„ Nem tettem semmit, és megtettem mindent”

1982 nyarán csíptem el Sepsiszentgyörgyön. A színházi cukrászdában találkoztunk, de végül csak a Sugás kertvendéglőjében kötöttünk ki. Kevés vendég volt, nyugodtan beszélgethettünk.

– Egyszer azt mondtad, a színész közkatona. Hogy gondolod, hogy is érzed ezt?

Hatalmas, robusztus termetével olyan az asztal mellett, mint valami Góliát.

– Ha lehet egy színésznek ars poétikája, akkor nekem ez az. Így fogalmazódott meg bennem, mióta csak melengettem magamban a színésszé válás gondolatát. A középiskola után kezdtem vele incselkedni, de csak érettségi után tíz évvel teljesülhetett a kívánságom. Még főiskola előtt úgy gondoltam, hogy ezt az ügyet csak így lehet, így kellene szolgálni, s akkor talán meg lehetne szüntetni az ál-sztároskodást. A színészek védekezésül használják az allűröket, hogy vállalom-e vagy sem, hogy beugrom-e vagy sem… Na, ezt én szívből utálom. Sajnos, egy csomó ilyen közhely alakult ki, ami komolyan rombol és félrevezető. Ezen a pályán különben mindaz, ami ma nagy igazság, holnap teljes melléfogás lehet… Ha fel is bukkant bennem a tiltakozás, mikor kis, vagy statisztaszerep, vagy beugrás várt rám, még ha alkatilag nem is talált nekem a szerep, akkor is – bevallom, nem kis gyötrődéssel – sikerült elérnem, hogy ilyenfajta skrupulusaim ne legyenek, és lehetőleg nem is lesznek… A közkatonaság a legtisztességesebb viszonyulási mód. Nem az foglalkoztat, hogy engem mi illet meg, milyen rangfokozatom van, hanem hogy sorkatona vagyok, akinek elsősorban az a hivatása, feladata, hogy mindenben maximálist nyújtson, a méltóságától függetlenül.
– Elég gyakran láttalak a színpadon, de feltűnően beértél, „megvalósultál” az utóbbi pár esztendőben. Persze, én csak részleteiben nyilatkozhatom a pályádról, mert nem láttalak minden szerepedben… Hogy történt, történik a fejlődés a te esetedben?
– A Csongorral rengeteget kínlódtam. Elképzeléseim 50%-át sem sikerült megvalósítanom. Valahol annyira alkati probléma ez a szerep, én talán tizenhat évesen sem voltam esélyes Csongor. A nyereséget az jelentette számomra, hogy mindent megpróbáltam, amit még Vörösmarty bátyánk sem írt meg darabjában. Például, hogy Csongor felnőtt, férfias. Mint hőst, nem tudtam megközelíteni, olyan falba ütköztem, amit nem tudtam áttörni. A szép szöveg is óriási gátakat emelt elém. A legnagyobb küzdelmet jelentette ez a szerep, de kitűnő műhelygyakorlat volt számomra Madách Ádámjához. Előnyt jelentett, hogy gyakorlatom volt már nagy horderejű verses szöveg mondásában. Nem tört darabokra a vers, s a nyelvem a számban.
– Szakmai szempontból melyik szerep volt emlékezetes számodra?
– Én későn kezdtem, tíz évvel később, mint a többiek. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy „százalékokban” dolgozzam. Nem lazsálhattam. Kovács György is azt tanácsolta, olyan színházat válasszak, ahol aztán le nem esem a színpadról, és mindent teljes intenzitással csináljak, hogy a késést behozhassam. Így kerültem Váradra, ott egymást váltották a kisebb-nagyobb szerepek.
– Sok rendezővel dolgoztál?
– Nem, és ez nagy bánatom. Többnyire csak a váradiakkal. Szabó József (alias Odzsá)val, aki számomra nagyon jó partner volt. Megtaláltuk a közös nyelvet…
– Különbséget jelentett más rendezővel dolgozni?
– Mindegyik más világ.
– Ezekhez a különböző világokhoz nem volt nehéz alkalmazkodni?
– A közkatona-magatartás rugalmasságot feltételez. Az új rendezőhöz nem szabad úgy viszonyulni, hogy példának veszem az előző rossz rendezését, mert így elérem nála azt, hogy ő sem a rosszul megoldott szerepemre fog emlékezni. A legnormálisabb, emberi közeledésből kell kiindulni. A lényeg az akkori szerep, darab, rendező, szerző, közönség.
– Nagyon fontos dolgot mondtál ki. Az a baj, hogy ez nagyon nehéz…
– Mégis, ki kell, ki lehet művelni. Magától nem adódhat. Persze, nem arra gondolok, hogy a rendezőt meghívom ebédre, hanem munka közben. A rendező is, a színész is dolgozni akar. Nehezen indul be a munka, mert ellentmondások mindig vannak, de a találkozásnak meg kell történnie. Minél előbb, annál jobb. Mindig az a baj, hogy ez nem közösségileg történik meg. Talán két-három alkalommal fordult elő pályafutásom alatt, hogy mindenki egyetértett: rendező, színészek. Az előadás minőségét már az is meghatározza, ha öt ember együtt van abban a darabban. De ha a másik három fordítva ül a nyeregben, könnyen felboríthatják az egységet. A színésztől kell jöjjenek az első impulzusok. Ha a színésztől nem jön sokáig semmi, akkor késik az egyetértés… Minden valamirevaló munkám úgy jött létre, hogy az én félig-meddig kész, vagy vázlatos ötleteim, amelyek az utcán, vagy otthon születtek, ezek vitték tovább a rendezőt. Ha elfogadta, partnerekként tudtunk tovább haladni. A jó rendező ezt tudja, és ki is várja. Van türelme, ideje, ráérzése. Mindenki szerepét nem formálhatja meg, az már dresszúra. Ebbe általában a színész-rendezők esnek bele. Eddig hál’ Istennek csak eggyel dolgoztam belőlük. Aki aktívan rendező és színész is, nem tud szabadulni attól, hogy ő színész. Szeretem az előjátszást, de Tompa [Miklós]-stílusban, azt viszont mindenki ismeri, milyen. Abszurd módon játssza el a legrealistább jelenetet is, kijelenti, hogy ő nem színész, de a színész azonnal érti miről is van szó, és meg tudja csinálni a maga eszközeivel.
– Alexandru Colpacci rendezési módszere milyen volt?
– Remekül dolgozott a váradi román szekción is, sok próbáján vettem részt. A Tangót rendezte nálunk. Három példányból dolgozott, a lengyelből, románból és magyarból. Az előadást valahol a nyelv zenéje szerint rendezte meg. Az olvasó-rendelkező próbákon nem sokat foglalkozott azzal, hogy fordítsanak neki, magyarból románra. Mikor már a színpadra kerültünk, 50-60%-os szövegtudással, zeneileg, a szövegmondás ritmusából érezte meg, ha valami sántít. Lekopogta a lengyel, román és magyar szöveget is. És ez a ráérzéses módszere mindig bevált, soha nem tévedett. Magyarul talán húsz szót, ha tudott… Teljesen felkészült viszont, mindent tudott a darabról. A színész kérdéseire még véletlenül se mondta azt, hogy hagyjuk, majd meglátjuk… Érdekes, hogy a nagy ötletek, amelyek tulajdonképpen behatárolták az előadást, megszabták a magatartást, nem is a színpadon születtek, hanem beszélgetések közben. Éjszakai próbákkal készültünk, kánikulában, sokszor az utcán virradt három-négyünkre. Még mindig az előadásról beszéltünk. S az így, itt született ötletek másnap meg is valósultak. Még Szabóval szoktam sokszor és alaposan átbeszélni azt, amit csinálunk. Ez hosszú évek alatt alakult ki így. Ez nagyon fontos. Próbákon nincs idő érvek, ellenérvek közül leszűrni az igazságot…

– Színpadról szoktál-e kinézni?
– Civilként nem nézhetek ki. De fontos a kapcsolat. Hiszek benne. Minden előadásban vannak unalmasabb részek. Sokan azt hiszik, egyéniségükkel tudják fenntartani a néző éberségét. Ez tulajdonképpen egy átejtős munka. Nem mindig tudjuk, mikor vagyunk unalmasak a színpadon, mert a néző minden esetben jól nevelt, szégyell elaludni a felesége, vagy az ismerőse miatt, s ezzel megtéveszti a színészt is, mert hallgat, csendben van, s a színész azt hiheti, azért, mert ő jól csinálja a dolgát. Oda-vissza becsapjuk egymást. Minden darabnak van „hasa”, azaz üres része, s ha ezt nem küszöböljük ki, vagy húzással a rendező, vagy játékkal a színész, az a rész unalmas marad.
– Miből van a legtöbbre szüksége egy színésznek?
– Önmagára. Ha önmagával, erejével, tehetségével, ambíciójával a maximumot nyújtja, meg tudja teremteni a játékfeltételeket. A színpadon sok minden megszülethet. Akkor voltam a legrosszabb és leghitványabb lelkiállapotban, amikor ott volt az ideje és kihagytam vagy két napot, nem készültem. Ez a készülés azt jelenti, hogy néha sikerül megelőznöm a rendezőt, a partnert, persze nem erőszakosan. Sok az otthon kitalált, kiötlött gondolat, gesztus, megoldási lehetőség. Vizuális típus vagyok, úgy dolgozom, hogy leülök a példány mellé, megy az agyam, jobbítom magam, rakosgatom a partnert, keresgélem a szituáció igazságát, mindig önmagamban, s azon kívül a közlendőt. Ez mindig elsőrendű és rangú szempont. Ha ez sikerül, „hozom” a figurát…
– Milyen a legkitűnőbb kapcsolat a partnerrel a színpadon? Említetted, hogy Csíky Ibolya mennyire jó partnered volt. Ezen mit értettél?
– Az összhangot. A jelenlétet. A jó partner soha nem utasít el semmit, akár partner, akár rendező rossz ötlete legyen az. Vannak, akik elutasító magatartással élnek mindenkor, végül kiderül, nekik istenigazából jobb ötletük nincs, de mert ők a fenegyerekek, kifogásolnak, fúrnak, s ebből születik a nagy állóvíz, ami hetekig eltarthat. Egy ember rossz magatartása elég ehhez.
– Miért szabotálhat egy színész?
– Személyes okokból, rossz tanácsok befolyására, klikkek hatására, „nemszeretem” szerep miatt… Ibi elsősorban tehetséges színésznő, ezt színpadi jelenléte is bizonyítja. Egymás között is megtaláltuk a hangot, respektáltuk egymás ötleteit. A baj ott kezdődik, ha sok évig együtt kell élni egy társulattal. Hallatlan nagy türelem és alázat kell ahhoz, hogy az ember önmaga előítéletein is túljusson, nemhogy a másikén. Ahogy én látom a hazai magyar színházakat, egyre inkább egy ilyen egymást nem bíró, furkáló állapot alakult ki, beleértve a rendezőket is, klikkekkel dolgoznak, akár bevált, akár be nem vált emberekkel, és nagy előszeretettel jelentik ki, szinte hitvallást faragnak maguknak abból, hogy csak egyesekkel tudnak dolgozni. Inkább vállalják a kompromisszumot, mert ez kényelmes. Ezért vannak a téves szereposztások és a félsikerek.
– A váradi színház „operettesnek” van elkönyvelve, például.
– Kinyomoztam, semmivel sem játszott több operettet, mint hajdanán például a Székely Színház… A prózai előadásokra rányomta a bélyegét, mert azokat nem szervezték be, nem reklámozták kellőképpen s egyesek így bizonyították be önmaguknak, a közönségnek is, hogy lám, mi kell a közönségnek. De bebizonyosodott, hogy nem operettszínház és közönség a váradi, mert a Tamási: Ősvigasztalása olyan sikert ért el, mint még a nagyoperettek sem.
– Kategóriákba sorolhatók a színészek a munkamódszerük alapján?
– Van, aki kívülről, brechti módszerrel dolgozik, ez megy egy darabig, de nincs az a fantázia, amivel meg lehet oldani belső átélés nélkül bármit is. Nem véletlen, hogy az infarktust színészbetegségnek is nevezik. A szervezet nem ott használódik el, hogy egy hónap alatt lejátszunk ötven előadást. Ha technikával oldod meg, semmi megerőltető nincs benne. A színész abban megy tönkre, ha ég, intenzíven él, azt csinálja, sűrítve, amit más nem csinál, pattanásig feszül az idegrendszere, a szíve ötször jobban ver, mintha sétálna.
– Mennyivel vagy kevesebb, tudhatsz kevesebbet a szakmádból annál, aki esetleg bejárhatja a fél világot?
– Ezzel kapcsolatban van egy főiskolás élményem. Annak idején, ’64-ben itt rendezték meg az ITI-t. Témája: improvizáció a színésznevelésben. Rendkívül izgalmas volt, a világ minden tájáról összegyűltek a színinövendékek, rendezőtanárok csoportjaikkal. Mi hat-hét csoportot nézhettünk végig. Az amerikaiak voltak a legizgalmasabbak. Jelen volt a Piccolo Teatro igazgatója, Le Coq is. Mindenki felkészülve jött, az amerikaiak is, de ők csak félig. Egy csomó kelléket szétszórtak a színpadon – a diákcsoport tíz emberből állt, öt fiú, öt lány –, egy percig koncentráltak a színpadra, ahonnan tanáruk dobbal vezényelte őket… és kezdődött a jelenet a kellékek felhasználásával. Halandzsa nyelven olyan húszperces családi jelenetet rögtönöztek, hogy csak… Pantomim jeleneteik nagyon kimunkáltak voltak, begyakorolt dolgokból álltak, előre meghatározott témára. Le Coq nem hozott diákcsoportot, egyedül érkezett meg az ITI vége felé, és nagyon kitört mind az amerikaiak, mind a szovjetek, magyarok, csehek, stb. ellen, hogy miért vezetik félre a világot egy ilyen izgalmas címmel, amikor mindenki kipróbált dologgal jön. S akkor ő bemutatta, hogy mi az improvizáció a színpadon. A közönségtől kért témát, s ő azt eljátszotta. Az ablakon kellett kinéznie, és bámulnia az utcai forgalmat… Valaki azt kérte, játsszon el egy halat. Milyet, kérdezte. Tengerit, volt a válasz. S ezt úgy csinálta meg, hogy közben beszélt, s mi elhittük neki az emberből hallá változását. Fél lábra állt, jelezte a víz emelkedését, mérlegben állt, a két karja volt az uszonya, a lába a farka, és én elhittem neki, hogy hal volt. Rendkívül mélyen és sokatmondóan maradt meg bennem ez az emlék. S azóta is, mint attitűd, sokszor eszembe jut ő, ha rögtönzésről van szó, vagy szerep-megoldás variánsai között kínlódom. Sokat segít, hogy láttam őt.
– Melyik másik művészet segít leginkább a színházi játéknak?
– Mindenik. De amit, és akit rendkívül tisztelek, az a jó bohóc. Az egy nagyon magas művészi kultúra. A szomorúságtól a vidámságig, a zene-bohóc kifinomultságától egy istállómester durvaságáig minden jelen van sűrített formában.
– Miért játszol? Miben hiszel?
– A mi pályánk elsősorban önmegvalósítási lehetőség. Nem tudok annál nagyobb boldogságot elképzelni, mint amikor az ember jó munkát végez. Nem a látható siker az igazi élmény, hanem ami belül megteremtődik… Babonásan ragaszkodtam ahhoz, hogy színész legyek.
– Persze, hiszen te pap is voltál.
– Igen. Magamban pedig a színésszé válás lehetőségeit is latolgattam. Kolozsváron jártam iskolába, sokat vittek színházba is. De hosszú éveken át úgy éreztem, ehhez a pályához én méltatlan vagyok…
– Mi köze van a két pályának egymáshoz?
Nem mondom, hogy a szószéken is színészkedtem, de amikor megírtam a beszédeimet, már akkor is szerettem játszani a szavakkal, mocorgott bennem a színész. Tudtam, hogy a színészi pályához olyan erős hitre, kitartásra van szükség, annyit kell vállalni, amit a kívülálló nem ismer, nem tud, nem is feltételez, és ez a jó. Ha a néző azt mondja, mi ebben a nagy és nehéz dolog, ezt én is meg tudom csinálni, – akkor igazán jó. Mert akkor tud közölni a színész. Nem hiszek a színész arisztokráciájában. Mert ilyen is van. Az csak belül, nagyon mélyen elrejtve kell meglegyen, az úgynevezett belső nemesség. Aki ezt kívül is hordja, azzal baj van.
– Mi okoz neked a legtöbb problémát, mitől félsz a színpadon?
– Vannak gátlásaim – mondja és elvörösödik. – Az első próbától az utolsóig, még a bemutatón is bajban vagyok. Izgulok is. És mindig az gyötör, hogy lehetne jobban, másként is. Nincs megnyugvás.
– Az alakításod fejlődik előadások alatt?
– Igen… Ráneveltem magam arra, hogy ügyeljek magamra. Persze, a kritika megjelenése után a kutya sem törődik azzal, milyen az előadás, hacsak nem olyan lelkiismeretes a rendező, hogy végig törődjön a produkciójával. Nagyon elkeserít, ha romlik egy előadás.
– Hogy viszonyulnak hozzánk az emberek, milyen a kapcsolat színész és közönsége közt, „civilben”?
– Általában irigyek az emberek ránk. Mert megjelenik a nevünk az újságban, mert fenn vagyunk a deszkán, s ha jól játszunk, magunkkal ragadjuk őket… Minden embert élete végéig kísér a gyermeki fantázia, a játék öröme. Ezért is viszonyulnak hozzánk, a színházhoz, pozitív vagy negatív értelemben mindig hevesen.
– Mi a véleményed az ember, a színész belső dimenzióiról?
– Gazdag lelkületre gondolsz, azt hiszem. Ha valaki lelkileg gazdag a legfinomabb hangokat és a legnagyobb crescendókat is el tudja érni, meg tudja ütni.
– Tehet valamit az ember, hogy gazdag lelkületű legyen?
– Én nem tettem semmit, és megtettem mindent. A színész egy életen át kutat, keres. Nincs olyan színész, aki mindent tud. Mindenkitől mindenkinek van mit tanulni.
– A hagyományos és modern színjátszást illetően hogyan vélekedsz?
– Színház mind a kettő. A hagyományos is lehet olyan jó, hogy az korszerű, és a modern is lehet olyan rossz, hogy az már hagyományos.
– A színház belső szerkezete rendben van-e?
– Tudomásul kellene vennie mindenkinek, aki ki akarja sajátítani a színházat, hogy nem a nagyapjuktól örökölték. Nem szabad tulajdonosi viszonyt kialakítani. Jó értelemben vett demokráciának kell uralkodnia. Elsősorban a minőségi munkának kell érvényesülnie, nem a ráfogásos, kierőszakolt módszernek. Jelen pillanatban van egy olyan, hogy rossz előadásokról jó véleményünk van, a jóról pedig rossz. A Tangót is mindenki szidta, amíg díjat nem nyertünk vele.
– Más színházhoz nem mennél?
– Itt játszom, és itt van szükség rám. Az nem megoldás, hogy a Rózsák terén, vagy a Deák Ferenc utcában sétálok anélkül, hogy játszanék. A színész színpad nélkül semmi. Az a legmegalázóbb helyzet… A színésznek, ha egy színháznál van évekig, szerzett jogai lesznek. Ezeket senki nem adja fel a más kedvéért, már csak saját fejlődési szempontjából sem. Ha elmennék máshová, ezt jelentené.
– Fiatalabb kollégának mit tanácsolnál? Vagy nem vagy tanácsadó típus?
– Használjanak ki minden lehetőséget az erőgyűjtésre, és lehetőleg bukjanak kettőt-hármat, mert enélkül siker sincs.
– Ez a bukás hogyan néz ki?
– Mivel nálunk kimondott bukás nincsen, jusson el odáig, hogy önmagának bevallja, ha a szerepet nem tudta megoldani, vagy csak félig sikerült. Jusson el a belső katarzisig, mert akkor továbbjut… Van olyan is, aki soha nem hiszi el, hogy rossz. Az őszinteség kollégák közt roppant fontos. De sokan utálnak azok lenni. Ezek önmagukhoz sem őszinték. Pedig azzal dolgozhatsz jól, akihez az lehetsz, annak elvárhatod a segítségét. De könnyen be is csaphat, aki nem az. Volt rá példa…

Ismerősök állítják fel az asztal mellől. Azon gondolkodom, vajon a civil közönséget mennyire fogják lekötni és érdekelni a mi műhelygondjaink. Sokszor azt érzem, hogy ez kívülálló számára érthetetlen. De hátha mégsem?

Lejegyezte: Nászta Katalin

(Részletek egy 1982-es interjúból)

Az interjú teljes szövege itt olvasható