Né­gyen vol­tunk fa­lu­si fi­úk a fő­is­ko­lán, el­ne­vez­tem hát min­de­ni­kün­ket rang sze­rint: Ku­lák, Nagy­pa­raszt, Kö­zép­pa­raszt, Kis­pa­raszt. Én vol­tam a Kö­zép. Ugya­nak­kor sztár­ne­ve­ket is fer­dí­tet­tünk egy­más­ra a négy év­fo­lya­mon. Volt: Ani­ta Segg­berg, Sop­hia Lor­nyon, Clau­dia Car­ica­le, Lin­ko­vits Im­re, Va­szi­lij Bu­ta­lov, Je­an Paul Fel­mon­do… Én Law­ren­ce Pro­li­vér vol­tam.

Most, hogy vég­re lett far­mer­na­drá­gom, gon­dol­tam, el­men­ne hoz­zá egy jó sze­rep az év­fo­lya­mon va­la­mi rá­zós nyu­ga­ti da­rab­ban. Al­ka­lo­mad­tán ki is hasz­nál­tam az al­kal­mat. A ta­ná­rom tit­kos sza­va­zás alap­ján sze­re­posz­tot­ta az Amíg össze­szok­nak két fia­ta­lem­be­ré­nek a je­le­ne­tét. Én a cé­du­lá­mon ma­ga­mat pro­te­zsál­tam az egyik fi­gu­rá­ra. Va­ló­szí­nű­leg egye­dül vol­tam ré­szem­re­haj­ló. Le­csúsz­tam hát Ten­nes­see Wil­liamsról. Vi­szont fel­száll­tam va­la­mi Io­ne­scu­ra-Po­pe­scu­ra… És ka­pi­ta­lis­ta fia­ta­lem­ber he­lyett let­tem kom­mu­nis­ta ve­te­rán. Ge­or­ge le­gény he­lyett Feraˇzaˇu apó. Far­mer­nad­rág he­lyett ki­eresz­tet­tem az in­ge­met. És mi­lyen jól jár­tam! A nyu­ga­ti je­le­net­ben a két pa­sas csak ül a bár­ban, iszik és meg­be­szél. A ke­le­ti je­le­net vi­szont moz­gal­mas, sőt: moz­gal­mi! Mert mi a té­ma? Az el­ső­ben unal­mas: egy ná­széj­sza­ka el­há­lá­sa. A má­sik­ban iz­gal­mas: es­te röp­cé­du­la el­szó­rá­sa. Mi szü­let­het az el­ső té­tel­ből? Egy, eset­leg két gyer­mek. De mi szü­let­het a má­so­dik té­tel­ből? Vi­lág­sza­bad­ság! Amely­ben már nem kell lám­pás­sal ke­res­ni a jo­got.

No, a ne­gye­dé­ve­sek épp ak­ko­ri­ban mu­tat­ták be Gár­do­nyi­tól a Lám­pást, az egyik év­fo­lyam­tár­sam „vi­lá­gí­tott” ben­ne. Én bő­ga­tyás pa­raszt­le­gényt ver­bun­kol­tam a to­bor­zó­tánc­ban. Tánc­mes­ter ido­mí­tott min­ket, én elő­vet­tem a szám­me­mó­riá­mat és szám­me­mo­ri­zál­tam, hogy sor­já­ban mer­re há­nyat kell lép­ni. A kö­zön­ség tom­bolt a ba­ju­szos-csiz­más le­gény­ek, de fő­leg a kard­vil­log­ta­tó hu­szá­rok lát­tán, tap­sol­ta, tap­sol­ta, vissza­tap­sol­ta a tán­cot. Vissza egé­szen a cen­zú­rá­ig. Az egy ide­ig szi­sze­gett, hogy a lábá­ra ta­pos­tunk, de tyúk­sze­met húnyt, mi­helyt a Mes­ter meg­es­kü­dött, hogy nem lesz töb­bé is­mét­lés és a kar­dok is be­to­ko­sod­nak.

Ka­masz ko­rom­ban, ha rá­zott a tü­rel­met­len­ség, ha ci­te­rá­zott benn­em a nyug­ta­lan­ság, azt mond­tam Mu­ci­nak: „Any­ja, pe­zseg a vé­rem!” A Lám­pás-idő­szak­ban, ha egy ke­ve­set is it­tam, az el­foj­tá­sai­mat tánc­ba, ének­be foj­tot­tam. Egy­szer még a fő­té­ri vi­rá­gó­ra mel­lett is el­jár­tam a to­bor­zót fé­nyes nap­pal, té­li ké­ső es­té­ken pe­dig éne­kel­ve bősz­köd­tem mel­lé­kut­cá­kon a bent­la­ká­sig. Meg akar­tam mu­tat­ni, hogy én is va­gyok va­la­ki, de a sö­tét­ben nem lát­szot­tam. A han­gom­tól pe­dig nem lob­ban­tak láng­ra a lá­nyos ab­la­kok gyer­tyái. Kény­te­len vol­tam hű­ség­be gör­csö­lőd­ni.

A cen­zú­ra és a sze­re­lem annyi­ra sar­kall­ta a lába­mat, hogy már-már jól tán­col­tam. Ép­pen ki­kelt a ta­vasz, rü­gye­zett a mú­zsa-fűz­fa, míg a bo­kám a ver­bunk­tól, ad­dig a mel­lem a lí­rá­tól da­gadt. Hely­szű­ke miatt saj­nos csak íze­lí­tőt ad­ha­tok.

ZS.-nek

Mi­kor tá­vol va­gyok tő­led ak­kor ér­zem ma­gam
A leg­kö­ze­lebb hoz­zád.
Oly­an­kor mint­ha a ke­ze­met fog­nád
És úgy ve­zet­nél hogy el ne té­ved­jek.

Amió­ta sze­re­lem­ből pán­célt szab­tál ne­kem
Azó­ta nem fog se gyű­lö­let se átok
S a lá­nyok mo­so­lya is úgy sik­lik le ró­lam
Mint kris­tály­tisz­ta víz­ben apró ha­lacs­kák.

Most már erős va­gyok mert
El­dob­tam ma­gam­tól ócs­ka ál­mai­mat.
Pi­ros tul­ipá­nok nyíl­nak a szí­vem­ben
Sze­me­im­ben pe­dig a sze­meid ra­gyog­nak.

AJÁN­DÉK

Hát elő­ször – mint min­den ha­lan­dó­nak –
Volt egy gyer­mek­ko­rom:
Iz­mos tom­po­rú me­se­pa­ri­pá­kon
Be­csász­kál­tam na­pon­ta a fél ha­tárt
S ha szür­kü­let­ben fél­ve-csa­ta­ko­san
Som­for­dál­tam be a va­cso­ra-
Il­la­tos nyá­ri­kony­há­ba
Anyám fűz­fá­val ido­mí­tott ott­ho­nü­lő­vé
Ilyen­kor a tor­nác túl­só vé­gé­ig ker­ge­tett vi­lág­gá
Nyil­ván­va­ló sor­sül­dö­zött­sé­gem.
De egy­szer­csak
Egy rozs­dás mo­so­lyú szep­tem­be­ri na­pon
Két kör­mös el­le­né­re se tud­tam ki­nyög­ni
Hogy mennyi két­szer ket­tő
Köny­vek si­mo­gat­nak azó­ta egy­foly­tá­ban
Vagy ér­tel­met­len­sé­gek gyöt­rik ma­kacs hom­lo­ko­mat
Köz­ben né­hány­szor beütött a vil­lám
S  hol sző­ke hol bar­na le­á­nyál­mok kezdték ki
Fia­tal éj­sza­káim
De reg­gel­re – ér­de­kes – min­dig szét­fo­szol­tak
S csak annyit tud­tam hogy va­la­ki megint
Jött – volt – el­ment – és kész!

És most min­dezt szé­pen
Cso­kor­ba kö­töt­tem
Hu­szo­negy tar­ka zsi­nór­ral
Kör­be­dí­szí­tet­tem
S el­hoz­tam ne­ked örö­ka­ján­dék­ba.

ÚJ CSA­PÁ­SOK FE­LÉ

Ágas-bo­gas csa­pá­so­kon
Ki­tar­tó­an jöt­tem fe­léd.
Jég­tor­la­szok der­mesz­tet­tek
Fa­gyott-könnyes­sé
De süt­ké­rez­tem a re­mény
For­ró ho­mokú part­ja­in
Dé­del­get­tem ma­dár­dal­lal
Far­kas­üvöl­töt­te lel­ke­met
Ül­tem gyan­ta­par­fü­mös
Fe­nyők ár­nyé­ká­ban
S fél­tem ha­lál­sus­tor­gá­sú
Bo­krok tö­vé­ben
Re­pül­tem bol­do­gan
A gond­ta­lan­ság szár­nya­in
S csap­dá­ba lép­tet­tek
Cé­da szi­vár­vá­nyok.
Most itt va­gyok s min­dez
Ho­má­lyos báb­szín­há­zi em­lék csu­pán
Sze­meid ten­ger­kék­sé­gén vég­igúsz­ta­tom
Újjbe­gye­im si­mo­ga­tó gyön­géd­sé­gét
S most már együtt in­du­lunk
Új csa­pá­sok fe­lé.

Az új csa­pá­sok már vár­tak. Ab­ban az év­ben a má­ju­si eső nem ara­nyat ért, ha­nem el­ső eme­le­tet. Csó­na­káz­ha­tóvá tet­te a vá­ros la­pos fe­lét. Meg­re­pedt az épü­let fa­la, amely­ben a ta­ná­rom la­kott, rög­tön fel­pá­ni­kolt a dom­bra. Az év­fo­lya­ma köl­töz­tet­te, szor­gal­mas mun­kát vé­gez­het­tünk, mert kö­szö­ne­tül meg­kí­nál­ta a tár­sa­sá­got egy szá­zas­sal. Nyil­ván sza­bad­koz­tunk, mint­ha egyi­künk zse­bé­ben sem vol­na hely. Er­re nyá­ja­san  ket­tőnk­höz for­dult:

– Ma­guk nyu­god­tan elve­he­tik, mert ma­gu­kat év vé­gén úgyis ki­rú­gom.

A tár­sam ke­zé­be nyom­ta a pénzt, en­gem pe­dig ki­rú­gott. Pon­to­san az 50. Tria­non-év­for­du­lón for­dult új­ra a sor­som. Hiá­ba, na, az al­li­ter­áló ta­ná­rok­kal nem volt sze­ren­csém.

A Bo­lyai té­rem sír­tam el Zs.-nek, hogy is­mét el­csa­tol­tak a fő­is­ko­lá­tól, és ez­zel per­sze tő­le is. Ki­bu­szoz­tat­tam a Strand ven­dég­lő­be, gon­dol­ván, ott nem fel­tű­nő, ha könnyben úszik a sze­mem.  Ro­man­ti­kus vég­ső bú­csút akar­tam koc­cin­ta­ni Zs.-vel, de ő ki­tar­tást kar­dos­ko­dott a vég­ső­kig, mint egy fa­na­ti­kus ná­ci. Fel is fegy­ve­rez­te a hi­te­met, hogy az el­mé­le­ti tan­tár­gya­kat meg kell ost­ro­mol­nom, ha ki­lá­tás­ta­lan is a jö­vőm.

Mind­járt a tő­lem és min­den tu­do­mány­tól leg­tá­vo­lab­bi­val, a tu­do­má­nyos szo­cia­liz­mus­sal kezdtem. A vizs­gám el­tar­tott majd­nem egy per­cet:

– Hal­lom, ma­gát ki­rúg­ták.

– Igen.

– No, és ho­gyan to­vább?

– Még nem tu­dom.

– Tud­ja, mit? Adok ma­gá­nak egy 9-est, hát­ha hasz­nát ve­szi majd va­la­hol.

Már jó ide­je pe­dzet­tük, hogy a ta­nár úr (!) sem ilyen lo­vat akart: be-ber­úgott a me­nőbb fi­úk­kal, el-el­szól­ta ma­gát…

Ál­das­sék hát a Ba­ra­bás ve­ze­ték­név.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ