Péter szülei nyaralni mentek.
– Hanem az úrfi itthon marad – adta ki édesapja a könyörtelen ukázt. – Aki pótvizsgás, leg­alább nyáron tanuljon, különben összeakad a bajuszunk.
Péter duzzogva kotorta elő a könyveket. De hamar kárpótolta magát. Alig robogtak el az ősei, megszervezett egy partit. Valamennyien osztálytársak voltak, kivéve Olgát, őt nem ismerte.
– Helyes kégli – állapította meg később tánc közben a leány.
– Te is az vagy.
– Tetszem neked?
Péter elismerően mérte végig. Olgán divatos póló feszült. Szemei nagyok és bársonyosak voltak, haja göndör, ajkai teltek.
– Mondjuk.
Öt perc múlva ennél többet mondott, magához húzta a fruskát, és a fülébe súgta:
– Nagyon.
– Mit nagyon?
– Csíplek, cicuskám.
– Stop, elég a lötyögésből! – kapcsolta ki a magnót váratlanul valaki. – Nem gondoljátok, hogy zsugázni is kéne, fiúk?
A gimnazisták szeme cinkosán villant össze. Legtöbb bulijuk zsugázásba torkollott. Akit legyőztek, vetkőzött. Utána dönthetett: tovább megy, vagy inkább haza.
Izgatottan ülték körül az asztalt. Ottó, egy basszus hangú harmadikos osztott. Aztán lekerültek a zakók, blúzok, szoknyák. Egyéb nem történt, úgyhogy egykettőre végeztek, visszabújtak a göncükbe, és elköszöntek Pétertől.
– Akkor… szia! – szedelőzködött a csitri is.
– Szeretsz?
– De apuskám, két órája sincs, hogy ismerlek.
– Várj, legalább mi ketten zsugázzunk – pattogzott le Péterről lassanként a fölény. – Kérlek, egyébként is csak hat óra.
– Tudod, mit? Maradok – intett búcsút barátnőjének a leányka. – De aztán semmi sztriptíz, helyette… Helyette teljesítsd, amit büntetésül rád rovok.
– Tehát haragszol. Kérlek! Gőzöm sincs, hogy miért. Nem is kérdezem. Ahogy elnézlek, erre még magad sem tudnál felelni. Mindegy, hagyjuk, egyedül azt mondd meg, mi lesz, ha véletlenül én győzök?
– Megköszönöd a játékot, és kikísérsz a kapuig – felelte kajánul a miniszoknyás bakfis.

A fiú fintorogva hagyta jóvá. Az első játszmát gyorsan elvesztette. Logikus: ha nyer, valójában veszít, mert utána rögtön elbúcsúznak egymástól. Ha viszont veszít, tulajdonképpen győzött, amennyiben tovább gyönyörködhet a kiscsajban. Ezek a cicik, ahogy rugóznak, rezegnek… Pedig még tizenöt éves sincs a kicsike.
– Térdelj le! – szabta ki Olga az első büntetést. – Remélem, énekelni is tudsz, apuskám.
– Akár a repedt fazék.
– Annál jobb! Énekelj egy, mondjuk, trubadúrdalt, vagy… Bármit, aztán, nem bánom, megcsókolhatod a… kezemet.
A srác rázendített:

Virágéknál ég a világ,
Sütik már a rántott békát.
Zimmezum, zimmezum
Recefice bum-bum-bum.

A leányból kilottyant a nevetés.
– Kacagj csak, kacagj! – sértődött meg Péter. – Majd meglátjuk a reváns után, kinek lesz jobb kedve.
A második partit ismét elbliccelte. Hanem a harmadikban már győzni akart. Azt sem bánta, ha itt hagyják, csak ne lássa többé ezt a gúnyos, lekicsinylő mosolygást. Nem szólva az „apuskámról”, elvégre mit képzel, eladja a lelkét egy didiért?!
– Sajnálom.
– Hohó, te csalsz.
Hallgattak, mindössze a szemük beszélt. Olgáé pajzánul, Péteré keményen, aztán fokozatosan megenyhült.
– Bocs! Én igazán… Kérlek, ne haragudj! – hebegte a kislány ajkához hajolva.
– Engedj, jó? Próbálj viselkedni! A legény elhalványult.
– Na nem, ilyen nincs! Bökd már ki, hogy mi bajod!
– Nekem… semmi, egyszerűen nem csíplek, apuskám. By, by, most már tényleg mennem kell.
– De szeretsz, muszáj, különben…,
– Igen? Akkor mi történik?
– Kinyiffantom magamat – kapott fel egy kést az asztalról.
– Ccc! Most, azonnal vagy holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken?
A diák arca megvonaglott, ölébe kapta a fruskát, s a díványra fektette.
– Szóval nem bírsz.
– Nem.
Végigcsókolta a haját, lesiklott a nyakához anélkül, hogy a csitri megmoccant volna. Úgy feküdt a pamlagon, mint egy villámsújtott jegenye. Csupán a szája élt, tiltott, könyörgött.
– Szeretsz?
– Nem.
Péter szívébe mélabú lopódzott. Eszébe jutott az iskola, majd maga elé képzelte a szüleit, akik ebben a percben talán szintén rágondolnak valahol. Vajon Olga miért nem kedveli? És ő, vajon ő szereti-e ezt a kis boszorkányt?
Remegő kézzel hámozta ki a pólóból, s a kicsiny mellekre bámult. Keserűen nézte, gusztálta; feje zúgott, halántékán sebesen vertek az erek. Aztán kigördült szeméből egy könnycsepp, utána még egy a diáklány zsenge bimbóira.
Olga meglepődött, magára húzta Pétert, és az ajkába harapott. Teste tüzelt, s csaknem hisztérikusan lihegte:
– Szeretlek, igen, dugj már meg, te pupák!
A gimnazista fülig vörösödött.
– Köszönöm a játékot – dünnyögte halkan, szomorúan, és kikísérte a vendéget.