…Úgy öt éves korunkban mi se voltunk jobbak a Deákné vásznánál. Ez csak kettőnkre vonatkozott, a kicsikre, ahogyan otthon bennünket neveztek.
Néha elmentünk ugyan a szüleinkkel együtt a rokonokhoz, de mi másra is kíváncsiak voltunk. Nyári dologidő volt, az udvaron csak a legyek meg Morzsa mozgott. Egymásra néztünk, s máris kibújtunk a kapu alatt a kutya után.
Én voltam a bátrabb, hát elsőként másztam, utánam meg Gyurika. Morzsa ugyan hason csúszott, de az eredmény ugyanaz lett. Kívül leporoltuk ruhánkat, óvatosan figyeltünk visszaparancsoló szó után. De nem vettek észre.
Csend honolt, a nap a fejünk fölül nézett ránk, s felfedező kalandozásra bíztatott. Néptelen volt a kis utca ebben a dologidőben, csak a libák pihegtek a lombos árnyékban. A kutya már eltűnt a kanyarban, lihegve futottunk utána, csurgott rólunk a verejték. Az útkereszteződés megtorpanásra késztetett. Most hova, merre, melyiket kövessük? A templomtorony intett felénk, arra vettük hát az irányt. A bokáig hullámzó porban verebek fürödtek, lomhán húzták rakott terhüket a tehenek, s gazdájuk csá, Berta, hó, Mári álmos noszogatására se léptek szaporábban. Óvatosan osontunk át az úton az egyre közeledő torony felé. Tovább, tovább, bátorítottuk egymást, néha egy-egy szem szilvát szedtünk a kertekből kikandikáló ágakról. Az utca végén nagy kő kínálkozott pihenésre, de a csilingelő patak tovább csábított. Egyszerre elénk került a torony, égbe szökő csúcsa alatt óriási ezüstlabda gömbölyödött, egymás alatt kettő is, ajtaja tárva-nyitva.
Megkondult a toronyóra, riadt galambok röppentek fel a kis ablakról, meg is rettentünk egy pillanatra, de a harangláb csigalépcsője türelmetlenül hívogatott. A kíváncsiság egyre feljebb vitt a kanyargó lépcsőkön, néha szűk kis ablakokon bámultunk ki az egyre zsugorodó falura, mezőkre, dombokra, majd tovább kaptatunk felriasztva a szunyókáló baglyot, belegabalyodva a pók hálójába. Már-már fordultunk volna vissza, amikor előbukkant egy harang, majd még egy. Földbe gyökerezett a lábunk, ámultunk-bámultunk, a galambok röpködése s a régi dohos szag is elkábított.
Ekkor – bim-bam! – megkondult a harang. A nap sugarai ferde csíkokat rajzoltak a harangláb poros levegőjébe. A lépcsőn nagy zajjal rohantunk lefele, az utcán hiába kínáltak gyümölccsel, rájuk se néztünk, csak loholtunk hazafele, nehogy észrevegyék eltűnésünket.
A libák még ott tollászkodtak az árnyékban, Morzsa is előttük osont át a lappantyú alatt. Épp becsusszantunk az udvarra, amikor anyánk ebédhez szólított.
Észrevétlenül sirültük be a házba egyenesen a mosdótálhoz, s nagy buzgalommal tisztítottuk a kezünket.
– Üljetek le ebédelni – térült-fordult anyám az asztal körül. Ilyen szófogadóan soha nem ültünk asztalhoz. A szerencse is mellénk szegődött, mert éppen akkor rontott be nagy lármával a két nagyobbik fiútestvérünk, István és Jani.
– Anya, anya, nézd! – diadalittasan emelte ki tarisznyájából a mai fogást István.
Zöld büröklapiból csillogott elő a hal.
– Van két kiló is! – emelgették a csukát.
– Jó, hogy nem vitt el! – nevetett a zsákmányra anyjuk.
– Nem vitt el, de berángatott a vízbe, sokáig fárasztottuk – dicsekedett Janika is.
Az éhség s az ínycsiklandozó étel illata apánkat is becsalogatta az istállóból. A horgászok egymás szavába vágva mesélték a halászkalandot.
Apám hamiskásan somolygott kis bajsza alatt, s nem állta meg tréfa nélkül:
– Éppen az imént hallottam, hogy a híd mellett két gyermeket fogott egy csuka – kacagva nyomott barackot a fiúk kobakjára, s a halat is megemelgette, méricskélve lóbálta.
– Van ez három kiló is! – s a szeme úgy nevetett, mint a napsugár.
– Elég a beszédből, asztalhoz – vette komolyra a szót anyám.
Sárga karikákban gyöngyözött a finom húsleves, dagadó galuskákkal, ahogy szerették. Apjuk kenyeret szelt mindenkinek, s nekiláttak az evésnek.
– Hát, ti mit csináltatok? – fordult hozzánk anyám. Gyurika – szokása szerint – behúzott nyakkal lapított, lopva sandítva rám.
– Boltosoztunk – s az az arcom csak úgy lángolt.
Ám nem figyelt fel rá senki, úgy elmerültek az evésben. Ebéd után egy kis pihenő járt mindenkinek. Apám a padkára dőlt le, anya halkan leszedte az edényeket, majd leült a sarokkanapéra a kézimunkájával, mi pedig kimentünk az udvarra. A nagyobbak az árnyas körtefa alá húzódtak olvasni, István könyvéről nagy csíkos tigris ásított, Janién meg egy kis róka üldögélt.
Gyurikával ketten – bűntudattól gyötörve – a homokozóban hallgatagon készítettük a tortát, mellettünk nyelvét lógatva heverészett Morzsa kutya, a majorság a törökbúza-kas alá húzódott a tűző nap elől, az istállóból egyhangú kérődzés hallatszott, néha kolomp csendült. Szél se lebbent, a csűr felől meleg szénaszag hömpölygött.
Az álmos csendet kapunyitás zaja verte fel. Feri bácsi jött széles mosollyal.
– Hallom, mázsás csukát fogtatok – fordult incselkedve a nagyobbakhoz.
– Hát, nem volt mázsás, csak szinte – vették a tréfát a testvéreim.
– Nini, a felfedezők! Jól elcsavarogtatok hazulról! – fordult hozzánk Feri bácsi.
– Miféle felfedezésről beszél, Feri? – lépett ki a tornácra anyám a beszéd hallatán.
– Máriskó a templom előtt látta a kicsiket ma délelőtt –- válaszolta gyanútlanul.
– A templom előtt? Az nem lehet, kicsik még, magukra nem engedjük el őket. Másokat láthatott Máriskó.
– Pedig ők voltak, még utánuk is nézett az asszony, azt hitte, maga is ott van valahol.
Anyám arcára ráfagyott a mosoly.
– Gyertek csak ide! – szólt szigorúan. – No, halljam, mit is csináltatok ti a délelőtt? – feszült a kérdés.
– Az ú… gy volt…, úgy volt… – tátongott gyámoltalanul Gyurika, de nem jött ki hang a száján.
– Mondd te, Katika! – szigorodott meg anyám hangja.
– Hááát… izé…, Morzsa kibújt a kapu alatt, s mi is utána…
– Kibújtatok a lappancs alatt? – rémüldözött anya, s azután?
– Kimentünk az utca sarkáig, s a aztán a templomtoronyhoz…
– A templom tornyához! Ti ketten? – ijedt meg anya.
– I… gen, s felmásztunk a toronyba is… – de erre már eltört a mécses, sírásba fulladt a hangom.
– Elszöktetek itthonról, és hazudtatok! – hallottuk a lesújtó, döbbent szavakat.
– Mit tanítottam nektek? Halljam! – szegezte nekik a kérdést.
– Aki ma hazudik, az holnap lop – motyogták.
– Tovább, tovább! S a szófogadatlanságról?
– Szófogadatlan sáska, a sírját megássa – szepegtük.
– Ne felejtsétek el soha, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Megértettétek?
– I-igen – szipogtuk alig hallhatóan.
– Nocsak, talpraesett kis lurkók – dünnyögte elismerően Feri bácsi.
– Azok biza, de jöjjön már be a hűvösebbe – tessékelte a vendéget kedves hangján.
Mi pedig megszégyenülten kotródtunk be a homokozóba.