Boby – a szín­ház vi­lá­go­sí­tó hang­tech­ni­ku­sa – volt a min­de­ne­sem a sztár-vil­lá­ban: vil­lany­sze­re­lőm, sza­ká­csom, ivó­part­ner­em, nyug­ta­tóm… Ő pör­get­te vissza a vil­la­nyó­rát, oly­kor a nul­lán át az aze­lőt­ti plusz vé­gé­re; ami­kor a szín­ház­ban va­kos­kod­tunk, a Lisz­nyów­ood-i gar­den party-n Edit öt­szá­zas égő fé­nyé­nél szol­gál­ta fel a kö­röm­pör­köl­tet; spe­cia­li­tá­sa a cse­peg­te­tett pa­la­csin­ta volt: fel­má­szott a tűz­hely mel­let­ti ter­mé­ket­len kör­te­fá­ra, on­nan cen­tiz­te a flek­ken­sü­tő rá­cson ser­ce­gő tep­sit; ami­kor a csa­pat fél na­pot ké­sett, a nagy hő­ség­ben ket­ten it­tuk meg a ki­lenc li­ter pin­ce­hi­deg mű­bort; ha fel­za­va­rod­tam, va­gyis tul­bu­rál­tam, úgy hull­tam le ró­la, mint ru­ha más­ról a bol­dog sze­re­lem­ben.

A má­sik bi­valy­nyu­godt, hi­de­gi­deg fia­ta­lem­ber – akit idő­köz­ben Hek­tor­ról át­mi­nő­sí­tet­tem Va­dász­só­gor­rá – ta­pasz­ta­lat­ból rám ta­pasz­tot­ta a Tul­bu­rél ne­vet. Öcsi­két azért ke­resz­tel­tem Hek­tor­ról Va­dász­só­gor­ra, mert egy éj­sza­ka el­ütöt­tünk egy nyu­lat, mely­nek az­tán az egész­ség­ügyi ké­pe­sí­té­sű (is) La­ló húz­ta le a po­fá­ja bő­rét, mi­kor ép­pen szo­bát fes­tett anyó­som­nál.

Ko­moly em­ber va­gyok, a heccben nem is­me­rek tré­fát. Egy es­te úgy fel­hec­cel­tem ma­gam, hogy fa­li­kép­nél hagy­tam a tár­sa­sá­got és ki­köl­töz­tem a kert­be.

Csík­sze­re­dai elő­adás alatt le­lop­ták a Tra­ban­tom bal el­ső ke­re­két. (Apó­som sze­rint me­net köz­ben sze­rel­ték le, csak nem vet­tem ész­re.) Ki­cse­rél­tem és ne­ki­vág­tam az éj­sza­ká­nak a szü­leim­hez az 5. fa­lu­ba. A Ma­ros völ­gyé­ben ela­kad­tam, unal­mam­ban vet­tem a pa­raszt­tól egy rö­vid, de vas­tag posz­tó­ka­bá­tot. Az lett a lisz­nyói nép­vi­se­le­tem hű­vös han­gu­la­tom­ban. Nos, a kert­ben ma­gam­ra gom­bol­tam, fog­tam a fo­kost és az alig plusz fo­kos idő­ben le­ró­zsa­sán­do­rod­tam a tűz­hely kö­ze­lé­be. Hej, a tűz éges­se meg! Reg­gel­re a ku­tyák fé­nyes­re nyal­ták mel­let­tem a bográ­csot. Ek­kor ne­vez­te el Edit a posz­tó­ka­bá­to­mat baby doll­nak.

Egy éj­sza­ka a kör­te­fá­val is ki­tul­bu­rál­tam ma­gam.

Va­la­mi fes­tett, fes­lett csi­ni­ba­ba té­vedt kö­zénk. Szót­la­nul a tá­vol­ba ré­vedt. Ró­vott múlt­ját só­haj­toz­za – gon­dol­tam. Gom­bol­tam egyet a baby dol­lo­mon, s szól­tam a leg­szebb dal­la­mon: „Sza­bad?” Nem volt. Ezer volt csa­pott be­lém. Fog­tam ma­gam és a kör­te­fát, s haj­na­lig ve­le tán­col­tam. Ami­kor ket­tes­ben ma­rad­tunk, én is el­tű­nőd­tem. Még nyíl­tak a völgy­ben a ker­ti vi­rá­gok, de már hó ta­ka­rá el a bér­ci te­tőt. Ta­vasszal a kör­te­fa ki­vi­rág­zott, nyá­ron ter­mett.

A mo­to­ri­zá­lá­sun­kat is Máj­sztró­nak, azaz Boby­nak kö­szön­het­tük. Egy nap Mo­brá­val haj­tott be a kony­há­ba, ez­zel ga­ráz­zsá is bü­dö­sí­tet­te a hagy­ma­szagú he­lyi­sé­get. At­tól fog­va ha pél­dá­ul pa­szuly­le­vest akar­tunk főz­ni füs­tölt csü­lök­kel, a fu­szuly­kát oda­tet­tük, a mo­trot oda­pö­fé­kel­tet­tük, a csül­köt meg oda­kép­zel­tük. Amíg Máj­sztró el nem pottyan­tot­ta a ki­pu­fo­gót. Lus­ta volt lus­tál­kod­ni, amíg a ki­sza­kadt cső ki­hűl, olyan fül­té­pő bő­gés­sel ál­lí­tott be, hogy a lánc­fű­rész el­búj­do­sott vol­na, ha lett vol­na. Et­től fog­va csak a ka­pun kí­vül és csak éj­sza­ka her­gel­tük a vas­csi­kót, hogy a fa­lu­si­ak ne lás­sák, me­lyi­künk nyer­ge­li.

A Tra­bant­tal vi­szont ép­pen az volt a trükk, hogy lás­sák, nem ül ben­ne sen­ki. Ki­szed­tük az ülé­se­ket, a pad­lón ku­co­rog­va ke­zel­tük a pe­dá­lo­kat, ki-ki­ku­kucs­kál­va cam­mog­tunk vég­ig a fő­ú­ton. Sen­ki sem cso­dál­ko­zott, az em­be­rek meg­szok­ták, hogy Ro­má­niá­ban min­den ma­gá­tól megy.

De hogy zaj se le­gyen és a nép is lás­son va­la­mit, ké­sőbb úgy jár­tunk ha­za a für­dő­zés­ből, hogy a kol­le­ga fe­le­sé­ge ki­pó­zol­ta a für­dőr­uhás fe­ne­két a far­mo­to­ros Da­cia cso­mag­tar­tó­já­ra.

Ugya­nis a ten­gert a Fe­ke­teügy volt hi­va­tott pó­tol­ni. A fo­lyócs­ka ócs­ka vi­gasz volt, de le­ga­lább a mi ügyünk, mert az ügy szó ószé­ke­lyül pa­ta­kot, fo­lyót (is) je­lent. (Kí­ván­csi vol­nék, ho­gyan mond­ták őse­ink: fo­lyó ügy.) A vi­ze mél­tó volt a ne­vé­hez, kü­lö­nö­sen mi­kor ki­fog­tuk a fel­jebb hű­sü­lő te­hén­csor­dát. Oly­an­kor ala­po­san kis­por­tol­tuk ma­gun­kat, mert sű­rűn kel­lett ki­cse­lez­nünk a te­hén­le­pé­nye­ket. Szin­te meg­ta­nul­tam úsz­ni.

Apó­som nem úszott a bol­dog­ság­ban, ami­kor a fü­lét paj­kos­sá­ga­ink hír­fosz­lá­nyai csi­klan­doz­ták, de me­len­get­te a szí­vét, hogy a bor mel­lé éle­tet is vit­tünk a pusz­tu­lás­ra ítélt csa­lá­di kú­riá­já­ba. Kö­zös ak­ció­ba fog­tunk: mi le­pu­col­tuk a pla­ká­to­kat a fa­lak­ról, a kút kö­ze­lé­be gö­dröt ás­tunk, ő lein­tett egy ho­mok­os te­he­ra­utót az or­szág­úton, én sze­rez­tem egy bil­le­nő­ko­csi híg me­szet, agyag és szal­ma ke­rült a fa­lu­ból, vi­zünk ne­künk is volt… ta­pasz­talt sza­kem­be­rek ta­pasz­tot­ták új­ra a ge­ren­da­há­zat.

A mun­ká­la­tok ide­jé­re össze­ve­rőd­tünk és tá­bort ver­tünk a kert­ben. Én vol­tam a po­hár­nok, Edit pe­dig az ura­dal­mi daj­ka, éj­sza­kán­ként ő ba­bus­gat­ta az el­fek­vő ré­sze­ge­ket a fek­vő­he­lyük­re. Ő állt a tal­pán, mert ne­ki az ivás mű­vé­szet volt, nem mű­bor­ked­ve­lés. A sö­tét kert­ben sem ker­telt, a mac­kós Bobyt mé­zes sza­vak­kal be­brum­mog­tat­ta a pok­ró­cos pad­ló­jú sát­rá­ba, a ci­ne­gés Szi­dit vi­szont szi­vacs­mat­rac­ra röp­pen­tet­te. A reg­ge­li ká­vés éb­resz­tőn­él ke­vés hi­ján ha­nyatt vá­gód­tam: a föl­dön pok­róc, a pok­ró­con Boby, a Boby ha­sán mat­rac, a mat­ra­con Szi­di.

Im­már ér­de­mes volt fű­te­ni a ház­ban. Az üze­mi dok­tor­nő­höz tar­to­zó bú­tor­gyár­ban meg­pa­kol­tat­tam az után­fu­tót fi­nom tü­ze­lő­vel. Csu­pa só­haj volt a ra­ko­mány: asz­tal-álom, ágy-vágy… A te­te­jét le­szór­tuk hul­la­dék­kal, for­gáccs­al, hogy a ka­pus­nak ne kell­jen be­le­lát­nia ab­ba, amit kí­vül­ről is na­gyon jól tud. A trak­tor is a ked­vün­kre járt, ör­ven­dett, hogy vég­re fa­lun járt, sza­gol­ha­tott föl­det, ha­tárt. A tü­ze­lő­vel oko­san bán­tunk, nem húz­tuk az időt, míg fogy­tá­ra áll, ha­nem Va­dász­só­gor­ral hé­be-hó­ba, va­gyis nyá­ron-té­len ki-ki­vág­tunk egy-két jó­ko­ra fát az er­dő(nk)ben és kö­tél­lel be­húz­tuk. Meg­ra­gad­tuk a har­csa­fű­rész egy-egy vé­gét, és mi már ki is me­le­ged­tünk.

Ki­csiny csíny volt mind­két hú­zás ak­ko­ri­ban. Még a mér­nök cim­bo­ránk mes­ter­vá­gá­sá­hoz ké­pest is, aki a moz­gó da­ru sín­jé­ből ru­da­kat sza­ba­tott ki pad­ló­ge­ren­dá­nak, és úgy sé­tál­tat­ták ki a por­té­kát, hogy le se szór­ták.

Ár­tat­lan kis tár­sa­ság vol­tunk. Be­csü­le­tes LÜSZ-ta­gok. Va­gyis a Lisz­nyói Üveg Szer­ve­zet al­ko­ho­lel­le­nes har­co­sai. Ir­tot­tuk a szeszt. Ir­tón csú­szott min­den lő­re, nya­kal­tunk hát nya­kra-fő­re. Har­minc üres ju­tott két te­li üveg­re. Egy ci­gány el­hord­ta a vissza­vált­ha­tót, örült ne­ki, mint hu­zal­nak a dró­tos tót.

Ter­mé­sze­te­sen én vol­tam a LÜSZ-el­nök, a tit­kár és pénz­tá­ros pe­dig And­ris­kó. Ő min­den fi­ze­tés­kor ott ült a párt­tit­kár és a szak­szer­ve­ze­ti el­nök mel­lett és szin­tén szed­te a tag­dí­jat. A há­rom szer­ve­zet kö­zül a mi­enk volt a leg­szer­ve­zet­tebb, és a mi szer­ve­ze­tünk volt bo­ri­lag a le­ge­dzet­tebb. Hogy va­la­ki ná­lunk tag­gá le­hes­sen, hat hó­nap tü­rel­mi időt kel­lett ki­vár­nia, az­tán tit­ko­san sza­vaz­tunk, s ha egy el­len­ve­tés akadt, az il­le­tő fen­na­kadt, nyíl­tan kö­zöl­tük ve­le, nem il­le­ti a meg­tisz­tel­te­tés. Az if­jú­sá­got mun­ká­ra, oda­adás­ra ösz­tö­nöz­tem: aki va­la­mi­ben ki­tűnt, an­nak át­ad­tam egy Élen­járó a fa­lu­gaz­dál­ko­dás­ban fe­li­ra­tú jel­vényt. Pu­fi­nál ma­radt egy zseb­bel, ju­tott bő­ven min­den­ki­nek. Ter­mé­sze­te­sen az én baby dol­lom­ra tűz­tem ki a leg­töb­bet. Pe­dig a kocs­má­ros ér­de­mel­te vol­na meg a le­gin­kább.

Gyu­ri re­mek fi­gu­ra volt: ala­csony, élénk, ha­da­ró, büsz­ke a mű­ked­ve­lői múlt­já­ra. Va­la­mi­kor a Nem él­he­tek mu­zsi­ka­szó nél­kül cí­mű mű ked­ve­lő­je volt Vik­tor­ként. Ezen a vi­lá­got je­len­tő desz­ka­ala­pon kol­le­gá­já­vá fo­ga­dott, s ha to­ro­ké­gés miatt éj­sza­ka ver­tem fel, ak­kor sem vert fel nagy port, ha­nem szí­ve­sen fo­ga­dott, s fo­gad­ni tu­dott vol­na, hogy az al­ko­hol­nak nem va­gyok fo­ga­dott gyer­me­ke.

Egy szep­tem­be­ri éj­fél­tájt le­ol­tott lám­pá­val ki­ta­po­ga­tóz­tam a me­ző­re, a fe­le­sé­ge eli­ga­zí­tá­sa alap­ján meg­ke­res­tem Gyu­rit, ő sut­tog­va sza­va­mat vet­te, hogy vissza is vi­szem, az­zal vet­te a ka­to­na­pus­kát, jól el­dug­ta a cso­mag­tar­tó­ba, és be­ó­va­tos­kod­tunk a kocs­ma­rak­tár­ba tan­kol­ni. Ugya­núgy vissza: lám­pa le, fegy­ver elő, én el. Mert­hogy Gyu­rit is ki­ren­del­ték őriz­ni a ku­ko­ri­cát. A nép va­gyo­n­át. A néptől.

Nap­pal min­den al­ka­lom­mal el­tán­to­rog­tam a kocs­má­ig, min­den eset­ben más-más ido­mí­tott hölggyel. Gyu­ri et­től egy idő után annyi­ra ha­dart, hogy már kezdte ő se ér­te­ni, amit mond. Ami­kor az ol­da­lát már lyu­kas­ra fur­dal­ta a kí­ván­csi­ság, meg­le­pe­tés­sze­rű­en be­ál­lí­tott a ker­tünk­be. Épp fél­tu­cat­nyi für­dőr­uhás hölgy szen­ve­dett a Dun­na-csa­tor­ná­nál, azaz hat bo­szor­kány égett a fű­re ra­kott dun­ná­kon.

– Mu­tasd már meg, me­lyik a fe­le­sé­ged! – iz­gul­ta a fü­lem­be hű­sé­ges csa­po­som.

– Es­kü­szöm, hogy vé­let­le­nül ép­pen nincs itt.

Sze­gény Gyu­ri úgy tű­zött el a tű­ző na­pon, mint­ha a ku­ko­ri­cás pus­ká­já­ból lőt­ték vol­na ki.

Hogy ne kí­noz­zam töb­bé a fan­tá­ziá­ját, at­tól fog­va Évá­val jár­tam a kocs­má­ba. Éva a Va­dász­só­gor ba­rát­já­nak volt a ba­rát­sá­gos, sze­líd, szép já­rá­sú lova. Be­húz­tam ve­le a be­já­rat elé, s mint egy te­xa­si te­he­nész­le­gény, lo­va­mat kö­töt­tem pi­ros al­ma­fá­hoz. Az­zal köz­le­ked­het­tem bár­mi­kor. Az au­tóm­mal min­den má­so­dik va­sár­nap csak éj­fél után me­het­tem ha­za, ami­kor már le­járt a pá­ros rend­szám ti­lal­ma. De ki az az esz­te­len, ki ki­bír egy na­pot szesz­te­len? Egy­szer úgy men­tünk be, hogy a kol­le­ga fi­át kinn fe­lej­tet­tük. A szü­lők a vá­ros szé­lén döb­ben­tek rá, hogy gyer­mek­te­le­nek. Vissza! A le­gény­ke sor­sá­ra vár­ván gub­basz­tott ár­ván a dió­fa ágán. Nem mert le­mász­ni. A gyer­kő­cök azért fész­kel­tek szí­ve­sen és szí­vó­san a dió­fán, mert alat­ta anya­nyel­vünk né­pi mély­ré­te­ge­it fel­fe­dő, pénz­re me­nő, he­ves kár­tya­csa­ták dúl­tak az ár­nyék­ban. Az egyik ka­masz még hasz­nos je­lek­kel is je­les­ke­dett a da­ru­sí­nes ap­já­nak. Az össze­csa­pá­sok olyan ma­gas sza­kor­vo­si és mér­nök­pon­tos­sá­gú szó­kincs­szin­ten zaj­lot­tak, hogy én len­ge szí­nész­ként még ki­bic­nek is re­mény­te­len vol­tam. In­kább a fut­ballt eről­tet­tem kis­ka­pu­ra, se­ho­gyan sem tud­va be­leny­ugod­ni, hogy nem én va­gyok a leg­jobb já­té­kos, ha­nem a bal­lá­bas, rá­me­nős El­ka be­ce­ne­vű fia­ta­l­asszony, aki­nek az egyik es­kü­vő­jét épp a kú­ri­án ját­szot­tuk le. Ak­kor un­tam meg a disz­ke­húst. (A disz­ke olyan bá­rány, amely tú­lél­te a hú­své­tot.)

Folytatjuk

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ