Wiktor Woroszylski: Magyarországi napló, 1956

Kedd, 1956. október 30.

A REPÜLŐGÉPEN

Tehát – rengeteg hercehurca, protekció, rimánkodás után – végre itt vagyok, a repülőgép fedélzetén, mely újabb lengyel vér- és orvosságküldeményt szállít Budapestre. Szárnyaink alatt: a felhők végeláthatatlan Szibériája. Aztán kitisztul: rozsdaszín földek, mozdulatlan utak és sínek tűnnek elénk. Magyarország.
Igyekszem előásni emlékezetemből: milyen volt ez az ország, amikor megismertem, hét évvel ezelőtt, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség Kongresszusa és a Rajk-per verőfényes szeptemberében.
Népes, lármás utcák, egy pince, ahol egyenesen a hordókból csapolták az olcsó, édes muskotályost, egy öregasszony, aki fölemelt ököllel köszöntött bennünket… De legmakacsabbul az az egy kép tér vissza folyton, mely végigkísért az elmúlt éveken, pedig milyen sokáig próbáltam – hasztalan – elhessegetni.
Magas, középkorú férfi hajol hozzám, bozontos szemöldöke szinte arcomat súrolja, átható suttogása megtöri ellenállásomat:
– Jó régóta párttag vagyok. Rajk Lászlót Spanyolországból és a táborból ismerem. Az, ami most történik, gaztett és hazugság.
– Miért mondod ezt nekem? Nem ismerlek, nem hihetek neked.
– Éppen ezért mondom ezt neked, mert nem ismersz. Csak ilyen emberrel válthatok ma szót Budapesten.
…Leszállunk: a repülőtér jóformán üres. Egy csoport fegyveres civil és katona vesz körül bennünket, karjukon háromszínű szalag vagy karpaszomány. Némelyiküknél fekete kreppre van varrva. Inkább nem kérdezzük, miért.

BESZÉLGETÉS MARIANNAL

Marian [Bielicki, 1920-1972, újságíró, író] már néhány napja itt van. Most különösen ziláltnak látszik. Nagy nehezen húzom ki belőle az elbeszélést: mit látott ma.
Tanúja volt Krzysztoffal [K. Wolicki újságíró] együtt a városi pártbizottság ostromának. A pártbizottság épületében vagy kétszázötven-kétszázhatvan főből álló ÁVH-s csoport védte magát.
Az ÁVH a politikai rendőrség egyenruhás alakulatainak a neve. Elit jellegű, busásan fizetett (az AVH-funkcionárius, az „ávós” bére a munkások átlagfizetésének a tízszerese), a véres Rákosi-rezsimmel életre-halálra szövetkezett janicsárosztagai mindvégig olyan terror vasfogójában tartották az országot, amilyenről nekünk odahaza fogalmunk sem lehetett. Sem Berija likvidálása, sem Rákosi visszavonulása és Farkas lecsukatása után nem történt az AVH-ban semmiféle változás. Amikor az ÁVH október 23-án tüzet nyitott a fegyvertelenül tüntető lakosságra, végre betelt a mérték. Kitört a felkelés, melyhez nyomban csatlakozott a hadsereg és a rendőrség. Az ÁVH, bár Nagy Imre kormánya hivatalosan feloszlatta, nem engedelmeskedett a határozatnak, s továbbra is halált és provokációt szórt maga körül. Ekkor a népharag hatalmas hulláma öntötte el Budapestet.
Marian elmeséli, hogyan támadta meg a tömeg – néhány magyar tank támogatásával – az ávósók erődjét. Makacsul védekeztek, lövéseik jó néhány embert leterítettek a tömegből. De hamarosan kivonszolták őket az épületből, és akkor…
Mariannák reszketnek az ajkai, nagyon sápadt.
– Még soha nem láttam lincselést eddig. A lábuknál fogva akasztották fel őket, néhányukat a szó szoros értelmében darabokra szaggatták. Később megérkeztek a szervezett felkelők – a Nemzetőrség -, s védelmükbe vették az életben maradt foglyokat a tömeggel szemben.
De akiket már nem sikerült megvédeni…

AZ ELSŐ CSATANGOLÁS BUDAPESTEN

Sötét, üres utca. Vagy ötven-hatvan méternyire tőlünk ormótlan tankok körvonalai sötétlenek.
– Sztoj, kto igyot! [Állj, ki vagy?]
A kiskatona összehúzza magát a hidegtől és félelmében, szeme ugrál, világít a fehérje. Dermedt ujjaival lapozgatja érthetetlen útleveleinket. Úgy látszik, nem sokat ért szavainkból, hiába magyarázzuk, kik vagyunk és miért megyünk ilyenkor a Parlamentbe. Végül azonban legyint.
– Prohogyi!
Megint hosszú, üres utca, de világosabb és szélesebb. Sarkain, a táblákon lekaparva a név. Ez Budapest egyik fő útvonala: az Andrássy út. A lekapart betűk Sztálin nevét hirdették.
Nem vagyunk egészen biztosak benne, hogy jó irányban megyünk-e. Járókelőkkel ritkán találkozunk, viszont időről időre lezárt páncélautók robognak el mellettünk. Mintha nem lenne bennük ember, önálló életet élő gépezetek lennének, melyek csupán ágyúcsőcsápjaikkal érintkeznek a világgal. Önkéntelenül falhoz húzódunk.
Megint üres utca. Meggyorsítjuk lépteinket. Az utca végén valamilyen csődület támadt. Mielőtt azonban odaérnénk, egy mellékutcából motorkerékpár robog elő, két magyar katonatiszt ül rajta. Fehér röplaplegyező bomlik ki – villámgyorsan, akár egy kártyamutatványnál –, a motorbicikli megfordul és eltűnik, a röplapok lassan leereszkednek a földre. Szövegük rövid, sokszorosított, nehezen olvasható – csekély magyar szókincsünk alapján nem tudjuk kibogozni az értelmét. Odamegyünk a csoporthoz, melyet messziről láttunk. Fiatal fiúk, némelyikük kezében ugyanilyen röplap fehérük.
– Sprechen Sie deutsch? Parlez-vous fran^ais? Do you speak English?
Kiderül, hogy a fiúk csak oroszul tudnak egy kicsit, ezt a nyelvet tanították az iskolában. Amikor megtudják, kik vagyunk, meghívnak bennünket egy picinyke lakásba. Családi fényképek tömkelegé borítja a szoba falait. Megjelenik a házigazda, egy zömök, bajuszos munkás.
Kézfogáskor a leggyakoribb magyar nevek egyikét mondja. Cigarettával kínáljuk egymást, s az egyik fiú a röpirat lefordításához lát.
A légelhárító tüzérség egyik osztaga írta alá a kiáltványt, mely elsősorban azt követeli, hogy az oroszok hagyják el holnap déli 12 óráig Budapestet.
– Mindnyájan ezt akarjuk – kommentálja tizennégy-tizenöt éves tolmácsunk -, ez a legfontosabb.
A többiek egyetértőén bólintanak. A házigazda habozva érdeklődik Lengyelország felől, s reménykedő pillantást vet ránk…
Újabb kóborlás ismeretlen utcák során. Felkelő őrségek, melyek előzékenyen útbaigazítanak. Egy autó, rajta vitorlaként feszülő háromszínű lobogó. Két fiatal tiszt, akik majdnem egészen utunk célpontjáig kísérnek. S végezetül – nagy, üres, sötét tér a Parlament kupolás tömbje előtt. Körüljárjuk mindenfelől, bejáratot keresve.
Lám, itt az impozáns főbejárat – emlékszem rá, évekkel ezelőttről.
Erre jártunk be naponta kétszer, „a világ ifjúságának” tanácskozásaira. A kőpárkányra támaszkodva egyszerű, darócruhás görög lányok álltak itt: grammoszi partizánok. Közvetlenül a bejáratnál, a hallban francia küldöttek árulták impresszionista festők albumait, hogy legyen pénzük a hazaútra. Odébb lépcső vezetett fel, melyen elegáns tisztek és egyenruhás aktivisták többször ellenőrizték belépőinket.
Végül elértünk a számos karzattal övezett, többemeletnyi magas tanácsterembe, s hosszú beszédeket hallgattunk végig különféle nyelveken a béke védelméről. Valahányszor elhangzott a „Sztálin” szó, mindnyájan fölálltunk, bőszen skandáltuk a két erőt sugárzó szótagot, és tenyérdagadásig tapsoltuk saját lelkesedésünket… ”
A főkapu most süketen és zárva áll. Más bejáratot sem találunk sehol. Már-már lemondunk a bemenetelről, amikor egy autó siklik halkan az épület elé. Krzysztof a kocsi ajtajához szalad, és franciául kezdi magyarázni a sofőr mellett ülő utasnak, hogy lengyel újságírók vagyunk, és be akarunk jutni a Parlamentbe, hogy a kormány valamelyik tagjával beszélgessünk. Az utas – középmagas, fiatalos külsejű barna férfi – elmosolyodik:
– Par example, avec moi?
S egy pillanat múlva benn is vagyunk az Országházban.

Fordította Kerényi Grácia és D. Molnár István – utóbbi a szögletes zárójelbe tett kiegészítések szerzője

Forrás: Magyarországi útinapló, 1956. Századvég Kiadó * 1956-os Intézet, Budapest, 1994 (részlet)