A kínaiak jöttek rá (ők ugyanis szinte mindenre rájöttek…) jó ezer éve, kerámiaedényeik készítése közben, hogy egyes könnyen formázható földi anyagok, mint a kaolin és a kvarc, keverve bizonyos földpátokkal, bármilyen alakúra és vékonyságúra nyújthatók és kemencében – magas hőfokon, lassan és hosszadalmasan – üvegszerűre kiégethetők. Törékenységük ellenére is tartósabbak és szebbek, csillogóbbak a megszokott – agyagból készített – társaiknál, ráadásul sejtelmesen opálosan) áttetszőek. A mindenre kíváncsi és mindenre fogékony (utazásra és elcsórásra mindig kész) olasz kereskedősarj, a velencei Marco Polo ámulva bámulta a sosem látott újdonságokat Kublaj kán udvarában (és kalmár-agya végig azon járt, mit lehetne ezekből hazavinni és monopóliumot teremtve, jó pénzért eladni).

kinai porcelan – Marco Polo idejéből

A kínaiak ugyanis féltve őrizték saját monopóliumaikat (selyem, porcelán, száraz tészta és hasonlók), maguk is ezekkel kereskedtek (hosszú évszázadokon át az arabok segédletével) – a gyártási titkok eltulajdonítóira kegyetlen halál várt. Marco az emberi történelem egyik leghatékonyabb kémje volt: ellopta és hazavitte a kínaiak sok titkát, melyekből aztán otthon ’olasz’ illetve európai iparágak fejlődtek ki (selyemszövés, makarónigyártás, porcelánkészítés, stb.). Európába becsempészése után több nyelven ’kínainak’ (pl. angolul-amerikaiul: chinaware, china) nevezték az új kagylófényű csecsebecsét. Az oroszok a (perzsa eredetű) ’farfor’ elnevezést használják – a szó is bizonyítja, hogy nem Marco Polo olasz definícióját vették át, hanem – az áruval együtt – annak ősibb ázsiai nevét. Kínában sok neve van. vidékenként és stílusonként is változik.
Marco tehát rácsodálkozott a selymes csillogású, sokszor pergamen vékonyságú, csipke finomságú, eredeti fehérben és csodálatos festett színekben pompázó kerámiatárgyakra, és azokról egyből a velencei lagúnákban is tenyésző kecses kis kagyló, a ’porcello’ jutott eszébe.(Az étkezéshez felnyitott kagyló belső gyöngyházborítására emlékeztette a kínai hófehér ’terracotta’ ragyogása.) A puhatestűt, tisztázatlan analógiával, még a római időkben nevezték el porcellusnak – ez pedig a ’porcus’, a sertés szó kicsinyítése. (Emlékezzünk a Vulgatából és Károli fordításából Máté evangéliumára: gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé – margaritas ante porcos…)

Egy marék Vénuszkagyló

Közrejátszhatott, hogy a kagyló külső héja ’sörtésnek’ tűnt, mint egy sertéskoca (porca) háta… Az állatok rendszerezésében a disznó-kagylót a ’Vénuszkagyló-félék’ közé sorolták; van vagy félezer fajuk. (A rendszerező a névadáskor nem a disznóra gondolt, hanem Vénuszra, legalábbis részben; bocsánatos disznóság ez tőle…) A ’porcello’ pedig nemzetközivé lett, belőle származik a magyar porcelán szó is.