Buzogány Árpád: Világpótlék* c. verskötetéről

Örök talány, hogy miért írnak verset a költők s miért pont olyan verset írnak? Mert a vers ma nem is divatos, nem is kifizetődő, és mégis … Vajon P. Buzogány Árpád megtalálta volna a választ, ott, Székelyudvarhelyen? Ez jutott eszembe, amikor kezembe vettem legújabb, a sorban éppen 20-dik kötetét, a VILÁGPÓTLÉK-ot. Úgy tűnik, valóban az éppen hiányzó világ pótlékaként szólalnak meg Buzogány versei, hiányokban gazdag világunkban, a művészember felfokozott érzékenységével.
A költő az anyanyelv gyöngyeiből szemelgetve rakja össze azt a nyakba akasztható gyöngysort, mint viselet-kiegészítőt, amelyet szívesen kitesz az ingre, látható helyre: nézzétek, milyen csodálatosak az anyanyelv versgyöngyei.
71 versből áll Buzogány világpótléknak szánt, vállalható, tehát mutogatható kiegészítője, három, egymástól lélegzettel elválasztott kalárisa. Pótlék és kaláris. Pótlék ahhoz a létfeladathoz, amely kiszabatott, és amelyet elvégez az ember, hogy észrevegye, mennyi hiánya van benne, és mi is jobbá tehetnénk, ha akarnánk. Kaláris, hiszen szépen csiszolt formavilágot villant fel egy modernkori székely világból, anélkül, hogy az urbánus-népies jelző rányomható lenne. Olvasod a verseket, és magad előtt látod a szeretett, kis utcákra szabott székely falut, ahol „csűrök árnyékából lopózik elő az este”, biztatóan, társra vágyakozón: „rajzolj napot, virágot s engem / magad mellé” (Csöndes udvarokon). És ne siess el, nyomtalan, mint az erdei vad, hagyj nyomot magad után, biztat tele aggódással, mert különben minden hiábavaló, ami marad, „csupán fonnyadt / virág langyosodó illata” (Osonó rének). A természeti környezetbe helyezett székely falu lüktetése tárul elénk a kötet első szekvenciájában, amelynek szépsége talán az érintetlenül belakottság, mondanánk, hiszen erre utalnak az olyan szómontázsok, mint a: „meleg kutyaorr”, „a fény tavaszosra festett minket”, fényes levelek duzzadnak”, „ösvény szélén őszi / szél vörös levelet zörget”, „szilva illatát hordják / kis szelek a fák alatt”, „ráül a csend nagy pajták tetejére”. (Langyos zümmögés után, Fonnyad a délutáni varázs, Áprilisi kertben, Kívánság, ősszel,), és ebben a világban, mely még van, ám illenék féltőn és tudatosan őrizni, megőrizni, jól érezheti magát az ember, még ha sűrűn esik is, amely: „víg nótát, hangos kacagást / mindent-mindent most úgy befed, / hogy még egy kóbor csóka is / reggelig mirajtunk nevet” (Ledöfve). És ez a falusi nosztalgia, – mint az élettér kitágulása –, átleng a legszékelyebb jelzővel illetett városon is, ahol „úgy hull alá a sok madár a / városra, mint szél kergette / élettelen lapu”, és ahol „álmoknak hosszú lába lépdel / a háztetőkön”, amely ugyanazt a meghitt, természet közeli létet ajánlja annak, aki észreveszi (Árnyék udvarhely fölött). Nem öncélú tollgyakorlatok, tájleírások ezek az első füzérben szereplő versek, üzenni akarnak, megráncigálni a cifra ruhát, mert az idillben ott settenkedik a veszély is, az elvándorlás veszélye, a kiürülés veszélye, a cserbenhagyás veszélye: „Semmit se termő földek fölött / tombol a nap, s mióta senki / nem jár arra, megvékonyodtak / az ösvények, halálszag lengi // be a völgyet, zavaró a csönd ,/ az utakon dús bokrok nőnek, / nem kell már térkép se a tájról / a hűtlen, mindent feledőknek. // Eső csak gyomot táplál, gyümölcs / kinek érjen – vadaknak szája / fal mindent és a gazdag földből / így lett régvolt lelkek hazája” (Lelkek hazája lett a földünk).
Míg az első Lelkek hazája cím alá gyűjtött 21 vers a szűkebb szülőföld szeretetéről és féltéséről szól, a következő, Játék vagyunk Isten kezében cím alatt sorakozó verskoszorú 26 darabja a személyes szférát tolja előtérbe: én és a társam. Ebben a versfüzérben vannak olyan darabok, amelyek a társas társtalanságot, ugyanakkor a küzdelmes reményt verselik meg. Erre utalnak az olyan szófűzések, mint „mellettem melegedsz, mégis / tele minden hideggel”, „hűvös a konyha” „erős vagyok legyőzni minden ellenséget”, (Azonosítás, Hűvös a konyha, Reggelek ereje). Másrészt, az ezzel váltakozó megelégedettség verseit is megtaláljuk a kötetnek ebben a harmadában. „Van, hol laknom, amit ennem / és van, akit szerethetek, / ugyan miért is érdekelne, / hogy a világ már nagybeteg?” –írja a költő Várakozás teleholddal c. versében. A titkos szerelemre lobbanás sejlik fel az olyan szófordulatokban, mint a: „mikor jössz már?” „piros színű hajnal jöttén / mindig csak rád várnék”, „két éhes száj egymást kóstolja”, „holdfényszínű szemek keresik / egymást”, „nyomaink friss fűben maradnak”, „te is kedvemre való vagy”, „nap fényesedik, / melegét tőled lopja” (Várakozás teleholddal, Hajnali ének, Könnycsepp szavakon, Csöpp pontok a képen, Hajnal virágzik, Hajnalban). Azonban a mulandóság megüli a szerelmet, „esik szerelem halála” (Haragos víz mellett). Másutt: „Én még szeretlek, de te már nem, / pillantásod lecsúszik rólam” (Langyos pillantásról). A szerelem egyszerű, mértéktartó méltósággal illeszkedik bele a rímes versformába, kissé kamaszosan, de őszintén: „hogy mennyire várlak, letagadom”, mondja (A tornácon, hosszú padon).
A háromosztatú versszerelvény utolsó, 24 verset tartalmazó része a Bicskahegynyi élet címet kapta. Nem vetít előre nagy derűt, lufi-könnyed életörömöt, csak olyat, ami kés hegyén táncol. És ez talán az emberszeretet, legalábbis ezt sugallja az első vers-szekvencia alábbi részlete: „van olyan szeretet, / amely nem csókol, nem simogat / minduntalan, nem is becéz, / nem vesz körbe. Mégis ott van / körülötted” (Láthatatlan szeretet). Ez a semmibe se kerülő morális érték lehet az a „világpótlék”, amely a kötetcímben feltűnik, és amiről a kötet elején még semmit sem tudtunk, csak azt, hogy hiány van. „Daltalan éjjelek helyett / tűzzel telt estét várunk: / táncoljunk végtelen táncot, / legyen nekünk is bálunk, // rezzenjen csípő és lessen / kíváncsi szem a szemre, / borítson dobbanó vágyat / elmúlt nagy szerelemre” (Világpótlék). De ennél még többről van szó, szemünk láttára alakul át itt a második rész énlírája közösségi lírává. Rezignáltan szól a politikusokról, a politikáról, az ígérgetésekről, az élet nehézségéről, és érzékletes kifakadással könyveli el a tehetetlenség fájdalmát: „Milyen nagyon tud aprócska, / semmi létünk fájni” (Nagy szélben).
A kötet hármas tagolása a 3-as szám misztikumára is utal, hiszen a hármas egységet kinyilatkoztató kultúra bűvkörében élünk. Hit a megmaradásban, remény a szerelemben, és szeretet a kapzsi, úri, idegen és hódító gőg helyett. „Leette az idő a torony / födelét, pedig az bádog / Így eszi le majd az arcotok / bőrét valami átok // a semmibe vett tömeg átka, / melynek nevében beszéltek, / a népé, kit folyton megloptok – / vele tartani nem érdek // a sok magasságos, kalapos / úrnak, tőlük ez tellett. / Árnyékuk naponta nőd9gél / egy-egy akasztófa mellett” (Átok alatt).
Amit P. Buzogány Árpád elénk tesz, valódi világpótló, és teszi ezt abban a hitben, hogy aki olvassa, abban tovább gyűrűznek ezek az érzések. A megmaradás verseit olvassuk. A szépséges székely táj verseit olvassuk. A közösségféltés versei olvassuk. Egy tiszta logikával végigvezetett érzelemvilág verseit olvassuk. Egy könnyed stílusban, a modernkedést kerülő költészet emberközeli verseit olvassuk. Egy szerethető lírát olvasunk, a fősodortól távol, kiegészítőként, a magunk pótlékra szoruló viseletéhez.

*P. Buzogány Árpád: Világpótlék, versek, Székelyudvarhely, 2016

Forrás: Népújság / Múzsa