Egy Oscar-díjas magyar kisfilm margójára

A Duna honlapján március 5-éig lehet megtekinteni Deák Kristóf művészi, 2015-ben készült, 25 perc játékidejű kisfilmjét (Mindenki), amely a február 26-27-i Oscar-dijosztón dijat kapott rövidfilm kategóriában.

Megkérdeztük munkatársainktól: mit gondolnak, mi jutott eszükbe a film kapcsán? Véleményüket a beérkezés sorrendjében tesszük közzé.

Válaszoltak: Gergely Tamás (Stockholm), Cseke Gábor (Csikszereda), Ágoston Hugó (Bukarest), Nászta Katalin (Lakhegy), B. Tomos Hajnal (Brassó), Hegedűs Zsolt (Stockholm), Kurta Áron,  Albert Csilla (Kecskemét). Legfrissebbek: Deák-Sárosi László (Budapest), Nászta Katalin (Lakhegy). 

Gergely Tamás (Stockholm): Úgy tűnik, én énekeltem a legszebben, én jutottam el ugyanis Svédországba. Hogy a filmről, szép tiszta gyermeki etika, sajnos az élet másként van. Dragomán A fehér királya jut eszembe, ott is hallgatni, veszíteni kell.

Cseke Gábor (Csikszereda): Az aljasságnak és a látszatgyőzelemnek mindig tökéletes, mézes-mázas, perfid hangja van. És olykor a némaság harsogóbb a legnagyobb hangerőnél. És közben eszembe jutottak a walesi bárdok is. És persze, Arany János… Meg minden kóruspróbám az egyetemről (akkor még Bolyai volt…)

Ágoston Hugó (Bukarest) : Látvány-ellenállások divatja és évada van, szellemeskedésé.Szégyenkezésre szólítanak fel, amiért nem megyek tüntetni, és a sommás szándéktulajdonítás ellen nincsenek sommás érveim túl azon, hogy a humorérzékem valahogy nem veszi be sem a „köcsögöt”, sem a „muiet”…

Ügyek támadnak fogalomzavarból, meg nem gondolt gondolatból, a propaganda végre mindenható eszközére <http://www.romaniacurata.ro/ascensiunea-inteligentei-artificiale-ca-arma-si-masina-de-propaganda> talált a világhálóval és a világhálóban, gépezete kérlelhetetlenül forog (az alkotó akár pihenhet, a folyamat emberiség-méretű és leállíthatatlan, nem teleologikus, célja bizonytalan, de az eredménye ismert: a testek és a lelkek, a szabadság teljes ellenőrzése).

És akkor, és akkor – énekelni kezd egy gyermekkórus. A lelkemben is, ahogy szegény költő barátom mondta. És rövidesen kiderül, hogy ez a csengőhangú-kislány-lélek-tisztaságú világ sem mentes erkölcsi dilemmáktól. Amelyeket akár úgy is meg lehetne fogalmazni, mint az emberi társadalom nagy sorsfordulói és tragédiái hordozta végzetes, lélek- és tudatromboló erkölcsi dilemmát: feláldozható-e az egyéni érdek (ami lehet bármi, lehet maga az élet) a közösség érdekéért? Ebben a végletes megfogalmazásában az ellentmondás feloldhatatlan. De nem véletlen, hogy egyes politikusok, irányzatok, figurák csakis végletességében hajlandók a kérdést felvetni és „tárgyalni” (pedig a politika dolga a problémák megoldása volna) – így lesz belőle radikális ez-az, liberalizmus vs. illiberalizmus, az egyik a maga káoszával, a másik a maga embertelenségével.

Pedig a dilemma feloldható. Szívvel és ésszel. Empátiával és erkölcsi kiállással. Deák Kristóf zseniális filmjében (a Kristóf azt jelenti: Krisztust hordozó) Zsófi (a Zsófia – szintén görögül – bölcsességet jelent) a közösség (a kórus!) csodálatos feloldást talál, egy olyan katartikus és katarzist eredményező megoldást, amitől az ember nem is tud hirtelen egyébre gondolni, mint olyasmire, hogy érdemes élni.

Az én szívemhez az ilyen ész-lélek ellenállás áll közel. Élményében legutóbb a hetven éves Bródy János részesített az Aréna sokezres közönségével együtt, jó, ha az ellenállás szellemét és tüntetését a művészi élmény váltja ki, <https://www.youtube.com/watch?v=F6gqaOy5a7c>.

Amik tavaly velem-velünk történtek, a Népszabadság felszámolása (ezzel a fiam utcára kerülése) és a maszol hírportál átállítása (nyolc kiváló publicista nem ír a rovatba, nézzék meg, mi maradt belőle!) tehetetlenség- és feleslegesség-érzést váltott ki bennem. Persze az éneklés folyik tovább, a „közérdek”, ugye… De most, miután a Mindenkit kétszer is végignéztem, azt hiszem, ha már mások nem tették meg, gyorsan alapítani kell egy lapot, portált, felületet: amelyen soha semmi nem jelenik meg. Amikor a világ tótágast áll, válaszoljunk néma tátogással!

Cseke Gábor (Csíkszereda): Tátogás? Néma kórus? Üres portál? Kit rázna fel és kit rázna gatyába? Az ilyen büntetések, gesztusok azt tanitják meg viselkedni, akit amúgy is fölösleges. A film ettől a ponttól kezdve didaktikusan mesterkélt az én szememben, amolyan „háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza”…

Nászta Katalin (Lakhegy): Ma hajnalban néztem meg a filmet, feltette a facebookra Kovács Éva színművésznő, örültem, hogy ilyen frissiben láthatom, még meg sem száradt rajta a díj… aztán azon kaptam magam a végén, hogy hüppögve sírok, mint gyermekkoromban. Váratlanul ért a hatás. Pedig olyan egyszerű, nincs benne semmi drámaiságra törekvés, csak simán bemutat egy kicsit kórusversenynyertes-függő tanárnőt s két kedves kislányt, akik közül az egyik jól, a másik csak szeret énekelni, vagy csak együtt lenni, a közösség tagja lenni, bekerülni… és hát ezt ebben az iskolában így lehet, a kórussal. Mesében van ilyen, hogy a legkisebbik gyermek megoldja a feladatot, itt is, a barátnővé lett osztálytárs észreveszi, majd megszervezi, és végül az egész kórus énekli a kiválasztott dalt, miután az őket vezényelni nem sikerülő énektanárnő megszégyenülten otthagyja a neki némán tátogó kórust a színpadon. Egy bagatell ötlet, egy valahol a periférián létező oktatási intézmény, egy igyekvő, sablonos iskolaigazgató, egy új diák az unt gépezetben… és a részvétből megszületik a csoda. Gyereknek kell maradni – kapjuk a tanulságot. És ez olyan jó!

B. Tomos Hajnal (Brassó): Mivel Nemes Nagy Ágnes amúgy is benne van a pakliban, egy tőle származó versszakkal válaszolnék a felkérésre:

„Vészjeleket villant a szem,
úgy méri az utat,
ám a bölcsek szemérmesen
mossák a lábukat”.
(Nemes Nagy Ágnes : Vasút)

Most aztán szűrjön le belőle tanulságot ki-ki a szája ize szerint, akárcsak az Oscar-díjas kisfilmből!

Cseke Gábor (Csíkszereda): Kutyafuttában odavetett tegnapi véleményemen alaposabban elgondolkozva, felidéztem ama bolyais kórus-élményeimet a múlt század ötvenes évei végéről. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemnek ugyanis legendásan jó diákkórusa volt, Péter Loránd zenetanár vezetésével egyre-másra aratta a babérokat ilyen-olyan versenyeken. Magam is úgy léptem be, hogy diáktársaimtól hallottam, milyen jó a népes csoportban a hangulat, mennyit utazgatnak különféle fellépésekre, még külföldön is – Magyarországon!!! – jártak. A siker romantikus aurája vette körül a kórust, vonzó hatására magam is csatlakoztam hozzá. Volt ott tátogás is, bőven, de nem rendelésre és nem parancsra, hanem önkéntesen és puszta jóérzésből, amikor valaki úgy érezte, hogy elment a hangja, be volt rekedve, hiányzott a próbákról stb. Ez amolyan betyárbecsületből végrehajtott védekezés volt az ellen, hogy az énekkar tiszta hangzatai közé disszonáns mellékzöngék keveredjenek. Hogyisne, amikor rendszerint dijak és dicséretek volt a tét, meg egy-egy izgalommal várt vidéki kiszállás, netán magas ország- és pártvezetők dicsérete, amikor tiszteletükre s a jelenlétükben szerepeltünk! Ez volt hát az élet… S úgy látszik, nem csak akkor. Ami a Mindenki című filmben egyetemes, az a titkolózó kényszer, a konspiráció és a tömeges színlelés logikája. Most is azon gondolkozom, hányan kell tátogjanak egy kórusban ahhoz, hogy az igazán feltűnő és tettértékű legyen? (Gondolom, ez ugyanolyan töprengésre adhat okot, mint az a kérdés: hány hajszála kell maradjon az embernek, hogy azt lehessen róla mondani – kopasz?)

Albert Csilla (Kecskemét): Inkluzíven exkluzív… Ha cikket írnék, ez lenne a cím. De ne gondolja senki, hogy odavagyok az ismeretlen szavakért, és ezzel a nagyképűen fontoskodó kifejezéssel magam is az exkluzivitást – a kizárólagosat, kizárást – akarom erősíteni. Csupán úgy érzem, a két szó hasonló végződése miatt a cím így jobban hangzik, mint a „Befogadóan kizáró” vagy valami hasonló. Jobban felhívja a figyelmet, ahogy ezt egy címnek a publicisztika szabályai szerint tennie kell… Valószínűleg nem kellene ennyire buzgólkodnom – egy Oscar-díjas alkotásnak, ez esetben a Mindenkinek nincs szüksége erre.
Merthogy erről a filmről szeretnék írni. Tegnap óta köztudott, hogy Deák Kristóf rendező és Udvardy Anna producer kapta a Mindenki című alkotásért a legjobb rövidfilmnek járó díjat a 89. Oscar-gálán, helyi idő szerint vasárnap este Los Angelesben. A Mindenki az Ennemis intérieurs című francia, a La femme et le TGV című svájci, a Silent Nights című dán és az El corredor című spanyol filmmel volt versenyben a legrangosabb hollywoodi elismerésért. Örültem, mint mindannyian, bár nem láttam még. Hát megnéztem.
Vannak filmek, amelyek rám sajátosan hatnak. Miután elsötétül a vászon – ez esetben a monitor -, katarzis nélkül ülök, és hiányolom a szokásos filmes csodát – visszaocsúdni a magam tárgyi realitásába, ahol néhány óráig a „Változtasd meg élted!” művészi parancsa felülírja a valóság irdatlan prózáját. „Megnéztem” – mondom látszatra érintetlen lélekkel az ilyen ritka filmek után. Könnycsepp sehol, elszoruló torok sehol… De aztán a tárgyi világ között matatva, egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a filmen jár az eszem – nem egy óráig, nem kettőig – napokig. Hol ezt gondolom róla, hol azt. Nem a lelkemre hatnak, hanem az értelmemre – alapvetően emocionális személyiségem legkönnyebben becserkészhető része helyett/mellett eljutnak a ráció szigorúbban körbekerített mezejére, s vad, izgalmas, napokig nem szűnő száguldásba kezdenek. Ilyen film számomra a Mindenki.
Biztos lehetett volna a történetet kevésbé jól is filmre vinni, de én úgy gondolom, a siker igazi záloga maga a történet. A történet allegorikus gazdagsága. Mert ha nem jelképnek tekinteném mindazt, ami történik, lennének kételyeim. Habár a történet nyilván még a digitális robbanás előtt játszódik, gyakorló tanárként nem tudom, vajon a kisiskolás valóban talál-e szabadidős örömöt abban, hogy komolyzenét hallgat, s abban sem vagyok bizonyos, hogy akkora empátia, szolidaritás és bátorság van a gyerekekben, mint amilyet a tátogó kórus tetőpontnak tekinthető jelenetében látunk.
De ennek nincs jelentősége. Lehet, hogy nem tipikus a részletekben, de örökérvényű a kérdésfelvetésben. Pontosabban a kérdésfelvetésekben. Soha nem aktuálisabb idézni az ismert közhelyet – az élet iskola vagy az iskola maga az élet. Belevettetünk egy közösségbe, amelynek többszörösen hierarchikus rendszerében kell magunkat, a helyünket meglelni, ahogy ezt az új osztályba érkező kislány, Zsófi teszi. A rövidfilm korlátozottabb eszközei csak jelzik, hogyan találja meg viszonylag hamar a közös hullámhosszat csengő hangú kis barátnőjével, Lizával, aki ráeszmél majd, hogy új kis osztálytársa elszántan tátog a kórusban, s nagy nehezen kiszedi belőle mélyen elásott, fájdalmas titkát: mivel nem elég jó a hangja, a karvezető – Erika néni – szerint, egyelőre a tátogással segítheti a kórust leginkább hozzá a sikerhez. Gyanút fogó kis barátnője hamar ráébred, hogy a kórusban meglehetősen sokan vannak némáságra ítélve, szintén a siker érdekében. Mondhatnánk – „szívnémaságra ”- hogy Illyés Gyulát idézzem. Döbbenetes látni a hazug odaadásba tört kis arcokat, a megaláztatás néma szégyenét tátogják minden egyes lélegzetvétellel.
Vagy mégsem? Van ennek egy másik olvasata is? A tanár néni szerint bizony hogy van. És miközben Liza „kiborítja a bilit” a hallgató kórustagok védelmében, azt kell hallania, hogy épp ellenkezőleg, aki igazán védi őket a kirekesztéstől, az Erika néni, aki ahelyett, hogy eltanácsolná a kezdet kezdetén a tehetségtelenebbeket, helyet ad nekik a sikert sikerre halmozó kórusban. Esélyt ad az esélyteleneknek, és az ár, amit kér érte, nem olyan nagy. Mert aki hendikeppel – értsd: jó hang nélkül – lépi át a kórusterem küszöbét, azt vagy kitessékelni lehet, vagy beemelni –persze feltételekkel. Már ha győzni akar a kórus és gyerekek, beleértve Lizát is. És akarnak.
De úgy tűnik a végén, van, amit ennél is inkább akarnak – igazságot a megalázottaknak. Így a végső megalázottság Erika néninek marad, akinek néma kórusa maga a hangtalan forradalom. Erika néni elvérzik a színpadon, ahol annyi sikert ért el azokkal a gyerekekkel, akik most egyként tátogják felé a szolidaritás csendbe dermedt vádbeszédét. Aztán felcsendül Liza hangja, éteri, kedves, tiszta kislányhang – és a mögötte felhangzó kórus elindítja újra a megálló időt. Győzelem.
Eddig a film – és én „már egy napja, meg-megállva” gondolkodom, kinek van igaza, vagy van-e itt abszolút igazság. Hiszen tán Erika néni valóban jót akar – nem akarja kitiltani a lelkes gyerekeket, de azt sem akarja, hogy ne nyerjenek azok, akiknek szép, tiszta hangja és tehetsége ezt nagyon is kiérdemelné. S ha a gyerekeknek olyan fontos a sikerélmény, neki tán nem lehet az? Aztán meg talán nincs választása a kisdiákoknak? Kényszeríti őket a „tátikázára?” Mondhatnák: „Így, Erika néni, köszönöm, inkább nem.” Egyik se mondja. Mi igazgatja ezt a furcsa kis mikrokörnyezetet?
Ami engem illet, én arra jutottam: a félelem. A fortélyos, a bénító félelem attól, hogy nem felelek meg valahol valakiknek. A nyitó jelenet igazgatója büszkén hangsúlyozza a kórus inkluzív – befogadó – jellegét, mintegy az iskola védjegyét. Nyilván fontos ezt az imázst őrizni – mert elvárják – a szülők az inkluzivitást, a fenntartó az eredményt. Ezért a kórus legyen inkluzív és sikeres. Na jó, de hogy – teszi fel tán magában a kérdést Erika néni. Ha inkluzív, akkor nem lesz sikeres, és a fenntartó felhívja az igazgatót. Ha exkluzív – kizáró -, a szülők hívják fel az igazgatót. Neki mindenképp raportra kell majd mennie – muszáj valahogy megfelelni az igazgatói elvárásoknak. Hát ő ezt találta ki, aki tud jobbat, mondja. Vagyis ne, mert azt úgysem lehet…..
Mármost ott vannak a kisdiákok, akik nagyon szeretnének bekerülni a kórusba, mert az olyan menő, olyan különleges, mert azzal lehet utazni, és persze leginkább azért, mert olyan jó énekelni. De mit lehet tenni, ha hamis kicsit a hangom? Alapesetben ez nem túl nagy gond, de egy „legjobb” kórusban igen. És akkor Erika néni leültet, és azt mondja, még fejlődnöm kell, addig tátikázzak. Valójában azt mondja, hogy nem vagyok ebbe a kórusba való. Mondjuk igaz. A szemem mégis könnybe lábad. Mit mondok otthon, és mit mondok a többieknek, akik benn vannak a kórusban? De jó, hogy nem kell semmit, mert nem vagyok elküldve. Még csokit is vehetek. Mint a többiek. Nem vagyok kirekesztve. Akkor mért vagyok ilyen pokolian szomorú?
Láthatóan meg lehet ezt szokni. Zsófi arca majdnem olyan odaadó, mint első alkalommal. Ott van, belül. De némasága a legfontosabból kirekeszti, megaláztatása hazugsággal párosulva teszi ezt az egész abszurd helyzetet elfogadhatatlan nyomorúsággá. Mégsem lázad – ahhoz másvalaki kell, valaki, akit nem törtek meg, aki mindig belül volt, és kívül is tudna – Liza.
Talán ő, talán ő tényleg nem fél.
Még nem.

Nászta Katalin (Lakhegy): Első megjegyzésemet úgy küldtem el, hogy nem olvastam el senkiét még akkor. Ezt meg úgy, hogy mindenkiét elolvastam. Kivéve a legutolsót, Albert Csilláét.
A díjaktól sosem voltam elájulva. Valamit jeleztek oda-vissza. De attól maga a díjazott nem lett különb. Csak a helyzete változott, a megítélése került más szintre, maga a mű nem. A kirekesztő hozzáállás olyan atombiztosan lappang az emberben, hogy elég egy könnyed karc, és felszínre tör.
Apám azt mondta, számolj tízig mielőtt felelsz valamire. Anyám meg azt, ne hazudj soha. Megpróbáltam. Azt is „hallottam”, hogy a forradalom, ha túléli, bölcsesség lesz idővel. (Nem felejti el milyen volt, nem is lesz gyáva.)
Én nem ilyen lovat akartam, sírja a gyermek, de ezt kapta. Én nem akartam háborút, mondja az ember, de ezt örököltem. Én nem haragszom senkire, de nem tudok megbékélni, mondja az igazságot szolgáltatni akaró. És a bölcsesség nem futkos a következő nemzedékben, ahogy egy fiatalkori versemben gondoltam. Az bennünk szaladgálna ide-oda, ha nem tudná rég, milyen hiábavaló aggódni azért, ami elmúlik. Mert rendben, gyújtsd föl a világot, ha nem vagy vele elégedett, de ne keresd majd, ha porig égett.
Én már azzal boldog vagyok, hogy elgondolkoztat. Nem pakolom rá tragédiáim, átéléseim hátizsákját, hogy ne homályosítsa el látásom saját verejtékem, amiről az, amit nézek, nem tehet. Gyermekszemmel nézek, hogy észrevegyem a lehetőséget, amit különben elrejt előlem múltam megöregedett fátyla.
Ebben a filmben épp az a jó, megmutatja, amit csak egy gyermek tud: mindent hisz, mindent remél és semmitől nem fél. Én úgy vélem, így 67 évesen, hogy az a legnagyobb kincsünk, amit meg merünk tenni. Ezt láttam a Mindenkiben.

Deák-Sárosi László (Budapest): Ismét díjaztak egy magyarországi filmet a világ legrangosabbnak tartott versenyén. Örültem a hírnek, és nyomban megtekintettem az alkotást, hogy még jobban örülhessek magának a műnek, az általa feltehetően képviselt esztétikai és etikai értékeknek. A Mindenki azonban azt állítja, hogy ne örüljön senki, mert a versengés nem épületes dolog, és lám, milyen rossz hatással van a kedves, romlatlan gyerekekre. Megnéztem a filmet újra, hogy mit is állít részleteiben és egészében.
A történet röviden: Egy tíz év körüli kislány, Zsófi az 1990-es évek elején átkerül egy másik iskolába. Meghallja a folyosóról az iskola kórusát próba közben, és jelentkezik tagnak. A kórusvezető nyomban felveszi őt, de az első közös próba után külön is meghallgatja, és úgy ítéli meg, hogy lenne még mit csiszolni a hangján. Megkéri, hogy ezentúl csak hang nélkül tátogjon, mert tétje van a színvonalnak. Már több országos versenyt nyertek, és ha idén ismét sikerrel járnak, akkor a kórus Svédországba utazhat nemzetközi megmérettetésre. A kislány és a gyerekek számára később kiderül, hogy vannak még a kórusban, akiknek csak tátogniuk szabad. Zsófi közben összebarátkozik egy másik kislánnyal, Lizával, aki megszervezi az ellenállást, és a versenyen megdöntik a tanárnő hatalmát. Ugyanis a fellépésen senki nem énekel, hanem csak tátognak egészen addig, amíg a kórusvezető Erika néni el nem hagyja megszégyenülten a színpadot.
Mi is a baj a kedvesnek tűnő kis történettel? Igazából nem a történet kedves, csak a zavaros ideológiájú mondanivalóhoz biodíszletként használt gyerekek. Gyerekkel, állattal bármit el lehet adni. A néző elolvad a meghatódottságtól, amint meghallja és meglátja a tündéri kislányokat, kisfiúkat játszani és énekelni. A vége azonban csak az, hogy megdöntötték egy diktátorgyanús személy hatalmát. Mintha ez lenne jelenleg a legnagyobb probléma a világban. Azon túl, hogy az egész történet hihetetlen és hiteltelen – hol az a kórus és iskola, ahol ez a lázadás kialakulhat, megtörténhet, bár forrásként megtörtént esetre hivatkoznak –, számos részlet és a lényeg is csak kétségeket hagy maga után. Hibázott a tanárnő, hogy kiszúrta azt, aki nem énekel elég tisztán? Nem. Hibázott, amikor ezt nem kezelte megfelelően? Igen. Mit tehetett volna? Foglalkoznia kellett volna például kicsit az újonccal, és akkor nem lett volna oka a film elkészítésének. Egyébként Erika néni nem végleg tiltotta meg az éneklést, hanem csak addig, amíg nem csiszolódik Zsófi hangja.
Mi akkor a probléma? Ennyire elítélendő a versengés? Igaz, lehet bírálni a versengés és a versenyezetés túlkapásait, de a filmben felmerült rossz megoldás – átmenetileg tátogni – nem tűnik annyira brutálisnak és visszafordíthatatlannak, hogy a kórusvezetőt ezért nyilvánosan meg kelljen szégyeníteni, meg kelljen buktatni. A versengés egészséges keretek közt épületes. Meg kell nézni például a híradásokban, hogy a film szereplői mennyire örültek a film Oscar-díjának. Tehát nem önmagában a versenyeztetés és a vele járó siker vagy kudarc a rossz, csak a film ezt nem pontosítja. Kiönti a vízzel a gyereket is.
Mi a tanárnő magyarázata azonban a tátogásra a verseny megnyerésének motivációján túl? Nem akarja elküldeni a kórusból azokat, akik (még) nem énekelnek elég tisztán; és a közösség miatt, illetve az ő érdekükben is vinne mindenkit a külföldi útra. Ebben van pozitívum és negatívum is. Rossz az eljárás, mert csak tünetileg, ideiglenesen kezeli a problémát, illetve alakoskodásra veszi rá a gyerekeket. Olyanért adna majd jutalmat nekik, amiért nem dolgoztak meg, illetve csak a társaik dolgoztak meg. Pozitív is a gesztus, mert van benne szolidaritás. Miért ne vinné magával az egész kórust a társas együttlét kedvéért? Vagy akár az egész iskolát. Ne feledjük, a cselekmény szerint a kórusban éneklés ebben az intézményben nem kötelező. Zsófi is csak azért jelentkezett, mert az iskolába érkezve meghallotta majdani osztálytársait szépen énekelni a próbán. Csak jól végezte a munkáját a karvezető, ha a szakmai zsűriken kívül egy elfogulatlan közönségnek, a kislánynak tetszett a próbán épp előadott kórusmű. Akkor lenne komolyabb hiba, agresszió az utasításba foglalt tátogtatás, ha kötelező lenne mindenkinek járni a kórusba, és a tiltás végleges lenne.
A film nem pontosítja azt, hogy milyen hatályú az eltiltás. Ha ez csak egy időre szól – a tanárnő említi is, hogy Zsófinak csak addig kell tátognia, amíg nem megy neki tisztán az éneklés –, akkor még lehet indokolt. A tanárnő ott hibázott, hogy nem fejleszti a kislány és társai hangját, de itt hibáznak a szerepük alapján a történetbeli gyerekek és a film is. Miért nincs pozitív alternatívája a tátogásnak? Illetve miért csak az ellenállás, a nyilvános megszégyenítés jut a gyerekeknek és a rendezőnek az eszébe? Mennyivel emberibb és épületesebb lett volna a történet, ha az újdonsült barátnő és egyben kórustag, Liza úgy segít Zsófinak, hogy otthon közösen énekelgetnek, fejlesztik hallásukat, csiszolják hangjukat? Ez nem sokkal pozitívabb és még hihetőbb is? Mivel a rendező elmulasztotta ezt a fordulatot a történetbe beleépíteni, az a kicsengése az egésznek, mintha elég lenne, ha fellázad az, akit sérelem ér, és elég megoldásnak a rombolás. Az is benne van, hogy nem kell igyekezni, nem kell teljesíteni, nem kell fejlődni.
Most felvázolom, hogy például milyen módon lehetett volna jó a film és annak befejezése: Liza gyakorolhatott volna Zsófival, és megtaníthatta volna neki a kis szólóbetétjét, amit meglepetésszerűen Zsófi adott volna elő helyette a versenyen tökéletesen szép intonációval. A tanárnő ugyanúgy megszégyenülhetett volna, és elhagyhatta volna a színpadot, de az ilyen bukásnak már egészen más lett volna a jelentése, az üzenete, mint a látott előzmények alapján.
Van a filmben az összes fent elsoroltaknál nagyobb ellentmondás is. A szereposztásból kiderül, és a stáb tagjai nem is titkolták, hogy a film végi kórusjelenetben Liza pár ütemnyi szólóénekét utószinkronizálták. A tévéhíradóban meg is szólalt az a kislány, aki a hangját kölcsönözte a Lizát alakító gyerekszínésznek, aki itt bizony – le ne essünk a székről – a filmfelvételen tátogott. Hoppá, a rendező ugyanúgy járt el, mint a tanárnő, akit ezért olyan csúfosan megbuktatott a tündéri kis gyerekekkel. Amit a karvezetőnek nem szabad, azt a rendezőnek már szabad? Ez kettős értékrend, ami annyira jellemző az film és média világának döntő többségére. Oscarral se mindig esztétikai és etikai értékeket díjaznak, hanem gyakran bomló ideológiákat. Az egész jelenség kiszámítható és haszontalan. A díjazott filmhez kell gyerek vagy állat, minimum valami öncélú lázadás, anarchia (Mindenki) vagy egy (nemi) identitászavaros főszereplő (Holdfény) vagy például politikai ellenzékiség a világ mumusának tartott Iránban (Az ügyfél).
Tehát a rendező ugyanazt tette, mint a filmjében bírált kórusvezető. Tátogásra kényszerítette a szereplőjét a kiszámított siker érdekében. Nem megtanította egyik kislányt (még tisztábban) énekelni vagy a másikat a kamera előtt a szerepet eljátszani. Biztosra ment, hogy a filmfesztiválokon, így az Oscar-versenyben ne legyen minőségi kifogás. A főszereplő énekeljen hibátlanul, tisztán, ugyanakkor legyen imádnivalóan fotogén, illetve ügyes gyerekszínész. Ezzel a megoldással rendező azt sugallja, hogy nem létezik olyan kislány, aki mindennek megfelel. Pedig találhatnának ilyet, mert például a szinkronhangját kölcsönző kislány is minden bizonnyal eljátszhatta volna Liza nem túl bonyolult szerepét ebben a 24 perces rövidfilmben. Ez a nem kellőképp átgondolt, vagy talán túlságosan is kispekulált történet felmutatott egy rossz mintát a filmben szereplő gyerekeknek, az országnak, a világnak, amiről sok gyanútlan néző azt hiszi, hogy mennyire jó és szép. Mindenkinek jár alanyi jogon a szereplés, akár tiszta a hangja, akár nem. Ráadásul amivel a tanárnő megbukott, azzal a rendező a mennybe ment.
A Mindenki majdnem minden hibát elkövetett, amit elkövethetett. Álságos, könnyen megoldható problémára építi a film alapötletét. Nem ad pozitív, fejlődésre utaló szakmai lehetőséget az éneklő kislányoknak, és a befejezéssel azt sugallja, hogy egy vitatható döntés miatt egy vezetőt ilyen könnyen megbuktathatnak. Az anarchiát képviseli, mert a végén úgy tűnik, hogy a kórus a karvezető nélkül is elboldogul. Mintha elboldogulna a valóságban is. A rendező ugyanazt teszi, mint a tanárnő, csak az előbbi megszégyenül, az utóbbi pedig Oscar-díjat kap a lappangó kettős értékrend alapján. A film rossz mintákat plántál el a gyerekekben, felnőttekben egyaránt, akiknek azt sugallja, hogy elég a céltalan lázadás, és nem fontos a tisztességes versengés, de még a szakmai fejlődés sem. Csak énekelhessen a kórusban és a versenyen bárki, akár tud tisztán énekelni, akár nem. Annál pedig nincs szomorúbb, mint amikor egy művész alkotásával népbutító ideológiákat szolgál ki. (2017. március 2.)

Nászta Katalin (Lakhegy): Az jut eszembe, amikor azt hangoztatták régebb, hogy a magyarok ki fognak halni. Reális esélyt látok erre. Nézem a tévében a mindenkori politika szereplőinek sietős, kapkodós, egymás szavába vágó kerekasztal beszélgetéseit, még egymás véleményét sincs idejük meghallgatni, egyszerre beszélnek hárman – senkit nem lehet megérteni és senki nem tudja végigmondani, mert egyik sem tiszteli még a legelemibben sem a másikat. És ez már régóta így megy. Nem csoda, hogy egyre zombibb lesz a világ. Nem tanul meg gondolkodni, mert senki nem hagyja neki. És akkor feldühödve, kiosztja a másikat – soha nem lesznek egy véleményen. Soha nem fognak közösen építeni semmit. És együtt örülni sem tudnak, nem tanulnak meg. Hiába is mondanám, úgysincs füle már rá. Lassan abbahagyja az ember a beszédet – mert a falnak mondja, és ez már nem is hasonlat.
Hogy kihalnak a magyarok, amiatt is gondolom, mert nem szeretik egymást, nem képesek együttműködni, mert nem szaporodnak, mert mindenre van kifogásuk, és egyre többen elszigetelődve élnek, legalább csend van és nyugalom. Ha bármi szóba kerül, nincs két magyar ember, aki egyetértene. Legyen az siker, Oscar, párt, kormány, múlt, jövő.
Régebb átkozottnak hívták az olyat, aki nem fér össze senkivel, még önmagával sem – ez a következő lépcső. De régen kevesebb is volt belőlük.
Ez a film reménysugár, hogy talán mégsem tudjuk teljesen elrontani a gyerekeket. És rövidfilm!
Akinek nem tetszik, rendezzen más filmet. Szabad a pálya! De akkor kösse fel a gatyáját, amikor meg kell egyeznie a munkatársaival, hogy sikerüljön tető alá hozni. És igen, bevett gyakorlat a play back. Számonkérni egy alkotástól, hogy mivel operál? Pont olyan, mint a focidrukkerek közt az, aki berohan a pályára és agyba-főbe veri a játékost, mert nem rúgott gólt… Bocsánat a kissé erős hasonlatért.

1. Ágoston Hugó:
   2017. február 27. 14:17

   Orbán Ottó

   A walesi pártok
   (Bökversben bőr alá adható hah-sajtó injekció)

   Vérvád király, a gólkirály
   elvan taplón, kován:
   „Most látod”, úgymond, „mennyit ér
   a szürkeállomány!”

   „Nem kell ide ész, csak pár csenevész
   újságíró nyafog,
   hogy áj de fáj a néma száj,
   mit vaskezünk befog?”

   „Felség, hű ajkunk zárva van,
   s fülünk is jobb, ha zúg,
   csiklandja hír bár számtalan,
   mind jól fésült s hazug.”

   „Felség, tán mégsem ártana
   egypár valódi hír,
   a hír ravasz természete,
   hogy némely sebre ír!”

   „Meglátom én”, s parancsot ád
   király: „Rablómesét!”
   „S kit kedvelünk, hű alfelünk,
   verj le még pár vesét!”

   Vérvád király, a gólkirály
   cselez és csúcsra tart,
   van nála (náluk) tőr s kanál:
   „Szúrj, és kavard a szart!”

   Mondjahameri a bár neve,
   hol csapnak este bált,
   Mondjahameriben Teri, az éteri
   élteti a királyt.

   „Kinek mi jár, erély, irály,
   lelkendező sorok,
   s meglátja kend, lesz házirend
   és megfúrt műsorok.”

   S Vérvád király, a gólkirály
   vágtat fakó lován,
   s amerre tűz, mindenkit űz,
   mint őrült ottomán.

   „Ha-ha, mi zúg? Mily éji had?
   Mi ez a záptojás?
   Felköltetem titkáromat,
   ő is paranoiás!”

   „Ha-ha, huhog, zokog, sivít,
   de én tudom, ki ő,
   fülembe zúgja átkait
   a kormányszóvivő!”

   És dob döng, réz kong, húr vonít,
   nem adja egy alább,
   míg dalt szerez s táncot tanít
   Lord Botfül és Faláb.

   A hah-sajtó zseniális megsejtése a fék-nyúz világának!

2. Ágoston Hugó:
   2017. február 27. 16:32

   http://index.hu/velemeny/2017/02/27/ez_az_oscar-dij_nem_csak_a_magyar_film_sikere

   „Nincs annyi olimpia, ami annyi nemzeti érzést meg olyan gyökeret adhatna egy gyereknek, mint a magyar nyelv és irodalom magas szintű, izgalmas, élményszerű oktatása.”

   Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők
   Bodzavirágból, bodzavirágból
   hullik a, hullik a sárga virágpor.
   Fönt meg a felhők szállnak az égen,
   bodzafehéren, bodzafehéren.
   Szállj, szállj felhő,
   pamacsos, hullj le, te zápor,
   aranyos,
   hullj le, te zápor,
   égi virágpor,
   égen nyíló bodzavirágból.

3. Kurta Áron:
   2017. február 27. 19:15

   Nekem is tetszett. Áttudtam érezni elég rendesen, persze csak a saját meglátásomon _ egykor kisfiu _ keresztül. A másik sem maradjon beforratlan seb.

4. Skandikamera:
   2017. február 28. 08:40

   Jó pár évtizede annak, hogy egyetemünk alkalmazottai több száz fős kórussal készültek Ceausescu látogatására. Megtelt az egyetem aulája, lehettünk ötszázan. Kapusok, professzorok, laboránsok és főkutatók vegyesen. Kellett mint a púp a hátamra, de nem volt pardon, mindenkinek részt kellett vennie a megakórusban.

   Az első próba előtt közöltem a kórusvezetővel azt, hogy nagyon szívesen részt veszek, de menthetetlen botfülű vagyok, tessék csak megkérdezni egykori énektanáromat, Lóri bácsit, aki meg is taslizott, mert azt hitte, hogy heccből adok ki rémes hangokat. Vagy egykori zongora tanárnőmet, aki még jó pénz ellenében sem volt hajlandó tovább foglalkozni velem. Ergo, mindenki jobban jár, ha szíves engedelmével, angolosan távol maradok a próbákról. Olcsó trükknek fogta fel, mert szigorúan helyre küldött. Nem volt más hátra, mint beülni a többiek közé, és unalmamban fújni, hogy „Trec muncitorii, rinduri, rinduri…”. Így tömegben elég jól hangzott. – Ezentúl a fürdőben is énekelek… csak nem ezt – határoztam el magamban.

   A második szakasz betanulásánál tartottunk, amikor a kórusvezető csendre intett. – Itt valaki falsul énekel – mondta. Érdeklődve nézelődtem körbe, mivel nekem nem tűnt fel. – Énekeljen csak a teremnek az a fele, mutatott a jobb oldali szárnyra. – Elég, elég, rendben van. Most énekeljen a másik oldal. – Majdhogynem azonnal leintett minket. – Énekeljen a felső öt sor. Most pedig az alsó szekció.

   Ekkor már tényleg kíváncsi lettem arra, hogy ki az a balfasz. – Csak ez a sor – mutatott a miénkre. – És most csak te!

   Kifelé menet még elkaptam néhány irigykedő pillantást.

   Előadásra végül nem került sor, mert Ceausescu abban az évben kihagyta a városunkat. Lenuta amúgy sem nem szerette a Kincses Várost, főleg amióta az akadémikus Raluca Ripan karvaly szemeivel fentről ránézett, és azt mondta neki: „Azt hallottam, hogy szereted a kémiát.”

5. Ágoston Hugó:
   2017. március 3. 13:18

   Érdekesek a vélemények, mindegyik jogos. DE ha alternatívákról és népbutításról van szó, én mégis azt mondom: a Mindenki üzenete (megengedem, nem végiggondoltan, sőt első látásra formálisan – bár befejezhették volna amerikai giccses hepienddel is, például, hogy végül kijutnak Svédországba, tercel az egész banda, és megnyerik a nemzetközi kórustalálkozót), szóval az üzenete mégiscsak humánus, a szolidaritás a külső „hatalom” elleni kiállásban mégiscsak pozitív dolog – utána aztán lehet értelmezni, sőt akár elítélni is. Jómagam nem az Oscar miatt dicsértem, hanem mert – olvassuk csak el (ismét) A legyek urát! – arra is példa a Mindenki, hogy elkülönült „társadalmakban”, közösségekben (amilyen egy osztály, egy falu vagy egy lakatlan szigetre vetődött gyermekcsoport) nem csak a vad ösztönök, az önzés érvényesülhet, mint Golding regényében, hanem a közösségvállalás, sőt -igen! – a politikai korrektség is (ami, ha nincs túlhajtva, pervertálva, akkor egyszerűen korrektség, jólneveltség, értéktisztelet). Mindezt drámaian árnyalhatja, ha úgy tetszik ellenpontozhatja az „újabb Kommandó”, az oroszhegyi eset. Döbbenetes! Ez a magyarság egyik legnagyobb dilemmája: eljuthat-e népünk a gyűlöletnek erre a degradált és degradáló szintjére???!!! Lásd: http://index.hu/mindekozben/poszt/2017/02/27/cuki_gyerekek_mutatjak_be_milyen_sikeres_volt_a_menekultellenes_hiszteriakampany._farsang_migranssal_es_rendorrel./

6. Deák-Sárosi László:
   2017. március 3. 14:21

   A film dramaturgiailag be van fejezve. A gyerekek elérték, hogy az is énekelhessen nyilvánosan, aki nem tud, és nincs hangja, nincs tehetsége, szorgalma hozzá. Elsöpörték a gonosz diktátort, és megvalósították a mindenre csodaír anarchiát.

   Kíváncsi lennék, hogy kinek mi a véleménye arról, hogy a rendező ugyanúgy némám tátogtatja a felvételen a szereplőit a siker, a verseny, az Oscar reményében, mint a tanárnő, akit a film ugyanezért megszégyenített, megbuktatott.

7. Cseke Gábor:
   2017. március 3. 17:08

   A műfajok sajátosságából következik, hogy ami egy énekkari nyilt előadás, az élő legyen minden izében. Mert ha nem, akkor már karaoke-gyanús (play back)

   Egy film esetében ez bevett műfaji eljárás, nem a Mindenki használta először s nem is utoljára. Különben a lemezgyártás is ezen alapszik. Filmgálán adták a dijat, nem kórustalálkozón.

   A szezon és a fazon örök dilemmája…

8. Deák-Sárosi László:
   2017. március 3. 20:49

   Kedves Gábor! Azért a kórusban éneklés és az élőszereplős filmben való szereplés nem áll annyira távol egymástól, mint a szezon és a fazon. A filmnél elfogadott az utószinkron, és nem is azt kifogásolom, hogy a hangot utólag keverték rá a képre. Itt az a probléma, hogy a kislány nem saját magát utószinkronizálja pusztán a hang technikai minősége miatt, hanem az, hogy MÁSVALAKI utószinkronizálja őt. Tehát nem mindegy, hogy egy szereplő saját énekhangjára tátog némán egy felvételen, vagy MÁSÉRA. A műfaji különbségek, miszerint a kórus élő produkcióval versenyzett, a film pedig audiovizuális falvétellel, nem adnak választ a dublőr alkalmazására. Hallottad volna a tévéhíradóban hogy milyen csalódott volt az a kislány, aki a hangját kölcsönözte a főszereplőnek. Tisztelettel üdv., L

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ