Szinte szégyelltem ezt az elegáns-őzbarna, keménykötésű, védőborítós kötetet (Gondolat, 1976) 1 kemény lejért elvinni az üzleti polcról. De ha ennyire taksálják manapság Kozocsa Sándor munkájának forgalmi értékét, akkor nincs mit tenni, mint vinni, amíg lehet… A szerelmes írók titkait, bármennyire illetlen dolog, szeretjük kilesni, leveleiket úgy olvasni, mintha nekünk írták volna. Az előszóban szerkesztő így mentegetőzik: „Az olvasónak bizonyára feltűnik, hogy jó egynéhány nagyság – Balassi Bálint, Zrinyi Miklós, Kisfaludy Károly, Széchenyi István, Arany János stb. –neve hiányzik a válogatásból. Ennek az az oka, hogy szerelmi tárgyú levelezésükből nem maradt fenn semmi, ámbár azt is feltételezhetjük, hogy egyikük-másikuk egyáltalán nem irt szerelmes levelet.” Vajon, lehetséges ez?
De érjük be azokkal, akik ugyancsak sűrűn mártogatták a tollukat a felfokozott, kicsordulni akaró érzelem violaszín (vagy egyéb színekben pompázó) tintájába. Bizony, az idők folyamán sűrűn kellett bizonygatni, s talán nem csak hűséges betűvetőkként, a szerelmetes ragaszkodást „édes urunkhoz” vagy „én szerelmes mátkámhoz”, s van úgy, hogy az üzenet gyakorlatilag csak arról szól, hogy így szeretlek, úgy szeretlek, majd megeszlek „szívem szerelmem”, ahogy egy jó falatot gusztál az éhes ember, csak persze sokkal cikornyásabban és alázatosabban. Ez pedig mind asszonyra, mind férfiemberre egyaránt jellemző. Ám ahogy lazulnak a századok megkötései, emberiesülnek stílfordulatai, helyet kapnak az írásban a szív és az elme intimitásai, úgy válik bensőségesebbé a levélváltásba csomagolt vallomás és üzenet.
Tompa Mihályunk két érdekes levéllel szerepel a kis gyűjteményben: mindkettőt élete két nagy múzsájához írta. Az elsőt Böszörményi Katalinnak hívták, kinek 1842-ben még ily sorok mentek Sárospatakról: „Látod, édes Katicám! nem nyilik virág a jóltevő nap nélkül; puszta és kietlen az én életem nálad nélkül – te vagy életemnek tavasza, napja, reménye, mindene… Oh, csak tizedrésznyire szeretnél is te engem, mint én téged szeretlek!” Hanem akkoriban Tompa még anyagilag reménytelenül, fiatal református lelkészként a házasság gondolatával még csak el se játszadozhatott, arra csak pár év múlva, 1849-ben kerülhetett sor, amikor kurtán furcsa lánykérő levelének címzettjét már bizonyos Soldos Emiliának hívták: „Emma kisasszony! Az idők nagyon háborúsak, az élet rövid, házasodni kell. Becsületem ki van váltva, itt a pár sor. Tompa” S a frigy megköttetett… (Cs.G.)