(szeszélyes napló/15)

„Kedves komámasszony! Nem tudom illő-e vagy sem kegyedhez levelet intéznem, de azt érzem, hogy a viszony, mely Sándort és engem egy idő óta oly szorosan kapcsolt, ily könnyen meg nem szakadhat, azért kérem türelmét e sorok átolvasására. Sándornak legutolsó levelére én rögtön válaszoltam s megírtam a válaszban, mit és mennyit tehetek jelenben kegyetekért. Pár naji múlva jöttek Egressyék, nőm Egressynének megmondta, hogy maga fog elmenni kegyedért, csak tudassák, mikor menjen. Értésemre esett, hogy Sándor csak 20-ika táján távozott el Decbreczenből, tehát lehetetlen, hogy levelem, mit 12-én tettem postára, s Egressyék, kik valami 18-án értek oda, őt ott ne találták légyen, azóta én várok levelet, de Petőfi Sándor bár Nagy-Váradon keresztül utaz Erdélybe, engem egy betűre sem érdemesít. Ennek, véleményem szerint, egyéb oka nem lehet, mint az, hogy talán tőlem nem olyan levelet várt, talán az abban említett akadályokat, valami csinos elutasításnak vette, vagy mit is gondoljon az ember? Hogy rögtön nőm nem mehetett, annak okát megírtam, — magam beteg valék, házunk tele volt katonával . . . de hát ez azt teszi-e, hogy megszűntem P. Sándorért melegebben érezni, mint valaha? Adtam-e okot neki, hogy rólam ilyes czudarságot feltegyen? Ha adtam, miért nem szűnt meg akkor barátom lenni, ha nem adtam, miért kétkedik őszinteségemben? Mert hogy irántam hűlni kezd, vagy pláne meghűlt, arra egyéb bizonyítvány nem kell, mint válaszának elmaradása. Ám legyen. Ő szőtte a viszonyt, ő eltépheti. De csalódik, ha azt hiszi, hogy e bánása által engem nyakáról lerázhat; ha azt hiszi, hogy ha barátomnak neveznem nem szabad, kitörli belőlem a szeretetet, melylyel rajta az ábrándozásig csüggök. Ő tegyen, a mi neki tetszik, én elnyelem fájdalmamat – s így tovább — Azonban, édes komám, higgadt vérrel megolvasva, a mit eddig írtam, úgy hiszem, hogy mind az idétlen agyrém. Ő nem irt .. . isten tudja mért? én írok most s írom azt, hogy ha kedves komám reméli csekély körűnkben magát feltalálhatni, írja meg azt nőmnek, ő azonnal repül kegyedet, míg zoi’donabb időjárás nem következik, hozzánk elszállítni. Ha semmi levelet nem kap nőm, az, meglehet, kegyed tűrhető helyzetét tolmácsolja, de könnyen megfogható, hogy ránk nézve oly félreértésre adna okot, mintha viszonyaink csakugyan megszűnő félben volnának.” (Arany János levele Szendrey Júliának, 1849)

*

„Kedves öcséin, illetőleg bátyám! élsz-e még? én még élek, pedig ott jártam, a hol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bőgőbe a húszas. Bem táborába tetettem át magamat s Bem adjutánsává tett, s csak az tudja, mi a csata, a ki Bem oldalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben. Hadi tetteimből szerényen hallgatok, csak annyit jegyzek meg, hogy hozzám méltólag viseltem magamat; ez úgy hiszem elég. Jelenleg mint futár vagyok Debreczenben s egy pár nap múlva ismét lódulok vissza. Feleségemet s fiamat, mikor Erdélybe mentem, hozzátok akartam vinni, csak az utósó napon határoztuk el, liogy itt maradunk Debreczenben és ez volt mindnyájunk szerencséje, mert Szalontáig mind a ketten elfagytak volna. Itt laknak Vörösmartiéknál, mind a kettő egészséges; feleségemtől ne vegyétek rossz nevén, hogy nem tudósított benneteket, szegény, semmit sem tudott csinálni bújában. Képzelhetitek napjait, melyeket itt töltött, mig én a csatatéren voltam. S hogy én nem írtam nektek Erdélyből, azon sem fogtok fölakadni, ha megmondom, hogy feleségemnek is csak egyetlen egy levelet írhattam az események rendkívüli összetolulása miatt. ” (Petőfi Sándor levele Arany Jánosnak, 1849)

*

„Kedves barátom, oly csapások érnek, melyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apára halálát, s holnap anyfjmat temetjük el, azt az anyát, kinél jobbat soha nem teremtett az isten, s kit én úgy szercttem, mint soha anyát nem szeretett senki. Sem apám, sem anyám többé! s e két csapás oly hirtelen jött egymás után. . . Egészséges-e fiam ? írd meg ezt a legelső postai alkalommal. Leveledet czimezd a pesti térparancsnoksághoz: kerepesi út. Mátyás-fogadó. — Budát ostromolják a mieink, de még nem vették be. — Őrnagyi
lemondásomat nem fogadták el; három hétre szabadságot adtak; itt töItöm-e azt el vagy máshol ? nem tudom, most átaljában semmit sem tudok.” (Petőfi Sándor levele Arany Jánoshoz, 1849)

*

„Fatális dolgok, öcsém, fatális dolgok! Az ember nem tehet mást, mint elmondani az „allah kerim”-et és tűrni! — „Add meg a hamvaknak, a mi a hamvaké, — azontúl légy férfi!”
Én is elvetem a koczkát, azt tettem, amit életemben eddig soha, jelentettem magamat hivatalért. Folyó hó 19-én vettem Szemere levelét, fogalmazónak nevez a belügynél. El kellett fogadnom. Szalontán semmi, de semmi kilátás többé a mindennapi kenyérre. Holnap indulok Debreczenbe, nyakamba venni a nem ismert jármot, most még csak cgyedül. Családom nem mozdulhat oly könnyen, nőmet egy időre el kell hagynom. Ő itten el fog adogatni holmit, s mivel eddigi szállásunkhoz semmi jogunk többé, kibérlend valamely szobácskát s ott megvonja magát. Meddig, isten tudja, lehet rövidebb, lehet hosszabb ideig, a szerint, a mint a házi’ és hazai körülmények alakulnak. ” (Arany János levele Petőfi Sándornak, 1849)

*

„Kedves barátom, az napon, melyre hirdettük a népgyűlést, a melyre füllovalt volt bennünket Kossúth, liogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vívandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt stb. mint ó’ maga monda: ngyan az napon adta tudtára a kormány a fó’városi népnek — hegedű szóban persze — hogy eszeágában sincs Pest környékén harczolni még kevésbbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére cl fog eblábolni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jővén,
s megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s a mely perczekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok ? add tudtomra, valamint azokat is, amik az utóbbi időkben a világon és Magyarországban tör­
téntek, mertjén, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te még is csak közelebb állasz az eseményekhez vagy legalább a hírekhez. írj mielőbb.” (Petőfi Sándor levele Arany Jánosnak, 1849)

*
„Kegyed engem szíveskedik felszólítni, hogy havonkint meghatározott számot: két verset adjak. Nem könnyen határozhatom magamat c kötelezettségre, mert két nagy művem van darabban, melyeket mielőbb bevégezni szeretnék; ezenkívül, a mindennajii kenyér-keresés miatt kénytelen voltam minden napom nagyobb részét árúba bocsátani: s így csak este és reggel van némi szabad időm. Azonban egyet mondok. Alkunk az EMLÉKLAPOK-ra szorítkozott. Most új folyóiratot kezd kegyed: tehát szabad volnék. Ha minden hó elején tíz pengőt küld: elvállalom a kötelezettséget kegyednek minden hóra két verssel szolgálni… Iszonyú sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bogácskórót Parnassus körűl. Nem vagyok azon értelemben, hogy^ ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését, vagy el nem csömörltetik az összes szépirodalomtól. Hiszen inkább semmi irodalom, mint oly botrányosan infamis!
Tisztelet a jóknak, de azon tehetség, sőt stúdium nélküli elbizakodott ficzkókat, kik csak úgy odavetve (mint T.
írja valahol) költőnek czímezik becses úri magukat, orron kell ütni. Ezzel nem ártunk sőt használunk az ügynek. Fel ti jobbak, ti erősebbek: Augias istálója tele van.” (Arany János levele Szilágyi Sándornak, 1850)

az Aranykor Egykori Lovagja

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ