Amint kipakolták a kocsiból a horgászfelszerelést, az öregember megsimogatta a hosszabbik bot nyelét és odaszólt élete párjának, aki már merítette is a vizet az etetőanyag gyúrásához:
− Hú, de viszket a botom nyele egy igazi, kemény pontyfárasztáshoz! Meglásd, Borikám, ma kifogjuk az öreg bálnát, akármilyen rafináltan ragaszkodik is a tavához!
− Aztán ha mégis csak csücsörítősre sikeredik a méret, én már akkor is elégedett leszek. Tudod, az a lábosban is könnyebben elfér…
Mint minden szólásnak, ennek a csücsörítős pontynak is története van. Az egyik horgászkirándulásuk alkalmával egy olyan tóra tévedtek, ahol azzal csalogatták a vendéghorgászokat, hogy minden héten mázsaszámra telepítik bele a halat. Igaznak is bizonyult ez az ígéret, csupán annyi hibádzott benne, hogy éppen csak méretes, vagy méreten aluli pontyokat raktak a vízbe. Az ügyeletes halőr viszont szigorúan betartotta a szabályokat, és kíméletlenül visszadobta a harminc centinél kisebb példányokat.
− A szabál az szabál – mondta. – Majd megnőnek, és akkor kétszer örül nekik a horgász. A bot az kettő darab, a ponty meg harminc centi. Reklamációnak helye nincs!
Nem panaszkodhattak a haljárásra, mert egymás után akadtak horogra a potykák, csakhogy az egyik huszonnyolc, a másik huszonkilenc centis volt. Hanem egyszer csak nagyot koppant a kapásjelző a boton és mindenestül elindult a víz felé. Izgalmában alig tudta elkapni a végét a nehezen mozduló vénember. Az asszony meg már ott topogott mellette a merítő szákkal. A hal nagyon fürge és rafinált volt. Érezhető volt a mozgásán, hogy nem először került horogra. Minden erejével a nád felé igyekezett, s ha sikerül elérnie, biztosan feltekeri rá a zsinórt, és megszabadul a horogtól. Jól tudta ezt a horgász is, szorosan tartotta, és pumpáló mozdulatokkal igyekezett a part felé húzni. Megpipáltatta, és felsóhajtott:
− Ez már a miénk, Borikám. Gyönyörű nyurga jószág. Akkora ereje van, mint egy lónak.
Mire a szákba terelték, odaért a halőr is a mércéjével. Méregette elölről hátra, hátulról előre, és egyre csak hümmögött.
− Hát nem is tudom…− mondta. – Ha mellé teszem a mércét…
Közben a hal, a fűben vergődve, levegő után kapkodott, s a harmonika szája előre-hátra mozgott.
− Nézze csak! – hajolt közelebb az asszony. – Amikor csücsörít, már majdnem harmincegy centi a hossza. Erre mondja, hogy nem éri el a méretet?
− Asszonyom! Legyen magának igaza – adta föl a harcot a halőr. – Vigye a csücsörítős pontyát!
Ezt a tavat meg azzal reklámozták az interneten, hogy akkora halak laknak benne, amekkorát még a legnagyobbat lódító horgász se tud mutatni. Már az első tizenkét kilós ponty fotójára felkapta a fejét az öreg Pécsi Pali. Hát még amikor meglátta a nyolc kilós csukát a hatalmas, tátott pofájával…
− Ezt ki kell próbálnunk, Borikám – mondta – és máris úgy mozdult a karja, mintha a pergető botot tartaná.
− Rendben van, Palikám – hagyta rá az asszony −, de a múlt héten még fagyott éjszakánként. Féltem a fázós derekadat.
− Te csak ne féltsd az én ványadt ízületeimet! Mihelyt kézbe kapom a horgászbotot, elfelejti a fájdalmát.
A tó környéke valóban csábító volt a rügyeiket pattantó fákkal, a torzs közül harsány zölden előtörő, fűszerű nád-meg sásszálakkal. Az égen éhes kárókatonák köröztek, alattuk meg hangos hápogással csobbantak a vízbe a vadkacsák. Az asszony valami kócsagféle madarat is látni vélt a túloldalon, de lehet, hogy gólya volt.
Az öreg horgász nem vitatkozott, a cájgot szerelte. Számára oly mindegy volt, hogy kócsag, vagy gólya, mindkét madarat kedvelte, de még inkább a vízben lubickoló halat. Az a fajta horgász volt, aki nemcsak a fárasztás erőfitogtatásáért fogta a halat, hanem a húsát is szerette. Igazi csúcsragadozó volt. Húshorgász, mint a legtöbb magyar, akiknek ünnepi ebéd a halászlé.
Alig, hogy bedobta a horgot, máris kapása volt. Jó tenyérnyi kárász. Virgonc kis jószág. Alaposan megküzdött a szabadságáért, de kudarcra volt ítélve. A haltartó szákban megnyugodott.
− Ilyet fogjál még vagy hármat – bíztatta az asszony – és már meg is van az alaplének való.
− Rendben van, majd üzenek nekik, hogy sorakozzanak − bólintott rá az öreg, és valóban mondott valamit a víznek, de az öregasszony nem értette a szavát, mert elkapta a hirtelen feltámadt szél.
Lehet, hogy a halak is félreértették az üzenetet, mert nem egy keszeg kóstolta meg a horogra tűzött csalit, hanem egy jókora tükörponty. Már az első húzásra legalább kétkilósnak kóstálta a horgász.
− Ha ezt sikerül partra segíteni – mondta az orsót tekerve −, már nem lesz gond a vasárnapi ebédre. A keszeget meg majd csak kifogjuk hozzá estig…
A kis öböl másik oldalán egy pergető horgász dobálta a gumihalát. Nem is eredménytelenül, hiszen hamarosan arra lettek figyelmesek, hogy karikára hajlik a botja egy nagy hullámokat verő, keményen küzdő csuka húzására. Hamarosan a parton ugrándozott a messziről is legalább nyolcvan centisnek ítélt állat. A halőr meg rohant az okos telefonjával, hogy lefotózza.
− A csukából is lehet finom sültet készíteni – mondta az asszony elmerengve.
− Lehet – hagyta rá a férje, és jól megtömte az etető kosarat. Jó messzire bedobta a horgot, hátha akad még egy ponty a tóban, amelyik az ő szákjába kívánkozik.
Jött is. Ez is ponty volt, a nyurgák közül való. Vadul megindult a szemközti part felé. A horgász hagyta, hadd fussa ki magát. Szinte forrt körülötte a víz. Ezt látta a csukás kolléga, és rögtön célba is vette a rablásnak vélt burjánzást. Ügyes ember volt, célba talált. Így aztán ketten kétfelé húzták a szerencsétlen halat. Mindketten ragaszkodtak hozzá. Az meg megunta a molesztálást, nagyot ugrott, és megmutatta magát.
Az én csukám! – rántott nagyot a zsinóron a túlparti.
− A csuka a magáé, spori, de ez a ponty az enyém – kiáltott át az öreg. – Összeakadtunk!
− Már látom – intett a másik. – Húzza ki, az én horgomat meg dobja vissza a vízbe!
Ez a hal három kilónál is többet nyomott a mérlegen. Az asszony alig tudta belecsalogatni a merítő szákba.
− Megvan a két pontyunk, öreg – mondta mosolyogva. – Fogsz még egy-két keszeget, aztán mehetünk haza.
Feltámadt a szél, elbújt a Nap a felhők mögé, és visszavették a nem rég levetett kabátot. A víz fodrozódni kezdett, és a kapásjelzők úgy ringatóztak a zsinóron, mint alvó gyermek az anyja ölében. Az öreg horgász is a már-már elnehezülő szempilláival küzdött, amikor egy újabb koppanás jelezte, hogy ringbe szállt az újabb vendég. Csak úgy pörgött az orsó a lefutó damiltól.
− Ha jól látom, ez se kutya – ugrott talpra a szemét törölgetve. – Készítsd a szákot, Borikám!
Megpróbálta a felszínre húzni ellenfelét, de az konokul ragaszkodott a mélységhez. Afféle húzd meg−ereszd meg játékot játszottak hosszú perceken át, mígnem a hal taktikát változtatva elindult a part felé. Alig győzte föltekerni a meglazult zsinórt. Aztán a partközelben ugrott egyet, megmutatta magát, és vágtatott volna vissza a tó közepe felé.
− Te, Bori! − álmélkodott Pécsi. – Tudod, hogy ez nem is ponty, hanem ha jól sejtem, amur? És akkora, hogy ilyet én még soha nem fogtam. Ez egy igazi bálna!
A közelben horgászók is hallották a csobbanást, látták a nagy halat, és köré gyűltek segíteni. Nagyhangú és „okos” tanácsokkal látták el; mikor eresszen, mikor vegyen vissza a damilból, most húzza jobbra, most meg balra….
− Amur… amur… − ízlelgette a szót az asszony. – Milyen hal az az amur?
− Tetszik tudni, ez az a szovjet hal, amelyiket a hatvanas években telepítettek be a Szovjetunióból – magyarázta az egyik bámészkodó. – Az Amur folyóban őshonos, nagyétvágyú növényevő. Akár harminc kilóra is megnő, de nálunk is akasztottak már tizenöt kilósat.
− Amikor a szocialista horgászegyesületekben az elvtársak gyorsan növő, igénytelen halakat akartak telepíteni, akkor rakták vele tele a horgásztavakat, meg a Balatont is – tódította meg a másik. – Ez kirágta nekik a hínárt, meg a nádat, meg lehetett vele spórolni a tó karbantartási költségeit. Aztán az őshonos halaknak meg nem maradt ívó helyük. A ciánnal, meg mindenféle vegyszerrel szennyezett vízben nem marad meg a hal. Se az amur, se a keszeg. A tokhalak meg a pisztrángok már szinte teljesen kihaltak az élő vizekből.
− Mi maga, környezetvédő, vagy párttanácsadó? – mordult rá a harmadik.
− Hiába elvtársozik, meg szocialistázik, sporikám – vágott vissza amaz −, Amerikában is betelepítették. Ott meg kapitalista hal lett?
− A szakácsnőnek teljesen mindegy, melyik pártból való – húzta el a száját a szákot merítő férfi. – Az a fontos, hogy a húsa finom, omlós legyen. A többi csak duma.
Már ott pihegett a haltartóban az ötkilósnál is súlyosabb hal, és hazafelé indulva elkezdték összepakolni a cájgot, amikor hirtelen felkacagott az öreg Pécsi.
− Tudod, mi jutott eszembe erről az amurról?
− Nem én, de ha már eszedbe jutott, mondjad!
− Az ötvenes évek elején, amikor már nagyobb gyerek voltam, az ének tanárunk beválogatott az iskolai kórusba. Mi voltunk a karénekesek. Minden községi rendezvényen felléptünk. Sötétkék nadrág, fehér ing, vörös úttörő nyakkendő. Mi énekeltünk a szónoklat előtt, meg utána minden április negyedikén, meg november hetedikén. És tudod mit? Az amuri partizánokat. Azt, hogy: Völgyvidéken és hegygerincen át / Tör előre a hadsereg / A fehérek partvidékét / Hogy csatában nyerje meg.
− Te még így emlékszel rá több mint hatvan év után?
− Hogyne emlékeznék, amikor minden fellépés után kaptunk egy fagylaltot, vagy egy krémest. Tudod, micsoda kincs volt az akkor? Még a nóta végére is emlékszem: És a várost elfoglalta / Sok amuri partizán.
− Tényleg, ez nekem is ismerős…
− Látod, erre emlékszem. Arra viszont nem, mennyiért adják itt a halat.
− Kettő jár a napijegyért, nem? Amott is annyit vihettünk haza.
− Akkor igen, ha a kettő együtt nem haladja meg a négy kilót. A többit ki kell fizetni. Látod, mi meg csak fogjuk a halakat anélkül, hogy megszámolnánk a garasainkat… A csücsörítős ponty belefért a keretbe, de vajon ezek mennyit kóstálnak?
− Márpedig én ezt a gyönyörű amurt itt nem hagyom, még ha bankkölcsönt kell is felvenni, hogy kifizessük az árát! – mondta az asszony elszántan, aztán elment a halőrházba, hogy megnézze az árakat.
− No, mit tegyünk, Borikám? Visszadobjam valamelyiket? – nézett rá kérdőn az öreg, amikor visszajött.
− Szó se lehet róla – mondta az asszony.− Megalkudtam a halőrrel. Elvisszük. Ez lesz a csücsörítős partizán.

1. Homoki Zsuzsa:
   2017. március 13. 11:21

   Jaj Lacikám ez már megint egy újabb csoda, ami a tolladból kikerült. Annyira képletesen írtad le, hogy szinte magam előtt láttam. No és a végkifejlet??? Hát ezt a kifejezést, hogy csücsörítős partizán sosem fogom elfelejteni. Köszönöm az élmény. Szeretettel: Homoki /Horváth / Zsuzsa