Illik az embernek, amikor már idősebb, bölcsebbnek lenni. Ha nem tud, akkor inkább hallgasson. Ezt az elvet igyekezett tartani, és rá nőttek a szószátyárok, a hangjukat mindig hallatók, a sokat nem gondolkozók. Stb.
Egy idő után rádöbbent, hogy végighallgathatja az életét, és akkor ujjal mutogatnak majd az emlékére. Már ha lesz neki.
Egy ricsajos társaságban voltak, ment a jópofizás, a sztorizgatás, a sárdobálás, mikor épp mit öklendezett az asztalra valaki. Kialakult szokásához híven, hallgatott, várva, talán rá kerülhet a sor. Sok olyan téma is felmerült, érintőlegesen, amiben határozott és a jelenlevőkkel ellentétes véleménye volt. Észrevette a fia tekintetét. Ő is hallgatott, fiatalsága okán is, talán. Mintha rajtakapták volna, úgy érezte magát. Tetten érték a meg nem szólalásban. Ugyanis nem került rá a sor, ahogyan addig sem.
Miféle bávatag eszme tartotta vissza a megnyilvánulástól? Ott kellett volna hagynia őket örökre. De ehhez nem volt bátorsága. Se szíve.