Legalább két éve hülyítem a tulajt, hogy írni fogok róla és arról az érzékeket élesben célzó romkégliről, ami az övé, és tegyük hozzá gyorsan, a fél városé. Napjában legalább egyszer elmegyek az utcára nyíló kocsmaajtó előtt, a ház úgy néz ki, mintha tegnap kapott volna belövést, s ha akna robbant, akkor meglőhetős közelben. Az ablakát kiverte, a hiányt egy kupac téglával pótolták, az is bontott, valaki ebben a kupacban elhelyezett egy nem tudni, mit tartalmazó flakont. Gyönyörű, mondhatom. A másik három ablak épen maradt, egyet teljesen elpapíroztak, kettőn belátni, főleg este. Csak hogy megállapítsa az ember, akár nagy dolgok véghezvitelére is alkalmas a beltér, még ha foltozott lámpaernyőket látni is a fejek felett, némelyiket tán medúzacsonttal merevítette gömbölydedre a dizájner, példájául, hogy nincs minden veszve. Mást csiganyál vagy műpók műhálója fog össze nagy biztonsággal. Fényt, több fényt, így rimánkodott a haldokló Liszt Ferenc, s hogy kért-e még valamit a földiektől meg az égiektől, nem tudom. Itt senki nem kér többletet a fényből, gondolom, mert egyik sem Liszt, s a haldoklás (ami az átlag életkorból kiköbözhető, persze csak elméletileg), az évszázad második felére, éppenséggel végére marad. Valakit, valakiket nagyon hosszú életre predesztináltak. Kik? Erre a kérdésre diszkrétan fölfelé mutat az ember, mert a keresztény középkor óta transzcendenciánk háromemeletes. Ott fönn van a mennyország, a középső, mondjuk türelmi zónának, a földi lét, végül lenn, de arról most ne beszéljünk, bár mégis kellene, az örök sírás, rívás és fogak csikorgatásának mord színhelye. Ám addig még mennyi és milyen tűzforró kísértés! Most halad el az utolsó ablak alatt, és príma a magasföldszint látványa, egy pár megejtő női térd kandikál ki a szoknya alól. Arasznyira az ablaküvegtől! Igen ám, de ott látni mellette egy pár nadrágszárat is, e térdek s a test őrét, úgyhogy nyugodj le, menj tovább, barátom!
Egy kultúrnépet onnan ismerni meg, szólal meg e pillanatban mesterem, hogy ha történetesen háború van és jön a szokásos esti bombariadó, de a színházban Csehovot, Pirandellót vagy Rostand-t játsszák, minden jegyet már napokkal előtte eladtak, és szar dolog a háború, de telt ház van. Nemkülönben ha a szimfonikusok hangolnak. Így kapcsolódnak egymáshoz magától értetődő természetességgel addig egyáltalán össze nem illeszthető dolgok. Akkor, amikor mindez Moszkvában, Londonban, Varsóban végbement, valódi volt az iszonyat és kultúra közelsége. Ma ha az egyik valódi, a másik, szerencsére, szurrogátum. Olyasféle közhelyesített jópofaság, mint csavargónak, sőt, bankrablónak beöltözni a bankárok jelmezbálján! Ez is egy lehetséges érv a G. felkapottsága mellett.
Kocsmát dicsérni a következő pillanatban már semmit nem jelentő stílbravúr, amióta Villon e földön járt, és oly szépen szólt az ő Margójáról. Még előtte az angol irodalmi nyelv és a tökéletes versformák mestere, a Canterbury mesékkel. A teremőr, aki elvitt kőszarkofágjához a Westminsterben, háromszor koppantott alabárdjával, majd szertartásosan ezt mondta: Sir Geoffrey Chaucer, holott engem kellett volna bejelentenie. Úgy látszik, az angol társasági etikett sem a régi. Egy este megint benéztem az ablakon, de nem a régmúlt járt az eszemben. A jól evő és ivó népség, a vidám, sőt, ocsmányul nyílt középkor iniciáléba kövült képe. Arra gondoltam, hátha éppen ír elmélyülten egy fiatal férfi, akár én is lehettem valamikor. Drámát, egypercest, verset. Legalább olyan mélabúsan (bélamúsan?) támasztja homlokát, ami éppen ezért irodalomtörténeti mozdulat, mint Ady a Csinszkának elküldött fotográfián. Sóhajt és ír, ír és sóhajt. Mit ír és miért sóhajt? Miért ír és mit sóhajt? Vagy – és ez a meredekebb – társadalmi reform tervezetét vázolja, s e társadalom építménye elegáns, átlátható, egyik szint természetes egyszerűséggel kapcsolódik a másikhoz, és akárcsak egy sosem volt, sosem lesz, még csak nem is fiktív valóságban, itt sincsenek egymást kioltó antagonizmusok. És minden működik! Nincs ilyen, szakállas gyekabristákat nem látni mostanában, sem Campanella napállamának csupasz képű szerzeteseit. És a társadalom addig már eljutott oda, hogy önkorrekciós képessége minden rövidzárlatot hárítson, ha tehát csupa gyengeelméjűből állna, a rend, szabadság és egyenlőség hármas egysége akkor is normális keretek közt tartaná létünket. Olyasfajta önjáró rendszer, mint a Marsszekér, hűteni-fűteni nem kell, olajozni, s ha soha nem gondolnak rá, még az a legjobb. Ezt a férfiembert akartam tetten érni, aki csupa ilyesmin gondolkodik, az is lehet, az ellenkezőjén, ha szerinte éppen a társadalom az a romlott közeg, amit nem kell ugyan felrobbantani, az anarchizmusnak különben is lejárt, de jöhet egy új reformkor, amikor minden érték új fényében felragyog, és tudni lehet, a java még csak azután következik. Nincsenek utópiáink, ezért utópistáink sem, csupa utógergő, utóbence, utószilárd, utó- )és nem futó-)botond járkál az utcákon, úgy tűnik, beleszületnek a társadalomba, ez akár a lét lényege is lehet a priori. Holott a gátlástalan önzésig fajuló polgári éntudat és nem a beleszületés képessége a világunk mozgatója, és jó, hogy a régi népi prédikátorok nyomvonalán halad Csaba testvér, de ő csupán egy, illetve az egyetlen. És mire ezek a sorok leíródnának (ezt egész udvarhelyiesen mondom, nem is hallottam máshol e maximálisan elszemélytelenített, felelősséget senkire nem hárító kifejezést), a kávé is lefőtt a G.-ban, pukkan a sörzár, felhabzik az árpalé, éppen úgy, mint a Svejkben, amikor egyszerre vége lett Európa s a világ addigi teljes lineáris vagy koncentrikus történelmének, és új kezdődött, hogy aztán ennek is vége legyen 2001. szeptember 11-én. Tartott nem egészen száz évet, és erre még egy ember is képes.
Mi a G., illetve most már a G-pont? A válasz reflexből jön: az a kultúrkocsma, ami ott van a Szentimre utca alsó felében. És van, aki kihívásnak veszi a kérdést, holott egy kocsma esetében ennél már csak a behívás a fontosabb, és kiselőadásba kezd, hogy egy Graefenberg nevű ausztráliai német még a múlt század ötvenes éveiben bejelentette, létezik egy olyan, a mi mértékünkkel mérve diónyi nagyságú terület a női testben, amely a szexualitásban fantasztikusan nagy szerepet kapott. S nem a helyszűke viszi rá arra mindentudónkat, hogy itt sietősre vegye, tény, hogy Graefenberg mester olyasvalamit fedezett fel röpke hatvanöt évvel ezelőtt, ami fölött azóta is vitáznak, hogy valóban létezik-e vagy csak túlelméletezett a tudós egy logikus és természetes élettani reakciót. Pszichológusok, sőt, pszichiáterek tanulmányozták, ez valami egészen új, mondták, holott pont fordítva, olyan időtlen, mint a halhatatlanság (másként az örök fiatalság) kútja. Igen, a G-pont megvolt és működött, mégpedig hibátlanul már a stonehenge-i nagy lakomákon is, amikor orgiává dúsult a tavaszi napéjegyenlőség megsejtése.
A G sajátos udvarhelyi értelmezésben olyasfajta élvezeti pont itt, a városban, mint az emberi test anatómiájában. A magyar irodalom kiválóságai, máskor európai rangú, éppenséggel világnagy dzsesszmuzsikusok, szimfonikusok voltak vendégei, és nagyon úgy néz ki, vannak, lesznek még. Az értelem és az érzékek számára élvezet minden találkozás velük egy olyan korban, amelyben az irodalom immár nem a legkomolyabb pótcselekvés, a vers pedig halott egyik klasszikus költőnk, Székely János szerint. Igen, éppen ő, a nagyszerű költő mondta ki ezt a nietzschei parafrázist, és annyiban igaza volt, hogy azóta sem cáfolta senki. A zenészek még megvannak, tán mert a műfaj inkább képes megújulni, mint a poézis, tán mert a zene maga is lehet poézis, ezt most még nincs honnan tudnom. Annál inkább lehet tudni a G. nevű romos kultúrkocsmának (vagy kulturális romkocsmának, mindegy, milyen sorrendben folyik bele egyik epiteton a másikba)a súlyát e nem nagy város művelődésében. Hogy ez mennyijébe kerül a főnöknek, készakarva nem kérdezem, úgy számolok, ahogyan az ősember is, aki öt után már csak annyit mondott, sok. Akár 6-ról, akár 666 a köbönről volt szó.
Bihari Lorándról, a G. egyik tulajdonosáról olvastam már olykor az UH-ban. Hogy már kora fiatalságában lemezbarát volt, és ezt akár motivációnak is vehetjük a későbbiekhez. Mi több, maga is muzsikált, egy kamaszbandában tekerte, ezt is sokan elkövetik nálunk, mindenütt. Ezt szerette volna, elmondása szerint, folytonossá és általánossá tenni a város léptékrendszerében. Mármint a zene szeretetét. Amihez szerencsésen társult az irodalom, felbukkant Murányi Sándor Olivér, az író, aki (udvarhelyi lévén) elvállalta a közvetítést az élő magyar irodalom és a város között. Így már lehetett kezdeni valamit, aminek színe, formája, hangulata és értelme van. A többit hagyjuk, akár következő beszélgetéseink témája is lehet.
Kéne már írni valamit rólatok. Eddig szinte csak hírben meg villámtudósításban éltetek, és ettől még meg is sértődhettetek volna, ha olyan fiúk vagytok. Jó, hogy itt járt Esterházy, még mielőtt végleg kilépett volna a maga teremtette világból. Jó, hogy van kályhátok, ami mellett melegedni, és sörötök, amivel hűlni lehet. Konzervatív formabontó lévén ha rajtam áll, én egy irodalmi szalont hozok össze (műmárvány stukkók, hamis, bögyörős puttók, szivárvány, de nem a brüsszeli főtérről, hanem Apollinaire verséből), és ahol a legutolsó, még szabad stílusirányzat a szürrealizmus, filozófiában pedig az egzisztencializmus. Életre szóló világnézeti lektűr, amit a szocializmus lepusztult díszletei között olvastunk, először és mindmáig érvényesen. A posztmodernség, az irodalmi pszichiátria gyakorlatában: posztómodernség nem létezik, a legmodernebb irodalmi posztókat eddig már elsüllyedt hajókra rakták fel a gyarmatokon. Ez a mai nap tanulsága, kedves Bihari Lóri, és most akár fel is tehetünk egy lemezt, ha beszélni lusták vagyunk, Telemannt, Gluck Orfeuszát, Purcellt. Vagy lemegyek hallgatni élőben a Budapest Ragtime Band-et, a G. kizárólagos szabadalma, hogy azt mondjuk, itt vannak, és egy népi sörfesztre betört hideg és nyirkos este muzsikálnak a városközpontban.