„Én nem szeretem a gyilkos hangulatot”

Tanított bennünket a főiskolán. Sorra mind beleszerettünk…. Mindenáron barátkozni szerettünk volna vele, hogy többet áruljon el abból, ami a színház… Órákon sem beszélt sokat nekünk. De mikor elhúzta a száját, vagy vágott egy Tarr Lacis-fintort, majd elsüllyedtünk.
– Nem tudom, mit kellene csinálni. Csak egy kicsit. – mondta azzal az utánozhatatlan hangsúllyal, amit később a távollétében hiába próbáltunk utánozni.
Mikor beugrottam Vásárhelyen a Caragiale: Az elveszett levél cimű darabba, ő volt az, aki kézen fogott és nem eresztett el. Jó volt tudni, érezni, hogy velem együtt drukkol, talán még jobban, mint bárki más tette volna… Ilyen imádnivaló volt mindig. Egyszerű, pózmentes, vagány. A szívünkbe férkőzött azzal, hogy soha nem tolakodott.

Addig nem láttuk nagy szerepekben, de soha nem hallottuk panaszkodni. Amit rábíztak, tisztességgel megcsinálta. Csodáltuk: hogy tudhat olyan természetesen mozogni a színpadon, hogy nincsenek gátlásai, honnan tudja, olyan biztosan, mit kell tennie annak a figurának a pódiumon? Minden szavát el lehetett hinni. Dühöngtünk, hogy nem kap hozzá méltó feladatokat. Úgy éreztük, sokkal nagyobb szerepeket is fényesen és igazul megoldana. Aztán utolérték ezek a nagyobb feladatok is…
Nála ülünk a meghökkentően pedáns szobában… Kávét készít, kis asztalkánál ülünk, ölemben füzet. 1983-at írunk.

– Mit tud magáról mondani egy színész? – kezdi. – Ha tárgyilagos, lepocskondiázza magát, ha pedig…

A víkendtelepről jött haza nemrég. Lányai, felesége még maradtak. Már az útról láttam, a tizedik emeleti erkélyen barnálló felsőtestét, ahogy ott rendezgetett. A beszélgetéshez inget öltött…

– Honnan indultál, hol kezdted, milyen volt a főiskola akkor egy diák számára, mit tanultál meg, kik voltak a tanáraid, kikre néztél fel, hogy kerültél Vásárhelyre, milyen volt a színház a frissen végzett növendéknek, szóval a kezdetekről beszélj – öntöm nyakon a kérdésekkel.
– Hát jó… Filológián voltam, román–francia szakos a kolozsvári Bolyain. Együtt laktam Farkas Pistával és Szabó Jóskával. ’50-ben megszűnt a nyugati nyelvek szaka, a román maradt. Ők kérdezték, miért nem próbálom meg a színire. Nekem addig eszembe se jutott. Megtanítottak egy verset s akkor elmentem Szabó Lajoshoz.. A felvételi akkorra már lezajlott, sőt, az egyetem is megkezdődött. De ő hirtelen összecsapott egy bizottságot. Kőműves Nagy Lajos, Kovács György s ő voltak a tagjai. Rögtönöztek egy kis felvételit. Elmondtam a verset. Belesültem. Kovács György azt kérte, mondjak egy verset franciául. Mondtam. Kijavított – nevet emlékezőn. – Aztán felvettek…

Látni rajta, nincs hozzászokva ahhoz, hogy önmagáról meséljen. Egyszavas mondatai az egyszerű embert idézik: a filozófiát találja ki hozzá más.

– Ellenségnek könyveltek el… Apám kisiparos volt… Szabó Lajos örült annak, hogy végre olyan került az akadémiára, aki egyetemista – mondja némi csúfondáros éllel. – Rögtön kaptam ösztöndíjat is, lakást is. Nagyon boldog voltam. Az első tanárom Sarlay Imre volt, nyugodjék békében, aztán tanított Halász Géza, Senkálszky, Luigi bácsi (Kőműves Nagy Lajos), Kovács György, Tessitori Nóra. 50-54 között elvégeztem a főiskolát.
– Szeretted?
– Nagyon. Kisebb szerepeket játsztam a színházban Kolozsváron. Ott is államvizsgáztam. Szabó Ernő tanár volt, de sose kerültem a keze alá. Ismert és hívott Vásárhelyre. Én Temesvárt választottam, de ő idehozott. A Fáklyalángban Andorás volt az első szerepem. Egészen az elején beleugrottam a mélyvízbe… Már nem tudom, hányadszor ment a Tartuffe, és kitüntetésszámba ment, hogy kiszállásokon, amikor ő nem érezte jól magát, én játszottam Orgont. Vásárhelyen is párszor. Aztán ő elment… Sokat tanultam tőle…

Időnként elmereng félbeszakadó mondókáján.

– Egy évi vásárhelyi tartózkodás után tanár lettem a főiskolán.
– S ez hogy történt?
– Kovács György megkérdezte tőlem, nem akarok-e tanár lenni? – nevet. – Dehogynem. Hát mit lehet erre egyebet felelni? Először Delly tanársegéde voltam, majd a Haragé, utána a Tompáé, azóta pedig teljesen össze-vissza… Mióta dupla-szekció lettünk, sokszor már kedvem sincs bemenni, akkora a felfordulás, a rendszertelenség.
– Hogy alakult a pályád? Azonnal játszani kezdtél…
– Hát én, a takonypóc játsztam Orgont – Hamvay Lucy, Borovszky Oszkár, Kovács mellett…
– Tetszettél nekik?

Felhúzza a vállát tanácstalanul, ezzel kérdésem naivságát is jelzi.

– Különben nem hagytak volna játszani. Nem tudom. De hát nem lehettem jó – szögezi le józanul. – Ők már a századik előadáson is túl voltak, én pedig kezdő… Főleg falun játsztam. Szabó Ernő volt a Lojális úr, amikor én Orgon. Magas szinten ripacskodott az öreg. Azt csinálhatott, amit akart, minden jól állt neki. Kacagni nem lehetett, mert azonnal felíratott s megbüntettek.
– A rendezőkkel hogyan dolgoztál?
– Tompával, Haraggal dolgoztam jól. A színészeknek nincsen beleszólásuk abba, mit játszanak. Megnézik a próbatáblát s kész.

Nagyon nehéz jellemezni a hangsúlyozását. Olyan kerek-perec kijelentésű. Tarr Lacis… Hogy örül-e neki, vagy sem, azt a hallgatóra bízza. Ő csupán megállapít. Nem könnyű rájönni, mit is gondol valójában.

– Kincses Elemérrel is elég jól lehet dolgozni – folytatja – mert fiatal, hallgat az emberre… Sokszor nem értek egyet vele. Néha úgy rendez, mint az építész, aki a díszítéssel kezdi. Az ornamentikát rakja fel előbb. Az alap helyett.
– Te hogyan dolgozol?
– Ki tud erre felelni?
– De hát azt, hogy mikor voltál jobb, csak érezted!
– Soha nem éreztem, mikor vagyok jó. Sokáig kis szerepeket játsztam. Nyilván a nagy szerepeket szeretjük. Nehéz dolog, de igazán a gyönyörű munka az, amit egy nagy szerepnél fejthetsz ki… Az, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész, mese habbal. A kicsit az ember már rutinból csinálja, unalmas, hogy mindig ácsorogni kell. Elfásulsz. A nagy szerep teljes embert kíván, egész koncepciót. A színész viszi a vállán az egész darabot, annak hangulata mindig a főszereplőtől függ. Az öltözőben például lehet gyilkos, kegyetlen, vagy jó a hangulat. Én nem szeretem a gyilkos hangulatot. Például, ha Lohinszky a darab főszereplője, nincs lazaság. Óriási botrány van, ha egy ceruza nincs meghegyezve…
– Mikor te vagy a főszereplő, milyen a hangulat?
– Azt hiszem, hogy jó – nevet.
– A színészek barátságosabbak egymáshoz?
– Nem megy minden olyan gördülékenyen, mint amikor Lohinszky a főszereplő, de jobb a hangulat. Én az egészet játéknak tartom, nem szeretem az izzadtságszagot se a színházban, se az autóbuszban.
– Milyen színésznek tartod magad?
– Semmiféle ambícióm nincs. Ha annyi, amennyivel én csinálom, elég, akkor jó. Én egy lógós pali vagyok – vigyorog. – S lógok is, amennyit lehet. Keveset szeretek játszani és jót.
– A sablonossá válás, a skatulya fenyegetett valaha? Egy időben azt mondták, Tarr mindenben jó, de ugyanaz.
– Azt hiszem, sablonossá is váltam. Ez a veszély mindenkit fenyeget.
– Minden szerepben egyforma vagy?
– Én vagyok minden szerepben. Különösen, ha van az embernek egy kicsi egyénisége, könnyen egyformává válhat. Nem tud megszabadulni tőle.
– Milyen típusú színészt nem bírsz elviselni?
– Aki biztos a saját dolgában. Feláll a szőröm, ha valaki teljesen nyugodt és biztos abban, hogy amit csinál, az kitűnő. Azokat szeretem, akiknek látom a szemén az ijedtséget. Na, az dolgozik. Persze, a másik még többet „dolgozik”. Ez kétrétű dolog… De az önhitteket nem bírom.
– Lehet jó az a színész, aki nem éli át a szerepét?
– Ma már sokszor át se szabad élni, például Brechtnél. – A Koldusoperát próbálja éppen, Bicska Maxi szerepét. – Én átélős színész vagyok. De van, amit nem lehet átélni. Az előadóesteket sem szeretem. Ahhoz olyan szuggesztív kellene légy, olyan erős egyéniség, hogy egyedül is lekösd két órán át a közönség figyelmét. S ilyen száz előadóművészből egy van. Ezek a meg nem értett színészek önigazolásai. Fájdalomdíjak, amiket magának ajándékoz. Valószínű nincs igazam, de nekem úgy tűnik, csak az olyan egyéniség játszhat ilyet, akinek irtózatos múltja van a kollektív munkában, a színházban, és már eleve felcsigázza a közönség érdeklődését. A sok rutin, a gyakorlat tesz egy színészt erre képessé.

(Ezt egyszer már elmondta nekem, mikor tavaly ott jártam az egyéni műsorommal. Nem akart bántani, nem is nézte meg.)

– Mi okozza a legtöbb nehézséget a fiatalok oktatásában? Mit tanulnak meg nehezen?

Olyan elnéző rosszallással tekint rám, mint apa a gyermekére, aki megint ostobaságot kérdezett.

– Ó, Kati! Nem tudom… Az emberi anyag, a fiatalok anyaga változott meg. Valószínű kémiailag is ki lehetne ezt mutatni. Félelmetes különbség van a régi és mai fiatalok közt. Ezelőtt huszonöt évvel talán nem voltak ilyen olvasottak, műveltek a színinövendékek, mint a maiak, de sokkal több volt a lelkesedés, a tűz bennük. Még titeket is idesorollak, hány éve végeztél, tíz, tizennégy éve kezdted. Egészen mások voltatok…
– A tanár nem tehet semmit?
– A tanárok is megváltoztak. Ahogy a világ, ahogy minden és mindenki. Ezelőtt huszonöt évvel, mikor egy darabot elővettünk, ott volt az egész társulat, mikor felolvasták. Ezután jött csak a szereposztás. És az összes szereplők, akik nem is játsztak a jelenetben, ott kellett üljenek, hogy megismerjék, miről is van szó. Ma? A színész egyet „domborít” az ő jelenetében, aztán megy a francba, horgászni… Ma már ilyet, hogy hozzáolvasson a szerepéhez, hogy megismerje a kort, nem is mernék javasolni. Olyan darabokat is játszunk, amit tegnap írt egy boldogtalan és itt történik, velünk, ma… Persze minden színésznek van munkamódszere. Én a főszerepből csinálok problémát, a kicsiből nem. Nagyon szeretnék bízni a rendezőben, nagy szükségem volna az irányítására, de sok esetben nincs elképzelése, közben alakul ki. Kollektív rendezés van, mindenki mindenkinek adhat tanácsot. Ezt én nem szeretem. Azt szeretem, hogy ha nem is értek vele egyet, annyira bízom abban, hogy ő jobban tudja, mit kell tenni, hogy mégis megcsinálom. Harag volt remek. Azt mondta egyszer nekem: Laci, te gondolkozol ezen a szerepen. – Igen – mondtam. – Nem kellett volna – felelte. Vele félelmetes szigorúság, fegyelem uralkodott a próbákon, de a játék ott volt minden mögött, jó kedéllyel, egymás iránti bizalommal csináltuk…

(Tarr Lacinál mindig vidámak voltak az óráink, élveztük a humorát. Egyszer első éven, mikor mindenkinek néma gyakorlatokat kellett vinni, mi Albert Julival lelkesen készülődtünk egy rövid jelenettel. Jelentkeztünk. Fel is mehettünk a színpadra. Miután befejeztük, lélegzetvisszafojtva vártuk, mit mond Tarr. Nagy sokára szólalt meg. – Mehet – mondta, mire boldogan szusszantunk fel , – a fenébe – fejezte be mondatát, amitől a többiek szétestek a nevetéstől, mi pedig leforrázottan ültünk a padban.)

– Mit tartasz a legjobb tulajdonságodnak?
– Nem tudom.
– S a legrosszabbnak?
– Hogy nincsenek ambícióim. Még nem fejeztük be? – szörnyülködik, de nem hagyom magam lerázni. Kezdem kiismerni az interjúalanyomat. – Ha volna egy színházad?
– De nincs! Mindenkit kirúgnék, aki tehetségtelen. Jó darabokat vennék elő, jó rendezőkkel és jó színészekkel dolgoztatnék.
– Fegyelem lenne?
– Biztos! Én nagyon fegyelmezett vagyok. Sose vagyok ideges, hisztis. Sose!

Tanúsítom: mindig ő volt a legpontosabb, sokszor dühöngött és dühöng ma is, ha nem kezdődik pontosan a próba, ha várni kell valakire.

– A közönségről hogyan vélekedsz?
– Szeretem. Partner. Az elégtétel nem az, amikor tapsol, hanem ha még azok se köhögnek, akik tényleg betegek. Olyan momentumot kell teremteni, hogy csend legyen. Az a teteje. Persze, van ennek technikája is. De képesség is kell hozzá, szöveg, szituáció…
– A közönség ízlése mérvadó?
– Az kellene legyen.
– A kritika hogyan hat a játékodra?
– Sehogyan. Legnagyobb részük annyira részrehajló, hogy nem törődök vele. Nem szakemberek.
– Mikor jó a színész?
– Mikor hiszi, amit csinál. Nagy kétségeskedés, kérdőjelek mellett, de hiszi. Ha meg úgy véli, hogy ő kitűnő, vége az életének. S a rendező ugyanúgy. Ha meg van győződve, hogy tökéletes, amit csinál, vége az egésznek.
– Az Arturo Ui-t másként csinálnád ma?
– Igen. Mikor visszahallgattam, félelmetesen rossznak éreztem. Valószínű annak következtében, hogy sokat változik az ember az évek folyamán, más lesz a dioptria, a véleménye, ő is. … A legtöbben máról holnapra élnek. Én is. A színésznek, de minden intellektüelnek úgy kellene élnie, hogy a mesterségével foglalkozzék. Én pedig sorban állok. Mit olvassak? Minden könyvforrásom befagyott. Hol vagyunk mi a világszínvonaltól?… Nagyon szeretek itthon ülni. S régi, kedves könyveimet olvasgatom. Meg keresztrejtvényt fejtek.
– Bűvös kocka?
– Azt is próbáltam… Az agyvelő összetétele megváltozott. Rosszabbak lettünk, gonoszabbak. Nézd csak… Nálunk az öregek tudják a leghamarabb a szöveget. Ők, akik már fáradtak lehetnének. A fiatalok, akiket mi neveltünk, pontatlanok. Nem elég mondani és példát mutatni nekik. Az anyagot kellene valahogy megváltoztatni. A század hozta magával ezt az óriási változást. Szabó Ernő idejében hogy vettek fel például egy díszítőt? Egy komoly színházi ember, maga is díszítő, ajánlott egy másikat. Felvették próbaidőre. Megnézte az igazgató, a rendező, s ha megfelelt, a próbaidő után jó színházi emberré formálták. Ma? Telefonon kerülnek hozzánk, a munkaelosztóból, s bekerülnek akár a rablógyilkosok is… Holott óriási felelősség van azon is, aki a legegyszerűbb munkát végzi. Ezért tisztelem Lohinszkyt, ő semmit meg nem bocsát, üvölt, egy jottányit sem enged. Én megbocsátok, és nem tudok üvölteni… De az öregek elmennek nyugdíjba, s következnek a fiatalok… Persze, most jár a szám, de amikor kiderül, hogy a vártnál kevesebbet kapok, valószínű le fogok térdepelni, hogy tessék még egy kicsit, legalább fél évet dolgozni hagyni… A színész agya teljesen átalakul, hozzáidomul a mesterséghez. Vajon, jó-e vagy sem ez a teljesen kifacsarodott agy?
– Nem olyan, mint a civilé?
– Még csak nem is hasonlít! A világon mindent elfelejtek, színpadon semmit. Színházi dolgokra vonatkozóan mindenre emlékszem. Tizenöt évvel ezelőtti szövegeimet tudom. S más dolgokban mintha hülye lennék.
– A jellemmel mi a helyzet?
– Ez is az agynak az átalakulása. A színészek általában nem túl okosak. Az időbeosztásuk okán. Nincs mikor, még ha akarná sem. Egy ember, akinek van egy mestersége és szeret olvasni, olvas délután öttől nyolcig. Színésznek eleve nincs módja erre, ott a kiszállás, előadás, próba, stb. Csak ha nagyon-nagyon akar…
– Lehet jellemtelen egy kiváló művész?
– Láttam már…
– Más a színészerkölcs?
– Szerintem nem. De csak a magam nevében szólhatok. A színész több annál, mint aki krumplit árul valahol. Több lehet, ha többre tartja magát. Ez is egy színészi deformálódás, hisz nyilván, nem azért megyek ki sétálni, hogy figyeljem az embereket, de tudat alatt éppen hogy figyelem őket. Ha volt időm, kíváncsian mentem utánuk… Ha két percig beszélgetek valakivel, 85%-ban rájövök, hogy milyen ember, hazug-e vagy sem, jó-e vagy rossz, rábízhatom-e a családom, vagy nem.
– Ugyanabban a szerepedben szoktál fejlődni?
– Mind rosszabb leszek. Mikor eljutok a főpróbáig, ott szívem szerint be is fejezném. Addig szeretem a munkát, amíg készül. Legszívesebben be se mutatnám. Nekem akkor van kész.
– Ez nem jó.
– Mit csináljak? Ilyen vagyok. És nyugodt. De halálosan ki kell fáradnom egy-egy nagy szerepnél, fizikailag, csak így tudom az idegrendszeremet maximálisan felspannolni. Mikor megtörtént a bemutató, ellustulok. Bemutató előtt keveset eszem, gyötröm a szervezetemet, míg jó értelemben véve kikészülök. De ezt nem lehet sokáig csinálni.

Nekünk is hangoztatta a főiskolán, nehogy lefeküdjünk bemutató előtt. Kipihent, egészségesre aludt idegrendszerrel jól lehet szaladni, de nem lehet jól színházat játszani. Oda egy kicsit fáradtnak kell lenni, kimerültnek, mert akkor érzékenyebb a színész…

– Fontos az önismeret?
– Az lenne. Nagyon kevesen ismerjük magunkat. Egy színésznek tudnia kellene, mire képes, meddig képes belemenni egy szerep megformálásába, milyen eszközei vannak hozzá… Na de most már tényleg befejeztük!

És kicipel a konyhába, ahol megmelegíti a töltött lucskos káposztát, s a nagyobbik lányával együtt, aki nemrég érkezett haza a víkendtelepről, beuzsonnázunk.

Lejegyezte: Nászta Katalin

(1927–2010)

(Részletek egy 1983-as interjúból)

Az interjú eredeti szövege itt olvasható:

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ