Életem legnehezebb feladatát kaptam azon a pedagógus körön 1989-ben. Nem kérés volt, hanem parancs, elvtársi kötelesség, a szocialista társadalom megbecsülésének jele. Számomra maga a pokoljárás. A decemberi ünnepi szimpóziumra – tudományos tanácskozásra – arról kellett írnom, miként tudatosítom tanulóimban a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmunk, pártunk és kormányunk, hőn szeretett vezérünk áldott tevékenységét az órákon. Épp oly agyatlan marhaság, mint minden, amit abban az időben követelt tőlünk pártunk és kormányunk. Papírmunka, hazugságok sora.
Forgott velem a terem, rosszullét környékezett. De nem szólhattam ellene. Állásom függött tőle, és egy kisgyerek megélhetésének egyetlen esélye. Siettem haza, hiszen délután öt órától este hétig nem volt áramszolgáltatás, a gyerekem meg félt a sötétben.
A nyolcemeletes tömbházon, ahol laktam, ablak nem volt. Így az orráig sem látott az ember. Elemlámpa? Ugyan. Azt nem lehetett kapni. De a táskámban mindig volt gyufa meg gyertya. Előkotortam hát, s óvatosan lépkedtem felfele a lépcsőkön. Volt lakó, aki fütyörészett, a másik zajt csapott, nehogy egymásba ütközzünk. Mert a kis gyertya inkább elvakított, mint segített. Végre elértem az ajtóig. Itt a gyertyát le kellett tennem, s jöhetett a kulcskotorászás. Valahogy mindig sikerült bejutnom a lakásba. Elővettem a petróleumlámpát – az is luxuscikk volt, főként a petróleum –, a kanóc egy-kettőre lángra kapott.
Enni se volt kedvem, leültem hát, és keseregtem. Mit írhatnék? Én ilyesmit nem tanítottam! Igaz ugyan, hogy a tankönyvek elején ott voltak a nagy conducatort, s a szép életet dicsőítő versek. De azokat csak átugrottuk, a gyerekek ki is nevettek volna érte. Már régóta érezték ők is a fényes élet igazi arcát. Ott egye meg a fene, nem írok semmit, dühöngtem magamban.
Eljött a hét óra, s megadták a villanyáramot is. A fényre hazajött a gyerekem is. Kint a többiekkel vitéz volt, de a sötétben félt egyedül a lakásban. Szokása szerint összevissza csókolt, csacsogott, mesélt. Aztán ellenőriztük a házi feladatát. Kellett, mert olyan mondatokat alkotott a megadott szavakkal, hogy „Muncitorul se topeste”, „Zapada munceste.” (A munkás elolvad. A hó dolgozik). Aztán vacsora, fürdés – ha éppen meleg vizes nap volt, mert azt is szabályozták –, meseolvasás, lefekvés.
Csak forgolódtam az ágyban. A gyerek békésen aludt. Néztem, s rám tört a félelem. Te jó ég, meg kell írnom azt a dolgozatot! Ha nem teszem, elveszítem az állásomat! Mi lesz a gyerekkel? Éhen veszünk kereset nélkül. Az izgalom nem hagyott aludni, felkeltem hát, elővettem a tankönyveim, megnéztem a fényes életünkről zengedező verseket. Aztán írni kezdtem. Nem volt könnyű. Dicsérni a rettenetest, olyanról írni, ami szörnyű volt. De írtam – írtam. Reggelre kész is volt a „mű”, ha nem is dicséretekkel, de a szöveg elfogadható volt.
Karácsony közelgett, a gyerekek téli szünetet kaptak. Délelőtt tíz órától kezdődött volna a szimpózium. A fiam aludt, én elindultam. Ahogy kiértem a városka főutcájára, furcsa, félelmetes hangzavar fogadott. A gyárnegyed felől óriási tömeg közeledett. Valamilyen „ünnep” van nekik is, gondoltam. De sehol egy elvtárs óriás képe, se a nagy vezérünké! Mi ez? Az egyik ismerősöm a tömegből kiáltotta nekem, hogy megdőlt a nagyvezér uralma, kitört a forradalom. Nem akartam hinni, de a tömeg, a skandálás, a középen lyukas zászlók! Sarkon fordultam, rohantam haza egyenesen a szomszéd barátokhoz. Hamar a tv-t, mondtam nekik. Csak néztek rám bambán, hiszen ilyenkor nem volt adás. Bekapcsoltam én. Volt adás, és nagy zűrzavar. Zászlós férfiak beszéltek egymás szavába vágva, a műsorvezetők szabadkoztak addigi munkájukért. Káosz, fejetlenség. Aztán valaki beolvasta a hírt, hogy Milea tábornok főbe lőtte magát! Izgatottan néztük a tv-t, hallgattuk a rádiót.
Áthoztam a gyereket is. Szegényke nem is értette, miért nézzük úgy a TV-t, mi az a zavar. Próbáltam elmondani számára érthetően.
– Ezután lesz csokoládé az üzletben, és lesz kakaó? – kérdezte ártatlanul. Egy nyolcéves gyermeknek ezt jelentette a jóra változás.
Mi pedig napokig bámultuk a képernyőt, rettegtünk a sok rémisztgetéstől. Meg reménykedtünk, ujjongtunk.
A fölöslegesen megírt dolgozatot meg élvezettel téptem szét.

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. március 12. 12:30

   Kedves Sárika, olyan élethűen írsz arról a sokoldalúan fejlettről, hogy az ember háta beleborsódzik. De azért élvezettel olvastam, mert friss és olyan fájdalmasan ismerős minden sorod.

2. Kádár Sára Hajnalka:
   2019. április 24. 12:14

   Drága Hajni, nagyon örülök a véleményednek. Köszönöm.