számra:,,csak ezt ne!” Az éjjel-nappal égő, homályos villanylámpák, az áthatolhatatlan cigarettafüst, a porréteg az össze-vissza dobált újságkötegeken, az írógépek csattogása… A legrosszabb benyomást éppen a Keleti Újság szerkesztősége tette rám, a Minerva nyomda hátsóudvari traktusában.De nem felejtettem el azt a piszkos zugot sem a Szentegyház utca végében, talán egy volt raktárhelyiségben, amely a Ligeti Ernő lapjának, a Független Újságnak volt a műhelye. Azután: az esti-éjszakai munka, a hajnali lapzárás, az ezt követő kávéházi vagy kocsmai vacsora, az ez utáni italozás… Az újságírók kialvatlanságtól sápadt arca mindig megijesztett, valahányszor csak találkoztam velük. K.K.I. korai-váratlan halála óriási felkiáltójelként figyelmeztett arra, hogy még idejében félreállhatok. De félreállott a ,,bentiek” közül is Hegyi Endre, jó barátom, a halk és érzékeny költő; otthagyott csapot-papot és beiratkozott az egyetemre – mégis kissé későn, mert egy évig kellett kezeltetnie megrongálódott tüdejét.
Mit tudtunk mi József Attila életéről? Szinte semmit. És honnan is tudhattunk volna? Magyarország és Románia között hírlapzárlat volt; a magyar rádiót hosszú-hosszú antenna segítségével fogtuk nagy nehezen, fülsiketítő recsegés-ropogás közepette. De a könyvek jöttek-jövögettek Budapestről, az
Ellenzék- és a Lepage-boltokban lehetett kapni őket, borsos áron; viszont részletre is lehetett vásárolni, s nagy örömömre édesapám is megrendelt egy teljes Olcsó Jókait és egy harminc kötetes Pantheon kiskönyvtárat. Mint gimnazista, az ismerős egyetemistáktól-teológusoktól hallottam egyet s mást a magyarországi irodalmi viszonyokról. Például, hogy a fiatal írók jórésze nyomorog, köztük József Attila is, akinek Medvetánc című kötete (1934) már megfordult a kezemben, s mély hatást tett reám. Megmondom őszintén, hogy verseinek a társadalmi hangsúlya kevéssé érdekelt; remek, fordulatos verselése és bámulatos rimelő készsége nyűgözött le, és töltött el csodálattal és irigységgel. Mégis, Dsida Jenőt nagyobb tehetségnek tartottam, hangjának zeneisége miatt… Közben azt is hallottam József Attiláról, hogy „kávéházi kommunista”, amin nem csodálkoztam, mert ez divatnak számított akkoriban: szájalni a kávéházban. Mindenképpen elborzadva gondoltam arra, hogy előbb-utóbb elnyeli egy füstös-zajos szerkesztőség, és akkor fuccs az egészségének-tehetségének.

(Folytatjuk)

1. Ágoston Hugó:
   2017. február 25. 13:17

   Megmozgatott az írás. Milyen jó, hogy Neked, Gabi, megvannak azok az ÚMSZ-számok. (Erről még beszélnünk kell!) Öröm volt 2008-ban lehozni Lőrinczi Doktor Úr, idős barátom visszaemlékezését, akkor már túl voltam a József Attila nagy formátumú szerkesztőtőrsával és barátjával, Fejtő Ferenccel való megtisztelő barátság- és kapcsolatfelvételen is… Anál inkább jó ez a felelevenítés, mert JA egyre inkább háttérbe szorul a magyarországi tankönyvekben és köztudatban. Köszönet, és olvasásra fel! Még annyit, hogy három hónap múlva abban az évben, 2008-ban ment át az Új Magyar Szó virtualitásba, s lett belőle maszol, majd az aktuális rémtörténet.

2. Klein Ágnes:
   2017. február 25. 18:20

   Köszönöm ezt az ajándékot.
   Alig várom a folytatását

   Klein Ágnes

3. Nászta Katalin:
   2017. február 26. 06:06

   Én is várom.