A szerző első regénye nagyon jól sikerült. A két idősíkon futó történet sok kedvenc szerzőm erőssége, és Healey is jól bánt mind a múlttal, mind a jelennel.
A múltban történtek érdekessége, hogy a II. világháború után játszódik. Kevés könyvet olvastam erről az időszakról. Tömegek indultak útnak, hátha máshol könnyebb az élet , mint ahol túlélték a háborút. Férjek és feleségek keresték egymást, vagy ellenkezőleg, eltűntek a régi életükből bizonytalanságban hagyva a családjukat. Romos házak, jegyrendszer és sorban állás a kevés fejadagokért, munkanélküliség.

Hetven évvel később Maud egyedül él családja házában. Napjai egyre inkább elvesznek. Egyik percben még határozott céllal indul el otthonról, aztán a következő percben már az utcán áll zavarodottan. (Szívebmarkoló volt olvasni, hogyan veszik el a világ az idős nő számára.)
Gyerekkora azonban élénken él benne, minden nehézség nélkül eleveníti fel az az időt mikor megtudják, hogy nővére Sukey eltűnt.
Az idős nő elméje összemossa a jelent és a múltat. A jelenben barátnőéért Elizabethért aggódik aki napok óta elérhetetlen. És ez az aggódás aztán felszínre hozza élete legnehezebb időszakát, mikor nővére után nem találtak semmi nyomot, csupán egy bőröndöt.

„Egy másodpercre szinte súlytalannak éreztem magam, egy elképzeléstől, amelyben a nővérem élt, a saját világunkban, a saját ruháiba öltözve épp elment tőlünk vacsora után.”

Sukey eltűnése utáni időszak nagyon izgalmasan lett megírva. Bár Sukey férjével együtt tűnik el, a férj Frank hetekkel később megkerül…
Szinte mindenki gyanús, aki ismerte a fiatal nőt. Sőt a környéken egy sorozatgyilkos is ólálkodik.
Maud hónapokig járja be ugyanazt az útvonalat, amin nővére is mindig megfordult. Minden egyes eldobott holmit jelnek tekintett, ami elvezeti nővéréhez.

A történet vége frappánsan zárul. Maud zavaros elméje addig-addig váltogatja a múlt és jelen eseményeit míg rá nem talál a titkok nyitjára, vagyis, hogy hová tűnt Sukey.(betűvető)
Az Elizabeth eltűnt Emma Healey első ­regénye, mellyel 2014-ben egyből elnyerte a rangos Costa-díjat. Healey a történetet saját családja életéből merítette: egyik nagymamája szellemi hanyatlása indította arra, hogy a demenciáról, erről a szokatlan témáról írjon. A magyarul április vége táján megjelenő kötetet óriási várakozás előzte meg: kilenc angol kiadó licitált a kiadás jogaiért, a tévés megfilmesítés joga is elkelt már, épp csak azon morfondírozhatunk, melyik nagyasszony kapja a főszerepet: Maggie Smith vagy Judi Dench.
„Miről is beszéltem? Nem emlékszem. Volt valami. Valami… valami… valami… Nem emlékszem. Elizabeth eltűnt.”
A házban szanaszét emlékeztető papír­cetlik. Ezek segítségével vívja Maud egyre kilátástalanabb küzdelmét a feledékenység, az öregség, a demencia ellen. Fokozatosan veszíti el emlékezetét és kapcsolatát a világgal. Tennivalók és tilalmak. Apró emlék-fogódzók: a lánya, az unokája, a gondozók, és egyetlen megmaradt barátnője: Elizabeth. Ám Elizabeth eltűnt. A valóságban vagy csak Maud bomladozó tudatában? Bűntény történt vagy baleset? És most vagy hetven évvel ezelőtt?
A regény főhősnője és narrátora, Maud nyolcvankét éves: fokozatosan veszti el emlékezetét és kapcsolatát a világgal. A rövid prológusban barátnője kertjében megtalálja egy púderkompakt maradványát, ami a nővéréé volt hetven évvel ezelőtt. Ez a különös nyitány a kezdete annak a kettős rejtélynek, amely végigvonul a könyvön. Mi történt hetven évvel ezelőtt, és miért felejtette el Maud? Vagy csak a tompuló emlékezet játéka volna ez is?
Barátnőjét, Elizabethet azonban Maud nem tudja és nem akarja elfelejteni. Pedig Elizabeth eltűnt. Vagy Maud hiszi róla, hogy eltűnt és veszélyben van. De senki nem hallgat rá: se a lánya, se a gondozói, se a rendőrök, és legkevésbé Elizabeth fia. Az ő keze lenne a dologban?
Maud csak a kis céduláira, az érzéseire és emlékfoszlányaira hagyatkozhat, de elhatározza: kideríti az igazságot, és megmenti a barátnőjét.

Eltökéltsége megszállottság. Kutat Elizabeth kiürült házában, az utcákon és a kertben, de időérzéke, teste és a tárgyak is mindinkább cserben hagyják. Egyre gyarapszanak körülötte a tilalmak: tilos a boltba menni (hiszen attól félnek, haza sem talál), tilos főzni (mert lassan egy lágytojás is kifog rajta, szénné ég még a tea is), tilos egyedül fürödni (mert elalszik a kádban). Az összeszedegetett töredékek és tárgyak végül mégis elvezetik valahová: a régmúltba, egy másik megoldatlan rejtélyhez. Sukey, a nővére röviddel a II. világháború után váratlanul eltűnt, sorsára sosem derült fény. Vajon Sukey eltűnésének rejtélye elvezet Elizabeth-hez? Kiderül-e, kiderülhet-e bármi ebben a furcsa, thrillerszerűűlélektani regényben?
Az elbeszélés a jelen és a háború utáni régmúlt között váltakozik. A múltat felelevenítő fejezetek élettel teliek, részletgazdagok. Az olvasó előtt megelevenedik a háború utáni szegénység, érzi Maud szüleinek konyhájában az ételszagot, a kertben a növények illatát, látja Sukey csinos, színes, saját kezűleg varrt ruháit, hallja Sukey férjének érdes, goromba hangját, a szülők veszekedését, tapintható közelségbe kerülnek a kibombázott házakból kézen-közön került bútorok, az élelmiszerjeggyel való seftelés útján szerzett ennivalók. Pontosak az emlékek, érzékletes, már-már érzéki a leírás.
Ám a jelenben Maud már nemigen küzd a pontos emlékezésért és fogalmazásért. Megindító az a folyamat, ahogy tanúi lehetünk a nyelvben kifejeződő gondolkodás leépülésének. Kezdetben Maud még hétköznapi beszélgetést folytat a lányával és a gondozónővel, emlékeztető céduláira kerek mondatokban írja a teendőket. Később egyszerűsödik a beszélt és az írott nyelv, a szellemi leépülés felbomlasztja a nyelvet is, a történet végére pedig szinte a legegyszerűbb szavak sem jutnak már eszébe. A leépülés leírása tárgyilagosságával, sőt helyenként szókimondó humorával éri el torokszorító hatását. Emma Healey verhetetlen ebben.
Emma Healey:

Emma Healey négyévesen írta élete első történetét. Nyolcévesen azt mondta a tanító nénijének, író lesz, de tizenkét éves korában a Spinédzserek című film hatására meggondolta magát, és úgy döntött, inkább ügyvédnek megy.
A jogi karrierből nem lett semmi. Eltelt még tíz év, mire visszatalált az íráshoz. Addig pedig – valószínűleg nem családi nyomásra, de azért a családi hagyományok szellemében – Londonban művészeti főiskolára járt (három generáció egy családon belül már hagyománynak nevezhető), könyvkötészetet és könyvtervezést tanult, azután könyvtárakban, könyvesboltokban, galériákban dolgozott. Szorgosan építette művészi karrierjét.
Később megszállottan dolgozott első regényének, az Elizabeth eltűntnek a szövegén, amelyre az első fejezetek alapján ösztöndíjat kapott. Norwichba költözött, elvégezte az egyetemen a kreatív írás mesterszakot, és azóta se tért vissza Londonba.
„2007-ben épp egy autóban ültem a papámmal és az apai nagyanyámmal, amikor valahogy beugrott ez a történet. A nagyanyámon már kezdtek mutatkozni a demencia jelei, mert egyszer csak kijelentette, hogy egy barátnője eltűnt. Nem hagyott nyugodni a dolog, de nem is nagyon hittem neki. Aztán nekiálltam megírni a sztorit. Huszonhárom éves voltam, a főhősöm pedig nyolcvanegy, ráadásul még soha életemben nem írtam regényt, szóval nem álltam a helyzet magaslatán. Közben ez a hatalmas korkülönbség mégis felszabadított, mert korábban, amikor írni próbáltam, mindig csak fiatalok jutottak eszembe, fiatal londoni nők, akiknek van munkájuk meg pasijuk, és ez halálosan unalmas volt. Meg arra is gondoltam, hogy ha kiagyalok valami erőltetett, kínos történetet, akkor az emberek mutogatni fognak: aha, szóval ez megtörtént veled! Erről meg mégsem mondhatják, hogy ez velem történt meg.”
Emma Healey elég vicces sztorit mesélt arról, hogyan változtatta meg az életét a siker. „El kellett mennem a nőgyógyászomhoz. Ahogy ott feküdtem a vizsgálószékben, lábam a kengyelben, a doki mellett jelenlévő két nővér megkérdezte, mivel foglalkozom. Én meg azt válaszoltam, hogy írtam egy könyvet. Erre mindannyian faképnél hagytak, a telefonjuk után kapkodtak, hogy utánanézzenek a neten, aztán meg előkotorták a Kindle-jüket, és már töltötték is le a szöveget. Én meg ott hevertem széttárt lábbal. Hát mit mondjak, eléggé zavarban voltam.”
Az agy, az elme működése és műkö­dé­sének zavarai mindig is foglalkoztatták az írókat. Kívülről ábrázolni vagy belülről? Kívülről ábrázolni talán könnyebb egy kóros elmefolyamatot, belülről pedig lehetetlen, hiszen ahhoz személyes tapasztalat szükséges, ami az ábrázolás tudatosságának elveszítésével jár. A világirodalom azonban hemzseg a kísérletektől: a Jane Eyre őrült Mrs. Rochesterétől az Amerikai Psycho Patrick Batemanjén, a Tortúra Annie Wilkes-én, Az őrült naplója Popriscsinén át de Sade márkiig széles a választék.
Az emlékezet vagy annak elvesztése a legújabb kori irodalom – és mostanában a film – nagy témái közé tartozik. A demenciában szenvedők nem őrültek, ugyanolyanok, mint bárki más, ők az emlékezetüket, s rajta keresztül önmagukat veszítik el. Elborzasztó folyamat. Rettegünk tőle, mégis nézzük és olvassuk. Vajon miért? Azt reméljük, hogy másvalakin megfigyelhetjük a személyiség felbomlásának állomásait. Hogy tetten érhetjük a folyamat kezdetét, hogy tudatossággal elejét vehetjük, és persze így minket nem érhet el.
Különösen tragikusak azok a művek, amelyekben egy kiváló, bonyolult szellemi teljesítményekre képes intellektust ér utol a végzet az Alzheimer vagy demencia formájában. Emlékszünk az Aranytó Normanjére (Spencer Tracy), az Iris Iris Murdochjára (Judi Dench) vagy a Megmaradt Alice-nek Alice-ére (Julianne Moore)? De említhetünk regényeket is: Clara Royer Csillagját, Arno Geiger A száműzött öreg királyát vagy Jaume Cabré Én vétkemjét.
Az emberi elme és viselkedés másfajta torzulásai is megtalálhatók a szépirodalomban, és még feltűnőbb, „fogyaszthatóbb” formában a filmvásznon. Az Esőember vagy a Virágot Algernonnak csak elindította a sort, amelyben aztán helyet kapott A kutya különös esete az éjszakában, a Nevem Sam, a Temple Grandin vagy a Forrest Gump.
Elsőregényes szerzőtől merész próbálkozás olyan történetet írni, amelynek főhőse nem emlékszik arra, ami után kutat, sőt a tudatossága, a rálátása és nyelvi eszközei is hiányoznak egy történet megalkotásához. Az Elizabeth eltűnt megrázza és felrázza olvasóját: egy hetven évvel ezelőtti bűnügyet nyomoz ki és mesél el igen furcsa narrátor szavaival. Ám az igazi rejtély az emberi elme, az emlékezet, amely bomlása közben is csodákra képes.

Merényi Ágnes

Cartaphilus
www.alexandra.hu
Maud ​fokozatosan veszíti el emlékezetét és kapcsolatát a világgal. Egyvalakit azonban nem tud és nem is akar elfelejteni: barátnőjét, Elizabethet – aki eltűnt. Vagy akiről azt hiszi, hogy eltűnt, és veszélyben van. De senki nem hallgat rá: sem a lánya, sem a gondozói, sem a rendőrök, és legkevésbé Elizabeth fia. Netán az ő keze lenne a dologban? 
Maud csak a házában szanaszét kitűzött kis céduláira, az érzéseire és emlékfoszlányaira hagyatkozhat, de elhatározza, hogy kideríti az igazságot, és megmenti a barátnőjét. Eltökéltsége a megszállottsággal határos. Kutat Elizabeth üres házában, az utcákon és a kertben, de időérzéke, teste és a tárgyak sora is mindinkább cserben hagyja. Az összeszedegetett töredékek végül mégis elvezetik valahová: a régmúltba, egy másik megoldatlan rejtélyhez. Sukey, a nővére röviddel a II. világháború után váratlanul eltűnt, sorsára sosem derült fény. Vajon eltűnésének rejtélye megmutatja az utat Elizabethhez?
Emma Healey négyévesen írta első történetét. Nyolcévesen azt mondta a tanító nénijének, hogy író lesz, de tizenkét éves korára meggondolta magát. Eltelt még tíz év, mire visszatalált az íráshoz. Az Elizabeth eltűnt első regénye, amelyet óriási várakozás előzött meg, és amely Nagy-Britanniában A lány a vonaton sikerével felérő szenzációt keltett, valósággal rabul ejtette hamar millióssá duzzadt olvasótáborát.

Összeállította Kerekes Tamás