„Rájöttem, nehéz eset vagyok”

– Miért lettél színésznő? – kérdem tőle negyedik emeleti lakásukon, Sepsiszentgyörgyön. Szidi összegörnyedve ül a kanapén, gondterhelt arckifejezéssel, mint szinte mindig.
Számomra sokat jelentett Szidi. Még kamaszlányként olvastam édesanyja regényét róla, ami Szidi bevallása szerint saját naplójának felhasználásával készült. Regényes képzetek fonódtak bennem Szidi alakja köré. Későn ismertem meg, addigra már a regényt is elfelejtettem, de megmaradt valami belőle, mert mindig kerestem a barátságát. Hébe-hóba sikerült is egymáshoz közelebb kerülnünk, de igazából és tartósan sosem. Valószínűleg más „szférában” élünk, mozgunk. De mindig nagyon érdekelt, amit színpadon művelt, és sokszor, annak ellenére, hogy nem olyan közeli, tehát közvetlen kolleganőm, akit épp emiatt nem láthatok tisztán, meglepett egy-egy alakításával. Ilyen volt a Mirigy, a Gertrudis, Éva (Sütő: Káin és Ábeljéből), Dudgeonné Shaw: Az ördög cimborájából.

– El sem tudtam volna mást képzelni – mondja. – Mindegyre verseket szavaltam az iskolában, szavalóversenyeken, és nyertem. Csak egyszer voltam második. Még fizikaórán is verset mondtam. Mindenki örült neki. Nagy Réka felettem járt és mikor bejutott a színire, csak csodálkoztak: hogy lehetséges, mikor sosem szavalt… Azért lettem színésznő, mert más pályán nem mondhattam volna verset… Jártam népművészeti iskolába is, a színjátszó csoportba, de nem engedtek játszani, nem akartak „elrontani”, azt mondta a tanárom: „rontson el a főiskola”… – nevet. – Így kerültem be, tele nagy önbizalommal, hogy én mondok a legjobban verset. Aztán jött a nagy csalódás, amikor kiderült, ez nem elég… Nagyon gátlásos voltam végig, amíg rájöttem egy titokra: ha teljesen elbújsz a figura mögé, nem te látszol… Felépítesz egy érzelmi világot, ami nem rólad szól… a főiskolán vergődtem. Akkor jöttem rá, nehéz eset vagyok… a módszert még nem tudtam, de önbizalmam már nem volt. Sovány is voltam. Már akkor elkezdtek üldözni az „öregasszonyok”…
– Kialakíthat magának egy módszert a színész?
– Ki, de azt hiszem, újra és újra kell alakítania… Minden szerep mást kíván. Az, hogy egyetértek a szereppel vagy sem, mennyire tudom magamon keresztül megközelíteni, minden pillanatát értelmileg-érzelmileg motiválni… Itthon ezt nyugodtan végig tudom gondolni… Fel kell építeni a szerep körül azt a világot, amiben történnek a dolgok. Mihelyt megkezdődik a munka, összekapcsolod az életed is azzal, amit csinálsz, mindig mindent megpróbálsz összefüggésbe hozni a szereppel. Egyik módszerem éveken keresztül az volt, ha kaptam egy szerepet, csak vele kapcsolatban olvastam, olyasmiket, ami ahhoz vitt közelebb. Például a Gertrudisnál nekifogtam bújni a magyar történelmet. Kezembe került egy tanulmány Gertrudisról, az emancipálódó nőről – ettől vált aztán minden világossá. Mindig próbálom megvédeni a figurát, hiszek benne… Nehezebb annak, aki nem azonosul a szereppel, sokkal keményebben meg kell harcolnia a figurával.
– Ez a biztosabb módszer?
– Nem. Az ösztönök minden művészetnél feltétlen segédtényezők, ha a tudat jól irányítja őket. A tudat korbácsolja fel az ösztönöket is. Gondolatilag hozod bizonyos szituációba magad. Persze, itt már a fantázia is közbelép.

– Pályád során hogyan jöttél rá erre?
– Őrlődöm csupán. Periódusonként változik a véleményem erről. Mikor elolvastam Brook-ot, megdöbbentett, mennyire lemaradtunk… Egy dolgot őriztem meg belőle mégis; a halott színház fogalmát. Amikor valami rosszat látok, az a halott színház. De azt sem tudom egész pontosan megmondani, hogy mikor jó, vagy rossz valami. Legfeljebb érzem, és sokáig gyötrődöm, vajon miért nem tetszett. Aztán rendszerint rájövök, hogy valaki lespórolt valamit…
– Mit spórolhat le egy színész?
– Munkát. Nem figyel oda. Érzelmet, indulatot.
– Hogyan lehet megkülönböztetni a színészeket?
– Az egyik szempont az, hogy szívesen nézem-e, és hiszek-e neki, vagy pedig nyugtalankodom miatta. Ha elkezdek aggódni érte, drukkolni neki, azt jelenti, hogy gyengén áll a lábán, nincs biztonságérzete. Aki elragad, azért nem kell aggódni. De ugyanaz a színész is változik. Nem úgy van, hogy tehetséges vagy nem. Vannak jó szakaszok az életében, s aztán egyszer csak valami következtében kiürül.
– Rokoníthatók-e egymás között a színészek? Kiket sorolnál egy kategóriába, és milyen alapon? Te kik közé sorolnád magad?
– Pillanatnyilag magammal sem vagyok jóban, tehát nem tartozhatnék sehova… sokféle osztályozás lehetséges. Olvasd el Popper Péter Színes poklát erről. Nem lehet kategorizálni a színészeket, mert azonnal hamissá válik az egész ítélet, értékrend. Nincs olyan, hogy tudatos és ösztönös, például. Szerintem a kettő között létezik az igazi. Én mindig szégyelltem, hogy nem tudok például utánozni, sokszor tehetségtelennek érzem magam, sok mindenre képtelen vagyok. De ha keményen dolgozom, sok mindent fel tudok építeni… Az életben olyan egyszerűen reagálunk. A színpadon sűríteni kell. Akkor voltam a legboldogabb, amikor leplezetlenül eljátszhattam mindent, ami fáj, nem kellett visszatartanom, mint az életben…
– Melyik szerep volt ez?
– Éva a Sütő Káin és Ábeléből. Ez volt színpadi életem csúcsa. A Bethlen Kata pedig az én külön iskolám, akadémiám volt, amit végig kellett járnom, hogy megtanuljak érzelmeket felhozni magamból és játszani is velük. Nemes Leventének köszönhetek sokat, mert rettenetesen megkínzott.
– Mit jelent az, ha valakinek rendezője van?
– Az gyönyörű dolog. Amikor minden összejön, a rendező bizalma, a jó darab, ha bízhatok a partnerben és önmagamban, az csodálatos. A rendezőtől elsősorban bizalmat várok, hogy megérezze, mikor kell közbelépnie, segítenie. Addig lehetőleg ne zavarjon – nevet újból; kis szabadkozó nevetések ezek. – Nem tartom helyesnek, ha a színészek ráfogják a maguk tehetségtelenségét a rendezőre. A színész diplomás ember, s pont olyan alkotója kell hogy legyen az előadásnak. A rendezőnek olyan világot kell teremtenie, amiben élni lehet és mozogni.
– De megteremti ezt a világot?
– Néha igen. Egy közösségben felelősek az emberek egymásért. A csapattól is sok függ. A Káin és Ábel öt szereplője közt nem volt, aki elrontsa a játékot, remekül dolgoztunk. Ez az igazi, amikor mindenki olyan ingerülten beszél róla még évek múltán is. Egy rossz darabért senki sem lenne ennyire ingerült. Mindnyájan felelősek vagyunk a rendezőért. A rendező új fogalom, nem régi.
– Valld be, hogy óriási egyéniségnek kellene lenned ahhoz, hogy rendező nélkül is nagyon jó legyél. Mint például Visky vagy Zsoldos. Ha a rendező semmilyen világot nem épít fel, nincs miben elhelyezkedned… Aki szidja a rendezőt, az igényli is. Aki lemond róla, annak mindegy ki ül a nézőtéren.

Kicsit indulatosabb leszek, mert Szidi egyértelműen a Brassói lapokban megjelent cikkre céloz, amiben rendezőink középszerűségét „szidom”.

– Akinek nem megy ez a műfaj, hagyja abba. Kevesebb kárt okoz vele.
– De nem lehet abbahagyni! Olyan is volt, hogy tehetségtelen periódusban voltam és nem hagyhattam abba, mert ez a munkám. Sajnos, senkit sem lehet kicserélni. Magunkat sem. Elfáradnak az emberek, aztán újrakezdik. Persze, az igazi tehetség mindig regenerálódik, újjászületik. De ilyen csodálatos rendező nagyon kevés születik erre a földre.
– Egy rendszernek csak kell lennie, a színpadra „tett” világban, és ezt a rendező teremti meg, ha megteremti.
– Én általában az olvasmányaimba is azt keresem – folytatja Szidi, – van-e erőt adó, vagy biztató jellege. Ha nincs, nem szabadna világra jönnie. Sokféle irodalmat olvasok, és egyszerűen allergiám van a „leleplező irodalomtól”, amelyik csak vájkál, és azt mutatja be, hogy az élet szörnyű, kibírhatatlan. Az jó, ha feltárjuk a hibákat, de a művészet ott kezdődik, amikor egy fénysugarat is ad. Ha Albee-t olvasom, néha az az érzésem, a művészet többet ártott, mint használt a világnak. Már lassan ott tartok, hogy csak orosz irodalmat olvasok, mert abban biztos lehetek, hogy valami embert megtartó erő is lesz. A színpadon is ilyen értelemben kell jó irodalmat és jó színházat csinálni. Ezért félek, ha egy rendező dekadens, vagy destruktív, akkor mit fog vajon mondani a színpadon?
– Mi lenne a kritika feladata szerinted?
– Ha lennének képzett, dramaturgiát végzett kritikusaink, s nem csak egy átlagos néző pillanatnyi jókedve vagy rosszkedve szerint írnának… Mert vannak becsületes kritikusaink is, akik nem próbálnak okosabbak lenni, mint amilyenek…
– Előfordult, hogy igazat adtál a téged bíráló kritikának?
– Az is előfordult, bár nehezen ad igazat az ember, mert én tudom, hogy rossz voltam, de nem kellemes, hogy lelepleznek mások előtt. De általában pletykaalapon bírálnak. Van, aki hisztériás, és minden főszerepet irigyel tőled, de ha epizódszerepben lépsz föl, agyondicsér. Vagy pedig megálmodja, hogy milyen kellene legyen egy előadás és leírja az álmait, ahhoz viszonyítja az előadást. Ha bízhatnánk bennük, komolyan vehetnénk az észrevételeiket és a játszma nagyon szép közös játszma lehetne.
– Mi a legrosszabb egy színházban? Mennyire lehetnek őszinték egymáshoz a színészek?
– A csapat, az egy darabban szereplők gárdája rendszerint összeáll, de ez mindig mások ellen történik. Őrült tévedés, hogy más kárára jók lehetünk. A partnerem kárára nem lehetek jó. A közönséget ugyan el lehet „hitetni”, de minek? Csak teljes egyetértésben lehet igazán jól dolgozni. Persze, fennáll az a helyzet, hogy kevés a jó darab, a jó szerep, s aki kimarad, annak fáj, ez vezethet aztán oda, hogy egymás ellen éljünk… mert kevés a kenyerünk.
– Kevesebb emberből kellene álljon a színház?
– Kellő mennyiségű feladatra lenne szükség, hogy mindenki találjon lehetőséget az önmegvalósításra. De ez utópia a színházban. Annyi minden akadályoz ebben, műsorpolitika, bérletelőadások, hajsza, amiben egy csomó minden tönkremegy. Arról nem is beszélve, hogy a rendezőknek mennyire kényelmes egy kipróbált emberrel dolgozni, aki pont „azt fogja csinálni, amit ő elképzel”. Így egy rakás ember kiesik a látószögéből. A színész pedig, aki nem kap szerepet, egy idő után alkalmatlanná válik…
– Számít az, milyen ember a színész, ami az alakítás minőségét illeti?
– Minél több a mondanivalód, annál több ember vagy, annál többet is mondasz. Van, aki hitványnak tűnik, de színpadon csodálatosan megvalósítja önmagát, mert neki csak ott sikerül ez. Megtanulta elmondani magát a színpadon, de az életben vagdalkozik. A másik pedig, aki nagyon erőteljesen elhasználta magát a színpadon, sokat dolgozott, stb. az kikészül, mert igénybe vette az idegrendszerét a sok-sok nagy feladat. S úgy néz ki, elviselhetetlenné vált a környezete számára, mert elviselte, elhasználta az idegrendszerét. Minél tehetségesebb valaki, annál könnyebben termeli újra magát. Nőknél azért fordul elő ritkábban ez az „elhasználtság”, mert sokkal kevesebbet dolgoznak, mint a férfiak, kevesebb a női szerep. A drámairodalom amúgy sem bánik bőkezűen a színésznőkkel…
– Milyen funkciója van egy színháznak a társadalom életében?
– Önismereti. Tükrözze az életünket, segítse. Biztató, erősítő funkciója van. Érezze a néző, hogy valami megvilágosodott előtte, valami érthetőbbé vált, megtisztult. Nemesebb lesz, ha egy-két órára is, a néző élete. Ehhez mindig forrni kell a színpadon, legyőzni a közönség közönyét, elragadni, a játék részesévé tenni. Ezután beszélhetünk csak hatásról. De a Kaktusz virágának is létjogosultsága van, mert kikapcsolja, megpihenteti a nézőt… Sokat gondolkoztam azon, hogy van-e jogom átsugározni az én fájdalmamat a közönségnek? De azt hiszem, a fájdalom megtisztítja az embert, erősebbé teszi. Éppúgy, ahogy a könnyűzene ellágyít, a klasszikus pedig megerősít… Ezen a pályán különben a közösségi szellemet, az egymás iránti irgalmat, türelmet tartom a legfontosabbnak. Egymás ismeretét. Én megismertem egy olyan közösséget, ahol, ha nem is 100%-osan, de megközelítették az ideális színházi közösséget. Normáik voltak. Nem lehetett durváskodni egymással, nemtelenül rágalmazni egymást, mert kilökött volna a közösség. Egy bizonyos szint alatt játszani sem lehetett. Ez volt Szatmár. Aztán mikor idekerültem [Sepsiszentgyörgyre], ahol a színészt hátba lehetett vágni, sértegetni, küldözgetni – azt mondták, ez az őszinte viszony. Szerintem csak annyi volt, hogy nem tudtunk viselkedni. Itt „csapatokban” kellett harcolni. Sokfajta elképzelésen és világnézeten keresztül… Ez is meghatározza a dolgokat. Szatmáron egy korosztály volt, és felnőtt emberek módjára viselkedtek. Ha nem kapott valaki szerepet, legfeljebb fájt neki, de nem jelentette azt, hogy ki kell nyírni az illetőt. Az is igaz, hogy az ifjúságom négy éve volt az, és nagyon jól éreztem magam, ott éreztem először talán teljes jogú embernek, színésznek magam, s ez sokat számít…
– Ismered-e eléggé saját magad?
– Nem. Rengeteget foglalkozom magammal s a világhoz való viszonyulásommal. Amikor nem dolgozom, pánikba esek, bár most már egyre inkább rám kérgesült a közöny, így védekezem. De azt hiszem, valami megpattant bennem… Félek a színháztól. Attól félek, ha játszani kell, nincs mit mondanom. Félek a rossz feladatoktól. Most már egymás után kétszer is éreztem, hogy rossz vagyok, mint a bűn, de ha megfeszülök, se tudok odafigyelni, mert nem érdekel…
– Ami a vidékiséget illeti, mi a véleményed?
– Voltunk nagyszerűek, jók, közepesek és nagyon rosszak. Attól függ, történik-e valami, elindul egy folyamat, ami összetartson egy csoportot. Kaptunk ilyen-olyan kritikát is. Goethe vidéken élt, de senki nem mondhatja róla, hogy vidéki volt. De a vidéki azt jelenti, hogy rossz, posványos, semmitmondó előadás. Az nem attól függ, hogy hol történik, hanem, hogy miért csinálták, mit akartak, mennyit akartak, a mindenséghez mérték magukat vagy a semmihez. A kisvárosnak vannak tulajdonságai, amelyek megszabhatják a gyenge ember életútját, „hagyj békén, jó vagy te nekünk”, ha megbírálnak, megvigasztal a környezeted. Csendesebb a harc, alacsonyabban repülnek a macskák… stb. De vidéken is álmodhatnak szépet, nagyszerűt, s a fővárosban is gyárthatnak selejtet.
– Mennyire tehető felelőssé egy színész, egy színház a közönségéért?
– Az igazán nagy művek és szép dolgok népszerűek is voltak mindig. Például Tolsztoj Anna Kareninája. A színházban is van egy ilyen… Egyszer beültem egy operettre és néztem a közönséget. Halálosan fáradtan nézte. Nem volt féktelenül boldog. Csak azt hiszi, hogy neki ez kell. Az igazán jó előadást feltétlenül honorálja. Most már odajutottam, hogy valamennyire érzem a közönséget, megérzem, mikor mennyire érez. Boldog állapot, amikor át tudtam valamit menteni. Felelősek vagyunk, hogy mennyire tudjuk meggyőzni… A közönség udvarias. Tapsol. De taps és taps között különbség van. A csendekben, a nevetésekben mérhető le igazán a siker. Kiszolgáltatott pálya mindenképpen. Nem készülhetsz módszeresen. Annyit tehetsz, hogy úgy élj, hogy bármelyik pillanatban készen állj, ha ugrani kell… Vannak, akik rendszeresen megspórolják magukat a közönségtől. Megvan a hangjuk, a mozgásuk, rutinból dolgoznak, és így vészelik át ezt a pályát. Ez a legveszedelmesebb fajta, mert nehezen leplezhető le. Van, aki élet-halálkérdésnek érzi, és nem sajnál semmilyen áldozatot. Vannak, akik csak önmagukban gondolkodnak és nagyon rossz partnerek esetleg. Az ilyeneket megtapsolja a közönség, megdicséri a kritika, csak a környezete tudja, hogy lehúzta az előadást… Mindennél többre tartom a jó partnert. Mikor Visky először volt a partnerem az ördögfiókában, elállt a lélegzetem, hogy ezt így is lehet? Elindult egy valódi játék. Például a Házmestersiratóban lehúztak, de keményen odafigyeltem, s ezzel rengeteget segítettem a partnereimnek, persze a közönség számára láthatatlanul. Ezt Szatmáron tanultam, hogy mennyire fontos a segítség, az odafigyeléses játék, még ha nem is lehetsz a legjobb. Visky olyan, hogy feldoppingolja a környezetét az idegrendszerével, áldás az ilyen, mert nem hagyja lazsálni a többieket. Még haragot is vált ki, hogy mit akar még, miért ilyen nyugtalan, de ez a jó… Az ember nagyon megronthatja a környezetét a közönyével, az „Á minek, miért” magatartás megmételyezi a közösséget. A másik a lelkesedésével feldobhatja a társulatot.
– Tehát nagyon fontos a színész egyénisége is ezen a pályán.
– Csodálatos volt a főiskolán, hogy két évig szelektáltak. Én se tudnám három vers után megállapítani valakiről, mennyire tehetséges.
– Mennyi szubjektivitás engedhető meg ezen a pályán? Egyáltalán, létezik objektivitás?
– Azt hiszem, létezik egy darabig, hogy mit várhatsz el egy színésztől. Van egy olyan is, hogy hat-e rám az a színész? Stieff Magdával például nem kedveltük egymást, de hatott rám a színpadon. Volt olyan is, akit láthattam rossznak is, jónak is.
– Ilyen alapon nincs is rossz színész.
– Ahogy telik az idő egyre kevésbé merek ítélkezni. Legfeljebb érzem, ha valaki jó, Van olyan is, aki hiába lelkesedik, mégsem jó. Rosszul lelkesedik. Ál-lelkes.
– Hogy alakulnak ki a sablonok?
– Nemrég láttam Kovács Györgyöt a tévében, hát elrémültem, ugyanaz a hanghordozás, gesztusok, stb. mégis mindig nagyszerűnek tartottuk. Inkább arról lehet beszélni, hogy hiszel-e annyira a figurában, hogy elhiteted-e a közönséggel, hogy te vagy. Luis de Funes, vagy Birlic is „sablonosak” voltak, ha úgy vesszük. Azt hiszem, hogy a sablon és a rutin valami közös dolog, egy tőről fakadnak. Akkor válsz sablonossá, amikor nagyon könnyen megy valami…

Amikor egy társulatnál vagy ugyanazzal a színésszel, befejezhetetlennek tűnik, mint ahogy az is, az eszmecsere a színházról. Ezért hát nem is fejezzük be… Csak abbahagyjuk. Pillanatnyilag.

Lejegyezte: Nászta Katalin

(Részletek egy 1983-as interjúból)

Az eredeti szöveg az alábbi címen található