Patrick Modiano: A Kis Bizsu, Tarandus Kiadó, Győr, 2015.

Első olvasásra minden bizonnyal a regény lecsupaszított, szikáran egyszerű mondatai tűnnek fel. Lehet érzésekről ennyire puritán módon írni? – adódik mindjárt az olvasó kérdése. Igen lehet, válaszolhatjuk, ha az érzések nem a maguk kavargó bonyolultságában, hanem egykori érzések visszfényeiként, egykori eleven érzésekre való emlékezésként vagy azok kereséseként élnek már. Tárgyak, színterek, kapcsolatok. Minden végtelenül puritán, csupasz ebben a regényben. A főhősnő hotelszobájának ablakán sem függöny, sem redőny nincs. Néhány tárgy, néhány ember veszi körül a főhős 19 éves Thérèse-ét: egy kekszesdoboz anyjára vonatkozó szegényes emlékekkel, régi fényképek és néhány kép a fejében. Mind-mind a semmiben kavargó, frusztráló emlékek.
A történet cselekménye is vékonyka. Egy fiatal lány a Châtelet metróállomáson – ez egyébként Párizs legnagyobb metróállomása – megpillant egy citromsárga kabátos nőt, akiben meghaltnak hitt anyját véli felfedezni. Megszólítani nem meri, de egy jó darabon követi, még a lakására is elmegy. Ekkortól indul el a kísérteties hasonlóságok sora gyerekkorának múltjával, amelyről már csak emlékei vannak. A nő ugyan idegen, de hasonlít egykori anyjára. Ez a hasonlóság az egyetlen fogódzó Thérèse számára. Később, tapogatódzó keresésében kiderül, idegensége, társadalmi peremszorultsága is ugyanaz, mint az anyjáé volt egykor. Az anyjáé, aki vidéki lányként költözik fel a városba, hogy táncosnő legyen, de egy bokasérülés következtében lecsúszik az áhított karrierről, különböző pótcselekvésekben éli ki magát, még gyerekét is elhanyagolja. Ő szólítja a lányát Kis Bizsunak. Ami akár kedveskedő becézés is lehetne, de a múlt fényében inkább az anya elvetélt vágyait érezzük ki belőle, amikor is az áhított művésznővé válást a lányának kellett volna beteljesítenie.
De nemcsak erről a hamvába holt élet után nyomozásról szól ez a regény. Amiről szól még, az a dolgok idegensége, felfoghatatlansága. A lányról alig tudunk meg valamit, alkalmi munkákat vállal, társadalmi státusa szinte nincs is. Nem tanult tovább, de az egyetemistákat valami felsőbbrendű lényeknek képzeli. Annak idején anyjáról azt mondták, hogy meghalt Marokkóban. Meg lehet-e ezt érteni? Aligha. Még érezni sem, ha azt vesszük, hogy anyja időközben idegen lett, múltjának egy darabja. Egy idegen nő, emlékekben felvillanó kép egy idegen helyen. Ami megmarad, az a csupasz váz, a mondat dallama. „Az ember hall gyerekkorában jó néhány „meghalt Marokkóban” – féle, homályos értelmű mondatot, és mivel nem érti, inkább elereszti a füle mellett. A mondatok dallama azonban visszacseng az emlékezetünkben, mint például a „Volt egyszer egy kishajó” című dalocskáé, amelyben a kis matrózt majdnem megeszik a hajótörött tengerészek. „Meghalt Marokkóban””.
A nagytörténet érthetetlen, sőt felkutathatatlan is immár, Thérèse múltjának kínzó hiányát nem tölti be a jelenben semmiféle tudás. Eljátszhatunk a gondolattal, miszerint ha kiderült volna, hogy a sárga kabátos nő mégis az anyja, életben lenne tehát, a lány múltjának kínzó terhét, gyökértelen egzisztenciáját az sem érintette volna lényegesen. „Ami elveszett, nem kerül elő soha többé” – maga a lány mondja egy helyütt miközben szegényes emlékei között keresgél. Azonban épp a hiány, múltra vonatkozó mag, az archimédészi pont, ahonnan az egzisztencia kifordítható lenne változtatja az élet színterét egyetlen hatalmas nyomhalmazzá. Amikor minden jelenben megtörténő vagy múltra emlékező jelenséghez kapcsolódik valami. A lényeg a kapcsolódás megtörténte és nem a jelentés. Kiderül, hogy a sárga kabátos nőt Borénak hívják. Ez a név viszont „hasonlított Jean Borand–éhoz, akit annak idején anyám fivérének hittem. Csütörtökönként magával vitt az autószerelő-műhelyébe.” Figyeljük meg, mennyire homályos ez a múlt, még a családi kapcsolatok sem biztosak. Amihez aztán a jelenben egy újabb homályos kapcsolat társul: a nevek hangzásának hasonlósága.
Ha szigorúan elemzőek akarunk lenni, a regénybeli kapcsolódások hálózatát két csoportra oszthatjuk. Egyrészt a regény cselekményes szintjén minden esemény a főhős gyerekkori múltjának ismétlődése. A titokzatos ismeretlen család, akinek kislányára vigyáz ugyanazt a idegenséget példázza, mint anyja élete. Finom, apró, ugyanakkor jelentésteli utalásokból érezzük, hogy a kislány ugyanúgy egyedül van ebben a családban, mint egykor ő maga anyja mellett. (Apját ugyanis nem ismerte.) Thérèse keresi is az ismétlődéseket, szándékosan abban a hotelben bérel szobát, ahol gyerekkorában anyjával is laktak. Visszatérni a kiindulóponthoz. A biztos tudáshoz. Hogy aztán egy sokértelmű metaforaként ez a szegényes hotel valamiféle kafkai kastéllyá nőjön. Aminek – tegyük hozzá – szintén van szövegbeli kapcsolódása: Châtelet metróállomás neve, ahol az anyjának hitt nőt pillantja meg, egy réges-régen ott állt kastélyra utal.* „A tisztás végén, a holdas ég alatt bújik meg gyermekkorunk kastélya. (…) Lámpással a kezünkben áthaladunk a kék szalonon és az ősök arcképcsarnokán. Semmi sem változott, porlepte, érintetlen minden. Felmegyünk a díszlépcsőn. A folyosó végéhez érünk, itt van a gyerekszoba.”
Az ismétlődések állandó időn kívüli jelenben lebegtetik a regény idejét. Bár a regény színterei nagyon is valósak (Szajna-part, Austerlitz és a Lyoni pályaudvar, a Montmarte művésznegyed) az események megélésében múlt és jelen már nem szétszálazható. És még ennek a „múlt”-nak sincs pontos, beazonosítható ideje. Amikor választott munkahelyére igyekszik, a titokzatos családhoz, úgy érzi, mintha mindez már megtörtént volna. Thérèse gyökértelen szabadsága azt is lehetővé teszi, hogy álom és valóság, múlt és jelen közti határok átjárhatóak legyenek. Az átlagos életet élő, a társadalomban otthonosan berendezkedett polgár számára az élet biztos pontokból áll, a társadalom peremén élő, kereső ember viszont egy csakis számára élő labirintusban bolyong. A regény főhőse mindenképp.
Egyetlen hatalmas szétterülő nyomhalmaz tehát a Thérèse élete, amikor – és ez már a fentiekben felvetett kapcsolódások másik csoportja – a szavak előtt, még nem megfogalmazott utalások sorozatára is felfigyelhetünk. Ilyen például a regényben többször előforduló zöld szín. A lány szobájába bekúszó fényreklámok zöldek (igaz vörösek is), a gyógyszertár zölden világító keresztje hívogatja be a lányt a patikába, ahol aztán megismerkedik az őrangyalként viselkedő gyógyszerésznővel, akinek szintén zöld szeme van, és zöld színű golyóstollat tart kezével. A szerelem lehetőségét ígérő – egyébként szintén bizonytalan identitású – Badmajev rádiójának szintén zöld macskaszeme van. Ez a sok-sok zöld nyugtató hatással van hősünkre, ugyanakkor egy másik világ üzenetét is továbbítják. Egy sohasem volt múltét. „Éjjelente lentről, a rue Coustouról fölkúszott az autójavító-műhely mozgó fényreklámja, és hol vörösen, hol zölden világított az ágyam fölött. (…) A vörös és zöld fényjelek nagyon távolról is jöhettek, abból a távoli időből, amikor az anyám ebben a szobában lakott, ezen az ágyon feküdt, itt, ahol most én vagyok, és várta, hogy elaludjon.”
Rőhrig Eszter, a regény fordítója így kezdi utószavát: „Aki ezt a könyvet a kezébe veszi, inkább érezze, mint értse, amit a szavak és a mondatok megfogalmaznak.” A regény sűrű izzású mondatai valóban sokkal többet mondanak el, mint ami megfogalmazható.

* Az információért a regény fordítóját, Rőhrig Esztert illeti köszönet.

Lakatos Fleisz Katalin