Csizmája nedves volt, levette kalapját, és megvakarta gondosan fésült, ősz feje búbját. A kapuból nézte az embereket, amint tehenét felvezetik a pallón a teherautóra. Két kutyája leste, mi történik – lába mellől figyeltek az útra, beleszimatoltak a levegőbe, majd szaladtak egy kört az udvaron, s kezdték elölről a ceremóniát.
Elköszöntek az emberek, a kaput becsukta, kutyáit hátrazavarta az öregember. Egy rövid pillantást vetett az istálló nyitott ajtajára, majd az X-lábú asztalhoz bandukolt. Komótosan rakosgatta a tálcára a poharakat és a pálinkás üveget, amiből az embereket kínálta, alakjára fényfoltokat rajzolt a szőlőlugason áttörő napsugár.
Megfordult, fölment a tornácra, letette a tárcát, leült a padra és felkönyökölt az asztalra. Hosszasan nézett az útra, szemében nyugalom ült, tekintete fegyelmezett volt.
Egy kis idő múltával Tőkés Pista állt meg a kerítés tövében, és bekiáltott az öregembernek.
– Szervusz, Karcsi bácsi! Elvitték?
– El. Gyere be!
Tőkés Pista belépett az udvarra, simított egyet a lábához rohanó kutyák fején meg hátán, aztán fölment a tornácra, és a pálinka csábítására leült az öregember mellé.
– A tehenedre gondolsz? Sajnálod?
– Nem a tehénre gondolok. Édes bátyámra gondolok, Zoltánra… Te nem ismerted.
– Melyik volt az, mind ismertelek benneteket.
– Zoltán negyvennégyben halt meg… Fiatalon, nem ismerted.
– Akkor nem. De nem beszéltél soha róla!
– Nem. Kilencen voltunk testvérek, ő volt a legkedvesebb bátyám. Én még gyerek voltam, amikor ő már a magyar honvédségben szolgált. Itt vonultak vissza negyvennégy ősszén, a falu népe elmenekült, a katonák tábort vertek estére.
– Nehéz évek jártak akkor, a háború utáni évekre már én is emlékszem.
– Zoltán egyik bajtársának a menyasszonyával akart dicsekedni, eljött ide, az akkor üres szülei házhoz egy fényképért. A tiszt megtudta, várta, majd azt mondta, a szökés főbenjáró bűn, példát kell mutatni a szigorra. Hajnalban állította sortűz elé a bátyámat.
– Ne mondd! Ez szomorú… Nagy gazemberség a háború!
– Sokáig nem tudtam, mi lett Zoltánnal. Ötvenhatban mesélte el anyám, amikor újból embereket állítottak a puskacsöve elé. Felforrt bennem a vér.
– Ez ellen nem sokat lehet tenni.
– Én tettem.
– Ne mondd! Mit tehettél te ez ellen?
– Felkutattam a tisztet, aztán elcsaltam egy sötét helyre, és elvágtam a torkát. Hatvanháromban történt.
Kis ideig csönd állt a két férfi közé, csak a kutyák szaladgáltak le s fel a tornác lépcsőin. Tőkés Pista szólalt meg először.
– Nehéz volt?
– Nem volt nehéz… Egészségünkre!
– Egészségünkre. Megyek is, mert az asszony várja, vigyem a kenyeret.
– Holnap a városba megyek. Negyvenéves osztálytalálkozója van egykori osztályomnak. Tíz órakor tartjuk a névsorolvasást.
– Hát akkor… Minden jót.
– Minden jót, Pista! Az ég áldjon téged!

1. Nászta Katalin:
   2017. március 7. 11:01

   Az én torkomon is megakadt a szó.

2. csekegabi:
   2017. március 7. 11:40

   De csak azért, mert a számitógép ördöge kidugta a fejét a sorok közül, és leharapta a karcolat „farkát”. Most javitottunk…

3. Nászta Katalin:
   2017. március 7. 13:38

   :))))))))))))))) Pedig már azt hittem szegény főhősünk torkára is valamit rászorítottak… De így örülhetek, hogy él… (a számítógép krimit írt volna belőle)

4. Adri:
   2017. április 30. 19:35

   En is azt tettem volna..mintha Hamvas Bélát olvasnék