Nem voltam még tizenöt éves. Február lehetett. Korán esteledett és nagy pelyhekben hullott a hó. Ígéretéhez híven, magyartanárnőnk, Bartha Sándorné Ferenc Anna, Nusi néni, (egymás között csak Bartháné) felolvasta a Szép Ilonkát. Emlékszem, éppen elöl ültem, az első padsorban és fülig szerelmes voltam egy amerikai filmcsillag barna fényképébe. Csalóka, váltólázszerű érzés kavargott bennem; megtanultam az elérhetetlen szót, de lelki szemeim előtt fel-felvillant a piros-fehér-kék szegélyű kínai repülőpostai boríték is, mint lehetőség, egy repülőgép egész halvány rajzolatával, amely semmiképp sem zavarta a címzést. (Ekkor még úgy tudtam, hogy a közönséges leveleket hajóval szállítják az Újvilágba, s a parányi árkülönbözettel a feladó a repülőgép-használatot téríti meg.) Szóval szólt a Szép Ilonka Bartháné érzelmes olvasatában, előttem meg a filmszínésznő lebegett, amint két forgatás között szentel rám pár másodpercet és megcímzi nekem aláírásával szentesített fényképét. Bizony nem nagyon méricskéltem a Vörösmarty-vers szépségét, elég volt nekem, szerelmi gyászmunkámnak(,) az akkor huszonöt, a fotón huszonhárom éves tünemény, s nem éreztem a tragédia katarzisát, hiszen Ilonka csak egy másik magyar ember, a király iránt érzett mardosó szerelmet, míg én földrajzi és nyelvi akadályokon keresztül epekedtem… Nem sírtam el magam, inkább egy kis szánalmat éreztem a mutatós parasztlány kisléptékű fantáziája iránt, de a poéma vége felé igen megkapott az öreg Peterdi költői kérdése:

„A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?”

Vörösmarty az esztétikai hangsúlyt arra a sorra helyezte, amit elsőként vetett papírra:

„Hervadása liliomhullás volt”.

én nem. Jó tíz évvel később, egy másik, kézzelfoghatóbban elérhetetlen ábrándom jegyében, így idéztem a költőt egyik barátomnak:

— Pont-pont-pont, pont-pont-pont, „elmenjünk-e?”.

Budapest, 2017. III. 6