Megpróbálok szembenézni az életemmel. Azért nehéz, mert mindig elúszik valamerre a figyelmem. Elcsászkál. És a nézőpont is el-elcselleng. Mert mindenhonnan más. Mint aki örökösen szerepel, vagy megmutatja valamelyik részét. Nagyon összetett az ember. Könnyű tudathasadást szenvedni, elég egy pici rést ütni a burkon, és ami feszíti belülről, szétfröccsen. Irányíthatatlanul. Na, ez ne történjen meg. Mert a kontroll fontos. Az önmagunk feletti ellenőrzés. Csak azt tenni, amit akarok, amivel egyetértek. Valamelyik énem.
Az értelem ott kezdődik, amikor látom magam a más szemével. És minél több szemszögből nézek, annál több személyt látok bennem. Szélcsendben összefonódnak és erős törzzsel hajlonganak, vagy állnak, de nem terülnek el. Nem válnak szét. Ha kibogoznám őket, szétesnék. Csak abban a fénytörésben szemlélhetem őket biztonságban, amit egymásra vetítenek – így egyben maradok.
Vannak feladataim. Teljesíthetők. Feleségként, anyaként, barátként, rokonként, testvérként, munkatársként. Íróként, költőként, krónikásként. De ki adja a parancsot erre vagy arra? Valahogyan felülről és belülről is jól kellene látni, hallani. Tudni, honnan jön a hang, honnan süt a fény. Kit világít meg éppen belőlem. Nem vagyok skizofrén, de sokadmagammal ülök magamban. Vajon növés közben lettünk ennyien? Vagy csak elágaztunk és egyik-másik águnk kivirágzott. Lehet, erdő vagyok, nem csak egy fa egyedül a rengetegben, de én vagyok a rengeteg. És köztem futkos félelemmel telt szívvel a kisfiú, aki a hazavezető utat nem találja. Pedig ott van minden fában, akiben találkozik velem. Valamelyik részemmel. Csak nem ismer föl. Nem tanult meg. És én sem tudom, melyik énjével ér hozzám.
Kivetnek a világ piacára, mikor megszületsz. Érnek a pofonok innen-onnan. Hozzátartozik a növésedhez. Kis ölelésekkel, nem szeretem kajákkal, nevelési módszerekkel, otthagyásokkal, fegyelmezésekkel. Kívánságaid teljesítésével vagy kihagyásával. Apránként felnőnek benned énjeid. A gyermek, aki önző, csak még nem tudja, a testvér, aki irigykedik vagy örül, a kamasz, aki hadakozik a testével, a diák, aki meg akarja őrizni magát a többiektől, a szerelmes, aki odaadja magát annak, aki kéri, és nincs is vége a sornak, annyian vannak. Bennünk a vásárló, a munkát el nem végző, a feladatát nem teljesítő, a másokat kihasználó, de a kedveskedő is, a minden keze ügyébe eső dolgot kipróbáló, az oda nem figyelő, senkit meg nem hallgató, semmit megtanulni nem akaró, csak sodródó kényelmes, aki csapódik ide-oda, engedve mások irányításának. De ott az engedelmes, magát megtagadó, segítő is. A kíváncsi, az érdeklődő, a sikerre szomjas.
Megnőtt, terebélyes, nagy erdővé lett az ember. Egyre gyakrabban tévednek idegenek is belé. Kivágnak belőle száradó, és élő fákat is. Gyérül. Egyre huzatosabb. Már átlátni fái közt. Nem sokára irtás lesz belőle. Kell a hely valami másnak, ami nem erdő, hanem mondjuk egy út, vagy építmény. Lelketlen.
Ki tartja vajon számon az erdőket? Ki számlálja meg a fákat és kéri számon tőlük gyümölcseiket? A mesékben a manók odvukban laktak. Ki-kinéztek belőlük, ráláttak az emberekre, akik közöttük jártak. Lelke volt a fáknak. Az irtás temető. Itt csak emlékezni lehet. A törzsek gyűrűi segítenek ebben. Micsoda árakat fizet egy-egy fa újabb kérgeiért! És ha az emberek járkáló fák, akkor nem kell csodálkozni semmin. Kérgeit idővel mind kinöveszti, felölti.
Visszamegyek az időben, mert az előré-t nem ismerem. Anyám, apám még ki sem gondolhattak, az övéik sem, és így tovább a legelsőig. Egy szóra lettem, szaporodtam, elterjedtem a földön én, az ember. Hogy az vagyok, Isten nevezett el. Fa mivoltom csak hasonlat, hogy felfoghassam lényegem. És tényleg sóhajtoznak a fák. Bennem. Velem. Isten szelében.

2017-03-08.

1. Kapui Ágota:
   2017. március 9. 07:07

   Ezt a visszafogott hangot, nem kinyilatkoztatásszerű, de mértéktartó „bölcsességet”, amire csak te vagy képes, tanítani kéne. Szavaid bevésődnek, elraktározódnak, minden egyes írásoddal több leszek én is. Köszönöm.

2. Nászta Katalin:
   2017. március 9. 08:18

   Köszönöm, kedves Ágota. Csak „tollnok” vagyok, tudod…