Mi az, hogy La La Land…?!

A La La Land becenév, Los Angeles beceneve. Merthogy rövidítve L.A. , és ha New Yorknak kijár a kétszerezés, hogy New York, New York, akkor L.A.-nek is. Meg az amerikai mondás is itt van, hogy „so nice, they named it twice”, azaz annyira bájos, hogy kétszeresen is elnevezték. Pago Pago kiválóan kihasználta ezt önmaga reklámozására, és Bora Bora is. New Yorknál azonban a helyzet az, hogy – amerikai módra – a helység neve után rögtön az állam nevét is mondják, s így Manhattan maga New York, New York. Los Angelesben viszont ez csak egy játék, és semmi ilyen komoly magyarázatot nem kell a La La mögött keresni. A köznapi beszédben ugyanis – már jóval a film megszületése előtt – azt tartották, hogy La La Land egy mesére emlékeztető álomvilág, ami a széles rétegek fejében (ott és szinte csakis ott) létező Hollywoodot, s kiterjesztve, Los Angelest is jelenti, egy világot, ami csak azok számára létezik igazán, akik ebben az L.A. burokban élnek, élhetnek.

A filmről, ha már itt tartunk

Sokan és sokfélét elmondtak már erről a moziról, amivel nekem másfél éve van kiváltságom bizonyos szinteken együtt élnem. Így nekem, most utólag a legkevésbé sincs olyan szándékom, hogy netán egy újabb méltatást vagy kritikát fogalmazzak meg a filmről, és nem is lenne helyénvaló.

Talán a legfelületesebb megközelítés, ami ezzel kapcsolatban a legjellemzőbb, ha azt mondjuk, hogy a La La Land egy szerelmeslevél Los Angeleshez, vagy hogy ez egy klasszikus musical-darab, és ha a Broadway-ra hozzák majd egyszer, akkor majd ügyesen eltáncikálják itt a népnek, és olyan lesz, mint a Macskák vagy Mary Poppins. Erről azonban szó sincs. Bár akadhat olyan őrült, aki megkockáztatja New Yorkban L.A.-t piedesztálra emelni – lelke rajta! – La La Land sokkal mélyebben gyökerezik, mint a zenés-táncos Broadway-előadások. És hogy nem szerelmes levél, arra mindenki mérget vehet, sőt, ha ilyen síkról akarjuk megközelíteni, akkor sokkal inkább Los Angeles képmutatását és barátságtalanságát keríti előtérbe. Történhetne ez ugyanígy New Yorkban is, hisz egyik sem különb a metropoliszok rendjében, és a kettő azért utálja mérhetetlenül egymást, mert bizonyos megvilágításban teljesen egyformák. Mindkettő bevehetetlen erődítményként, büszke várkastélyként mutatkozik, és ragyog. Szemfényvesztésig csillámlik, és vonzza a népet, mint a gázlámpa világa este a lepkét. Aztán, ha tapasztalatlanul túl közel merészkedik a lánghoz, elveszítheti szárnyát, és bele is pusztulhat. De persze, nem minden lepke ilyen balga. S nem is mindenkit a fény vonz oda. Vannak, akiket a kihívás, a büszke vár bevételének nemes feladata. A legtöbben a lepkék közül pusztulnak el, azok közül, akik a fényre röppennek, és szárnyukat vesztik, s vele együtt önmagukat is olykor. Az erődítményt ostromlók közül is sokan kifulladnak, s feladják, inkább megmaradnak a virágos, madárcsicseregte réteken, friss vizű patakok mellé heverednek, és csak élvezik az életet a napfényben. És vannak, akiket nem hagy nyugodni gondolat, milyen lehet a vár falain belül. Nem is annyira harccal lehet ezeket a falakat bevenni, semmint könnyedén, de kitartással.
Szenvedéllyel.
Erről van szó ebben a filmben. Ha valaminek itt szól szerelmes levél, akkor az a szenvedély. Azt is ráfogták már erre az alkotásra, hogy szerelmes történet. Nem baj. Miután sokszor és sokféle helyszínen, többféle közönséggel magam körül néztem meg elejétől a végéig a filmet, volt alkalmam tapasztalni, mennyire másképp s mennyire másiutt reagálnak a különböző nézők. Még New Yorkon belül is, más hangulatú volt egy vetítés az Upper West Side előkelő negyedének közepén, a patinás Lincoln Center szomszédságában, ahol egy sarokkal fennebb meg Seinfeld komédiázik a Beacon-ben, és teljesen másképp a fiatalos, de alternatív East Village-ben. Összevetve, a lényeg az, hogy mindenki talál benne valami fogódzót, s akkor az sem baj, ha valaki musicalként nézi meg vagy másvalaki szerelmes filmként. Jó is, hogy ennyi réteget fel tud mutatni, és ezáltal ilyen sokrétű közönséget megszólítani.
Damian Chazelle álmodta meg ezt a La La Landet, a mindaddig egyfilmesként ismert rendező korábbi produkciójában, a Whiplashben mutatkozott be ugyan, de nem bontakozott ki, s nem játszotta ki az ászt az ingujjából. Fiatal lehetett. Hisz én most is fiatanak tartom nagyon ekkora sikerhez, ami most fejbe kólintotta. A teljes igazsághoz meg az is hozzátartozik, hogy a Whiplashből is készült kettő, egy rövid s a nagy moziváltozat, az előtt pedig, még egyetemistaként egy másik, kevésbé ismert filmet is forgatott Damian Chazelle. Mindenkinek vannak féltve őrzött, titokban dédelgetett vágyai, kincsei, álmai, és sokszor azzal telik el egész életünk, hogy várjuk a megfelelő alkalmat rá, hogy ezt a féltett mesét megmutathassuk a világnak. Chazelle meséje a La La Land. A fiatal ismeretlen, aki kinézte magának a várkastélyt, és eltökélt szándéka oda bejutni. Nagyot álmodni pedig nem csak merni, hanem tudni is kell. Olyan kifinomult precizitással, ugyanakkor végtelen egyszerűséggel, természetességgel és lazasággal álmodta meg ezt a mesét, hogy az embert a hideg is kirázza tőle. Jön egy fürtöshajú izgága fiatalember – lehet, hogy valami elnyúlt szürke trikóban és farmernadrágban – egy narancssárga mappával a hóna alatt, és előáll a mesével, ami a mi mondavilágunkban a leginkább a „Mint sót az ételben” jellegű tiszta egyszerűségnek felel meg. Teszi mindezt a kapcsolatrendszerekkel átszőtt és sablonokkal, klisékkel gúzsbakötött, a mások tehetségén és munkáján megpuffadt unott milliomos vigécek által koordinált Hollywoodban. Szemrebbenés nélkül. És előadja – a III. évezredben, amikor már a tavalyi mozifilmekre sem igazán emlékszik senki a kasszáknál sikert mérő, felgyorsult húsdarálóban – hogy olyan filmet talált ki, mint a Ének az esőben vagy a Cherbourgi esernyők. És hogy ezt CinemaScope-ban, szélesvásznon akarja elkészíteni élénk színekkel, sok zenével, tánccal, nagyzenekarral, kis szerelemmel, és két fiatallal, egy színészkedéssel kacérkodó lánnyal és egy dzsessz-szerelmes zenészfiúval, akik szenvedélyesen hisznek a művészetben.
Elképzelem, hogy az egyik producer azért rúgta ki, mert ebéd előtt volt, a másik meg, mert utána. Olyan is lehetett, aki azt hitte, kandikamerás műsorba keveredett, ez az ötletfelvezetés annyira távol esik a filmgyártás mai realitásaitól ott fenn a hollywoodi magasságokban, hogy már az is nagy előrelépésnek számított, ha valaki visszakérdezett:
– Musical? És ki írta a zenét? Milyen nagy neveket tudott erre rávenni…?
– Nincsenek nagy nevek.
– Nincsenek?… Akkor mégis ki…
– A szobatársaim.
S ha addig nem nyitottak neki ajtót, akkor ebben a pillanatban minden bizonnyal megmutatták, merre a kijárat.
Hogy mégis akadt pruducer, aki vevő volt Chazelle forgatókönyvére és az egész ötletre, némi reménnyel tölthet el bennünket, hogy a szuperhősök és akciófilmek puffogtatós világzajában, az emberi hang is ismét eljut a megfelelő fülekig. Hogy Marc Platt, Fred Berger, Jordan Horowitz és Gary Gilbert pontosan melyik pillanatban hitte el, hogy Chazelle álma egy olyan mozit hozhat terítékre, ami után a jelenkori szakma is megnyalja majd mind a tíz ujját, már nem is fontos, hanem csak az, hogy lett 30 millió dollár a film elkészítésére. Én nem ismerem Hollywoodot semennyire sem, és az itt forgó összegeket sem tudom, hova tenni. Csak azt tudom, hogy a nyilvánosság számára is december elején megtartott bemutatót követően a film két hónapon belül szinte megtízszerezte a bele fektetett összeget. De ennyire ne szaladjunk előre.
Chazelle-nek, természetesen, voltak elképzelései a főszereplőkkel kapcsolatban is, és elsőként előző filmje, a Whiplash főszereplőjét, Miles Tellert kereste meg és Emma Watsont a női főszerepre. A színfalak mögötti sustorgások ismerői szerint előbbi több gázsit kért annál, mint amit felajánlottak neki, Emma Watson pedig egész sor követeléssel állt elő, és többek közt azzal, hogy a film próbái Londonban tartassanak. Noha minden tőlük telhetőt megígértek neki a film készítői, Emma ennek ellenére is úgy érezte, nem neki való ez a film, és a Szépség és szörnyeteg Disney produkcióra kötelezte el magát. Ryan Gosling éppen az említett Disney filmfelkérést utasította el, hogy a La La Land főszereplője legyen. Damian Chazelle akkoriban látta a New York-i Broadwayn a Kabarét, amelyben a szenzációs Alan Cuming oldalán egy kis időre Emma Stone játszotta Sally Bowles szerepét. Ekkor dőlt el a rendezőben a La La Land sorsa, és felkérte Stone-t a film női főszerepére. Emma azért sem késlekedett rábólintani, mert kicsit saját sorsát is látta a forgatókönyvben, hisz maga is 15 évesen költözött a nagyvárosba, hogy színész lehessen, mint az általa megformált főszereplő, Mia is. Másrészről, ez előtt már két alkalommal is együtt dolgozott Ryan Goslinggal, a Gangster Squad-ben és a Crazy, Stupid Love című vígjátékban is, akivel közeli barátok is lettek a forgatások idején. Érdekes, hogy most, mikor teljében a La La Land sikere, és rekordmennyiségű Aranyglóbuszt tudhat magáénak, és 14 Oscar-jelölést, mind Miles Teller, mind a finnyáskodó Emma Watson elverte a sorport a saját menedzserén (!), amiért azok nem győzték meg őket, hogy megéri szerepelni a La La Landben.
Emma Stone és Ryan Gosling párosával Damian Chazelle megvalósuló álmában is legnagyobb álma teljesült: kedvenceivel dolgozhatott.
Negyven napig tartott a forgatás 2015 nyárutóján, de a rövid forgatást hosszas próbafolyamat és felkészülés előzte meg. Eredetileg zongorista dublőr játszotta a film zeneszámait, de Ryan Gosling belement inkább, hogy a forgatásig tökéletesen megtanul zongorázni. Ryanre amúgy is jellemző, hogy teljes mellbedobással készül valamennyi szerepére, egy korábbi film, a Blue Valentine kedvéért például hetekre összeköltöztek egy háztartásba Michelle Williams-szel egy mindkettejük számára idegen New Jersey-i házba, hogy hitelesen tudják a film párját alakítani, asztaloskodni is megtanult, és az East Village-ben felcsapott költöztetőnek is, hogy később a filmben hiteles legyen az alakítása, míg a Drive (Gázt!) című filmet megelőzően kaszkadőrleckéket vett az egyik elhagyatott New York-i repülőtér kifutóján. Ryan tehát három hónapon át kitartóan zongorázott Hollywood Hills-i lakásában heti hat napon át, 3-4 órában naponta. Emellett a táncpróbák is zajlottak Mandy Moore koreográfus szigorú irányítása mellett. A nyitó jelenetet például a filmstúdió parkolójában próbálták be, ahol Chazelle mobiltelefonjával készítette a próbafelvételeket, hogy a kameramozgás pontos tervét előkészítse. Azt a jelenetet az év legmelegebb napján, majdnem negyven fokos melegben forgatták a városba bevezető egyik gyorsforgalmi út – arra az időre lezárt – ereszkedő szakaszán. Mint minden tánc- és zenés jelenetet, a rendező ezt is egy részben, vágások, leállások nélkül akarta rögzíteni, ezért volt szükség a pontos koreográfia mellett a szintén nagyon precíz kameramozgásra is, ami Linus Sandgren munkáját dícséri. Ugyanilyen kihívást jelentett a Griffith Parkban történő híressé vált táncjelenet forgatása is, amely a film plakátjára is került illetve valamennyi La La Land promóció védjegye is lett. A csodálatos alkonyban 30 perc állt rendelkezésre két egymást követő napon 5 – 5 felvételt elkészíteni. A szereplőknek csak annyi ideje volt két felvétel letáncolása között, ameddig a leizzadt sminkjüket helyrehozták. Arról nem beszélve, hogy a stúdióban oly sokszor lepróbált sztepptánc a göröngyös aszfalton a Cathy’s Corner kilátón a Griffith Park eme elhagyatott és elhanyagolt részében nagy megpróbáltatást jelentett a két főszereplőnek is.
A film másik izgalmas pillanatát, a meghallgatást (Audition) is leállás nélkül és élő énekhanggal vették fel. Külön ajándék volt Chazelle számára a lehetőség, hogy a filmhez, ami tulajdonképpen egy mély főhajtásos tiszteletadás a letűnt hollywoodi filmgyártás fénykorának, számtalan utalással a már említett klasszikusokra, megtoldva azt a Casablancával és Hollywood időtlen klasszikusaival, lehetőség nyílt a zenét ugyanabban a nagy stúdióban rögzíteni, ahol az említett nagyok is felvételre kerültek, mint az Ének az esőben vagy az Óz, a csodák csodája, amiben Judy Garland énekelt a szivárvány fölött.
Érdekességnek számíthat, hogy a film első másodperceiben a Csajkovszkij 1812 nyitánya hallható, ezt a Hungarotontól kölcsönözték a filmhez, Berkes Kálmán vezényli a japán szimfonikus zenekart. Azt pedig bugyuta mémként terjesztik, hogy Ryan egy értelmetlen kifejezést ismétel kétszer is a filmben, amiről nem nehéz nekünk kiderítenünk, hogy magyar ismerősei révén került oda. Peeshee-khakha….azaz pisi-kaka… Miután a lelkes pisi-kaka kutatók kiderítették, hogy ez magyar, akkor kombinálták is azzal hogy Ryan öt hónapig lakott Budapesten a Blade Runner forgatása idején egész családjával, és talán magyar dajka felügyelt a két kislányra, s ott hangozhatott el bizonyos pillanatokban ez. Ez azonban azért nem helytálló, mert Ryan 2016-ban volt Budapesten – épp csak beesett a La La Land hivatalos premierjére Westwood Village-be decemberben, a La La Land forgatásai pedig már 2015-ben befejeződtek.
A negyven napos forgatást követően egy ennél sokkal hosszabb időszak következett megfeszített munkával, a vágás. Chazelle Tom Cross-szal számtalanszor rakta össze és szedte szét az elkészített anyagot. Minden vizionálást követően újabb és újabb finomításokra került sor, és teljes jelenetek cseréltek helyet a filmben vagy épp kerültek teljes kivágásra. A forgatás után egy évvel, a Velencei Filmfesztivál közönsége láthatta először a vászonrakész produkciót, és az olaszországi siker már sejttetni engedte, mennyire kedvező fogadtatásban lesz része a filmnek, amikor a nagyközönség elé is kerül majd. Erre 2016 december elején a már említett Westwoodban, Los Angeles Beverly Hillshez közel eső óvárosában került sor a patinás Fox filmszínházban, amelynek környékén korábban a rendező is lakott.
A premieren Návai Anikó is ott volt, és a La La Land volt az utolsó munkája a „Szeretettel Hollywoodból” sorozatban a Duna televízióban, legalábbis az anyag elkészültével ezt jelentette ki.
Chazelle nem csak rendezője a filmnek, de írója is a forgatókönyvnek, amelybe kicsit a saját történetét is beleírta. Mint említettem, Emma pályafutása is a filmben szereplő Miához hasonlóan indult, és Ryan kezdeti élményei is beleszövődtek a forgatókönyvbe. Ha tágabb értelemben vesszük, mindannyiunk sorsa kicsit benne van, mindannyiunké, akik valaha is megpróbáltunk erődítmények falai mögé jutni kintről, vagy akár ha megszédített egy távoli világ csillogása, s netán áldozatául estünk. Ha az ember vállalja, hogy beül egy nagyképernyő elé a moziba, hogy ezt a két órát a La La Landdel töltse, minden bizonnyal felfedezi önmagát és saját sorsát valamely pillanatban. Kinek-kinek a saját története és életútja szerint.
Szól ez a film azokról, akiket vonz a nagyváros ragyogása, megvalósítandó álmaik legmegfelelőbb helyszínéül egyebet sem tudnának elképzelni, és mikor odajutnak, arcul csapja őket a hűvös kegyetlensége, mégis szenvedéllyel kitartanak álmaik mellett. És őszintén, legbelülről szeretik azt, mert csak így adja meg magát a város, aki a bátrakat szereti, felkarolja és támogatja. Persze, néha megfutamodunk, s mint a gyermek, elbújunk, és szipogva-félve dacolunk: soha többé nem térünk a harctérre vissza. Ami addig sem igaz, amíg kimondjuk. Hisz mindig visszatérünk.
A film egyik drámai pillanatában a várostól – és mindentől, amit számára az jelent – elmenekült Mia épp ezt mondja:
– I’m not going back to La La… I’m NOT going back to La La…
(Szinkronnal nézni ezt a filmet –is- bűn. Még nagyobb bűn, hogy a szinkronfordítók ezt a mondatot olyan módon lebutították, hogy csak ennyi maradt a drámából: „– Nem megyek be. Nem megyek be!”)
Aztán, ha sínre kerülünk végre, elkezdhetjük az álmainkat élni. Hogy ez adott esetekben, milyen kompromisszumokat von maga után, és hogy mennyi mindent vagyunk hajlandóak feláldozni ennek oltárán azokért az álmokért a hétköznapi kis boldogságainkból, az egyéni sikertörténetek és sorstragédiák különös egyvelege. Ahogyan Ryan filmbéli Sebastianja megfogalmazza: „Ez az álom: ellentmondás, kompromisszum…és ez így nagyon-nagyon izgalmas!”. Nem véletlen a film alcímeként megjelenő mottó: „Az őrülteknek, akik még képesek álmodni”.

La La Land, amit ajándékba kaptam

Így utólag belegondolva, mostmár teljesen bizonyos, hogy az az éjszaka Santa Monicán másfél évvel ezelőtt, amikor a part fölött, a korláton ülve lógattuk a mélybe a lábunkat nagyokat mondva majd nagyokat hallgatva ( Lásd itt), egy életre belémivódott.
– …és L.A.-t?… L.A.-t szereted?
– Jaj, nem! – horkantam fel – Nem tudok az itteniekben megbízni. Mosolyognak, de nem őszinték. Szépek, és mégis, valami hamis van bennük.
– Nem az emberek miatt kell szeretned. New Yorkban mindenki igaz?
– Dehogyis. New York… New York, az más.
– Ilyet nem mondhatsz, amíg semmit sem láttál Los Angelesből.
– Santa Monicát, Malibut…
– Ez olyan, mintha New Yorkot Coney Islanden vagy Long Islanden keresztül keresnéd! Te megmutattad nekem az igazi New Yorkot, most engedd hogy én mutassam meg neked L.A.-t!
– Olyan fontos ez számodra? Máris szeretem, miattad, mert itt vagy.
– A városban jártál? Mit láttál?… A csillagok ösvényét a Hollywood Boulevardon?
– Az unalmas felhőkarcolókat, hajléktalanokat, és a sok autót…
– Ennyi?!… Jártál a Griffith obszervatóriumban? Sétáltál a parkban? Megmásztad valamelyik kanyont? Csavarogtál suttyomban Los Feliz vagy Hollywood Hills privát utcáin? Megnézted az óvárost? Hallottál te La La Landről?…
– Van egy ütődött kollganőm, kaliforniai, itt él, valahol a Hermosa Beach-en. Ő emlegeti következetesen La La Landet…
– Hermosa! Ott sem jártál! Emlékszel, mikor azt mondtad nekem, hogy New Yorkot nem a Times Square-en kell megismerni, hanem fel kell kutatni a titkait, el kell menni a turistáktól távoli helyekre, hogy az igazi arcát megmutassa? És vittél egyik titoktól a másikig, egyik meséből a másikba. Neked La La Landbe kell most menned. Tudom, hogy szeretni fogod, ezért ragaszkodom hozzá. Én vezetlek majd. Az élet túl rövid ahhoz, hogy bármire is ráfogd, nem szereted, amikor még meg sem ismerhetted.
teljesen igaza volt. Az előítéleteimet kellett csak leküzdenem, és az ismeretlentől való húzódozást. Valahol belül éreztem én is, hogy kellene igazi esélyt is adnom az Angyalok városának a fenntratásaimmal szemben. Elkezdtem, hát, a titkait nyitogatni. Jöttek a szorgalmas csavargások. Amikor csak ott lehettem, feladatom volt ide vagy oda elmenni. Néha együtt, sokszor csak magamban mentem el valahová, amiről egy képet, egy cikket vagy épp egy videót megmutatott. És minél előbbre haladtam a barangolásokkal, annál jobban éreztem, hogy ez az egész olyan, mint amikor New Yorkot tettem magamévá, és ahogy azt igyekeztem szegletről-szegletre felkutatni, felfedni a rejtett kincseit, betekinteni a kulisszái mögé, mi, hogyan s mitől működik benne. Emlékszem, akkor váltam teljesen magabiztossá, és éreztem magam mind inkább otthon New Yorkban, amint mind jobban előbbre haladtam megismerésében. Ehhez hasonló folyamat játszódott le most L.A.-vel is. Óh, azok a hosszú esti séták a Beach Cityben, Manhattan Beachtől le Hermosáig, majd onnan Redondóra. A táncoló, szalszázó párok a Lighthouse Caféban!… Reggeli a Grand Central Market ételpiacán, és az elmaradhatatlan 7-eleven kávé amikor egy délelőtt felugrottam hozzá Los Felizből Hollywood Hillsre, és a 7-elevenben fánkot és dolláros kávét vettünk – meg persze valami cukorkát is.
Sosem felejtem a pillanatot, amikor egy nyárestén a Griffith Center kilátójáról a magasból lenéztem, és pompásan csillámlott alattunk a város. Akkor már tudtam, nyilvánvaló volt, hogy a szívem megadta magát … La La Landnek.
Persze, sok csavargásnak és barangolásnak kellett még elkövetkeznie. Milyen az, ha az embert legalább kétszer nem zárják be a Griffith Parkba éjszaka, hogy sakállok közt óvakodjon lefelé a legközelebbi helyre ahová a taxis érte tud jönni, egyikszer két koreai lány is társam volt a kalandban. És tűző napon megmászni a sivatagos kanyont fejfedő és ivóvíz nélkül… Vagy fókák vidám hancúrozására lesni Redondo Beach-en.
Emlékszem, hogyan szólt bele a sorsom, és december elején a mindenható Crew Control utolsó percben módosította a programomat, és Los Angelesbe keveredtem a film premierjére. Addigra sok részletében ismertem már, a Hermosa mólón már kora nyárelő óta fütyörésztem vagy hümmögtem a „Csillagok városát”, és noha tudtam, érnek majd meglepetések, arra semmiképp nem készültem fel, hogy ennyire telibe talál. Ott ültem az ötödik sor kellős közepén, és mozdulni sem bírtam, mikor a “Vége” felirat lélekfacsaró kegyetlenséggel lezárta a történetet, a párperces stáblista ideje alatt. Kalandokban nem szűkölködő eddigi életem villanásai, párbeszédeink, helyzetek, gesztusok, hangulatok és állapotok tornyosultak bennem, miközben még szóltak az utolsó zenei taktusok, mint odasimuló aláfestés. Láttam Chazelle-t elmenni a sleppjével egy VIP rendszámú limuzinban, és legszívesebben megöleltem volna. De mozdulni sem bírtam. Tömegek nyomakodtak óriási filmplakátokkal autogramokért – honnan vehették ezek már akkor a plakátokat?… Valamikor aztán kitámolyogtam az előcsarnokba, és megnéztem mégegyszer a kiállított kosztümöket, majd amikor elült a tömeg, a késői órában nekivágtam Westwood Village addig még ismeretlen, hangulattal teli utcáinak. Rájöttem, hogy harminc éve is meglehet annak, hogy utoljára moziban voltam azelőtt…
Sokáig ezt követően kényszeresen arra akartam minden barátomat rávenni, hogy menjen el moziba. Ilyeneket mondtam, hogy miattam nézzék meg La La Landet. És tényleg szerettem volna, ha megnézik. Aztán eszembe jutott, hogy ha megnéznék sem értenék, miért olyan fontos ez nekem. Vagy szeretnék, vagy sem, azonosulnának vele vagy sem, de semmiképp nem kapnák tőle azt, amit én kaptam: La La Landet. De a mese nem itt ér véget. Ez a mese még csak most kezdődött. És járom az utcákat azóta is fáradhatatlanul New Yorkban, Los Angelesben, Oslóban vagy épp San Juanban. És keresem a hangulatokat, keresem a párbeszédeket, az arcokat, a grimaszokat, a fintorokat, keresem mindenütt a játékot. Ha úgy adódik, a Lighthouse Café-nál lemegyek fütyörészve a Hermosa mólóra, vagy felszökök záráskor a Griffithbe lenézni a Csillagok Városára.
És mostmár ez is mind az enyém…

Forrás: Égből kapott mesék