Madárdalos belviszályok?
Negyvennyolcról – Pósa Lajos és Bem apó szemével
Megszoktuk már a szolgálatos klasszikusokat – Petőfit, Kossuthot, Jókait – 1848-ról szólni.
A forradalom és szabadságharcnak jóval gazdagabb irodalma van, mint amennyivel elő szokott rukkolni az ünneplő emlékezet.
Az ünneplésnek létezik egy látványossá adjusztált, emelkedett, mosolygós, ünnepi gúnyába öltöztetett vonulata, és van egy kemény, belső ellentmondásoktól feszülő, keserű története, amire nem mindenki hallgat szívesen.
Az, ami Bem apó szemében élet-halál küzdelem volt – és nem csak a látható, külső ellennel, hanem mindenkivel, aki a szabadságharc zűrzavarában az önfeláldozás helyett hatalomra áhítozott –, az később idill lett és nemzetiszínű ciráda az utókor homlokán.
Egy idei, erdélyi emlékezésre s ünneplésre szólító plakáton olvastam elhűlve, ordító nagy betűkkel szedve, Pósa Lajos versének második strófáját. Megértük, hogy 2017-ben ez a szemérmetlen idill lett az emlékezésre toborzó vátesz hangja… (CsG)
Pósa Lajos: A márciusi ifjúság
Áldott legyen emléke a
Márciusi ifjuságnak!
Kibontották összegöngyölt
Zászlaját az igazságnak.
Minden szavuk égzengés volt,
Végigdörgött hazánk felett…
Koporsói mély álmából
Fölkeltette a nemzetet.
Áldott legyen emléke a
Márciusi ifjuságnak!
Virág termett a nyomukban,
Mint a meleg napsugárnak.
Fönn lengették a lobogót,
Egy csöpp vér se hullott rája…
És kihajtott egy nap alatt
A szabadság rózsafája.
Áldott legyen emléke a
Márciusi ifjuságnak!
Az érzések, gondolatok,
Mint a sasok, szállva szálltak,
Föl az égbe, le a földre,
Eget-földet csókolgatták…
És leverték egy kis dallal
A sajtónak vas lakatját.
Áldott legyen emléke a
Márciusi ifjuságnak!
Madárdalos, friss tavaszt fútt
Ormaira Ős-Budának.
Fölpattant a börtönajtó,
Hullott a lánc összetörve…
Dicső nevük’, haló poruk,
Dal övezze, virág födje!
Bem tábornok emlékirata 1848-ban
Pesteni gyilkos megtámadtatásom egy ifjú lengyel által, ép azon pillanatban, midőn eljövék, hogy a nemes magyar nemzetnek szolgálataim felajánlanám; részemről lelkiismeretes felvilágosítást kíván.
De hogy e tény megértessék, kénytelen vagyok igen messzire visszamenni.
Midőn 1815-ben a bécsi congressusban, az európai hatalmak a régi Lengyelország egy részéből királyságot alkottak, és azt az orosz császársághoz csatolták, a lengyel ármáda, melynél 1809. óta szolgáltam, Constantin nagyherczeg parancsai alá jött. Én egy voltam azok közzül, kik minden erejökből eltaszíták magoktól a muszka despotismust, és miután három ízben a legkegyetlenebb börtönökbe vettettem, hogy életemet megmentsem, 1826-ban elhagyám a szolgálatot.
Midőn 1830-ban Galicziában a revolutio kitört, Varsóban voltam, rögtön siettem oda, s minden harcz a hazavédőknek soraiban talált. Szerencsém volt…. nál kilenczezer emberrel egy 24 ezer emberből álló orosz sereget megverni.
Isten megengedé, hogy tüzérségemmel Ostroikánál a lengyel hadsereget megmentsem, mi engemet a tüzérség főparancsnokává emelt, s így Varsót az egész orosz hadsereg ellen 2 napig védelmeztem.
Varsónak bevétele és …………… tábornoknak húszezer legjobb katonával Gallicziába megszökése után, azon szerencsében részesültem, hogy a lengyel ármáda főparancsnoksága nekem kináltatott. Azonban, fájdalom, a seregnél a demoralisatio oly fokra hágott, nem annyira a veszteség által melyet szenvedtünk, mint az orosz kormány csalóka ígéretei által, mely mindig ismételte, hogy ha föltétlenül megadják magukat, Lengyelországban minden a régi lábra állíttatik vissza, — hogy én nem látván az ország megmentésére lehetőséget, a kínált állást el nem fogadám.
Generalissimusunk seregünk maradványaival ekkor a porosz határokon átindított; ott indítványozám barátim előtt, hogy Francziaországba vonuljunk régi bajtársainkhoz, s a czári amnestiát ne fogadjuk el.
A tisztek nagyobb része mellettem volt.
E példát többen követték és rövid időn 5000-en, részint haditisztek, részint jó családok gyermekei Francziaországban valánk; a közvitézeket Ausztria és Poroszország, Lengyelországba visszatérésre kényszerítették.
Alig érkezénk Francziaországba, hozzánk csatlakozék néhány lengyel, kik az orosz kormány által meg lévén vásárolva, azon gyalázatos tervet forralták, hogy a kivándorlónak közt zavarokat idézzenek elő, s így azok kiállhatlanokká s gyűlöltekké legyenek azon országban, mely nekünk oltalmat és segedelmet nyújtott. Az orosz ágensek, mint fellelkesült honfiak szerepeltek. Hogy Oroszországnak szolgálhassanak, elkezdék a lengyel emigratio legtekintélyesebb embereit honárulóknak nyilvánítani, s bár első pillanatban e rút megtámadás nem helyeslést idézett is elő, jól ismerték ők a gyanúsítgatás erkölcsi befolyását, s tudták, mily hatást szokott gyakorolni a legesztelenebb rágalom is, mi annál inkább előtört, mert legjobb embereink is végre visszavonultak a politikai csatatérről és az orosz ágenseknek szabad játékot engedtek.
És ez volt azon pillanat, melyben ezen emberek társaságot alakítának, melynek titkos czélja a lengyel ügy megsemmisítése volt, de mely nyilván, a népek boldogságán dolgozni látszott.
Garovzki, az áruló, ki azóta is volt Oroszországban, volt a társaság alapítója. Ő ezen vétkes társaságot ,,Lengyel demokratiának” nevezé el. És e szent név alatt dolgoztak orosz részre, midőn a tagokat mindenféle politikai vétségek elkövetésére izgatták.
A becsületes és valódi democraták fájlalták, hogy ezen elvetemedett emberek ily tisztelt nevet viseltek.
Én ezek közé tartozám, s mivel álarczukat lerántani igyekeztem, gyakorlott gonosztevők ravaszságával rohantak meg engem. Midőn egész életemet honom szabadságának és függetlenségének szent ügyében feláldozám, és azon meggyőződést hordozám magamban, hogy annak elérhetésére szükséges előredolgozni, főképen egy a külföldön alakítandó szabad csapat által, oda forditám minden erőmet, hogy valamelyik alkotmányos országban egy lengyel legiot alakítsak, melyben ifjúságunk mintegy katonai iskolában gyakorlat által képezhesse magát.
Ez időben Belgium szerencséltetett engem azzal, hogy szolgálatot ajánlott. Én engedelmet kértem ott egy lengyel legio felállithatására. De nem talált részvétre s egyedül nem akartam oda menni.
Portugalliában csakhamar szerencsés kilátások nyíltak számunkra. Don Pedro kikötött Portóban és az országnak alkotmányos chartát adott; ekkor Don-Miguel Lissabonban utálatos zsarnokként uralkodott. Portóba mentem, megkísérleni; vajon nem lehetne-e ott egy lengyel legiot felállítani? Láttam, hogy minden szerencsés körülmények az alkotmányos párt mellett vannak, és hogy az egész ország csekély véráldozattal elfoglalható. S mivel Don Pedrotól igen kedvező feltételek mellett egy lengyel legio felállíthatását megnyertem, – visszatértem Francziaországba s minden fényes ígéretek daczára, melyeket nekem ott maradásom esetére tettek, siettetem a legio képezését.
Francziaországban nagy tömegben siettek a jó tisztek mellém állani s az organisatio rövid időn megtörténik, ha a portugál kormány a szükséges pénzösszeget megküldi. De Don Pedro ez alatt elfoglalván Lissabont, s látván, hogy bennünket nélkülözhet; egyezésünk megtöré.
Ezen alkalommal történt, hogy az úgynevezett lengyel demokrata társulat, – az orosz ágensek által azon irányban vezetve, miként már megirtam, látván ezen rendes katonai combinatio által kezei közül az anyagot, mellyel machinatioit bűntelenül űzheté, kiragadhatni: eget földet mozgásba hozott a legio megalakítását akadályozandó.
De midőn látta, hogy ezt akadályozni lehetlen, engem árulónak nyilvánított, és sikerült neki több ifjakat annyira fanatizálni, miszerint egy közül ők, épen úgy, mint itt Pesten, zsebpisztolyát rám süté. Ez legnagyobb bizonysága annak, hogy mindkét megtámadás ugyanegy oldalról jött.
A nyilvános dolgok iránt elégedetlenséggel eltelve, visszahúztam magamat és Parisban elméleti munkálatokkal foglalkozám, melyek a lengyel dolgokat érdeklőleg ismeretesek. Visszatérhettem volna Galicziába rokonaimhoz, kik visszahívtak és kellemes jólétben élhettem volna köztük, de elébe tettem a száműzetést a vagyonnak, mely kényszerített volna az emigratiotól, melyhez csatlakoztam, elszakadni; pedig nézetem szerint csak ez van hivatva hazánk függetlenségét egykor kivívni.
És így áldoztam föl négyszer életemben saját személyes érdekeimet hazám szabadsága ügyéért, tudniillik:
1. Midőn a lengyel ármáda főparancsnokságát 1831-ben magamtól visszautasítám.
2. Midőn az 1832-ben Belgiumban ajánlott szolgálatot el nem fogadám.
3. 1833-ban, midőn Portugalliában a nekem személyesen ajánlott szolgálatot ott hagyám.
4. Midőn a nevezetes vagyont, melyet Galicziában örökölhettem volna, csak azért nem vettem át, mert Ausztria zsarnok uralkodása alatt élni nem akartam.
És mit tett a közben a lengyel demokrata társulat?
Miután halálos elleneinknek végtelen szolgálatokat tett volna, az egyenetlenség magvát a lengyel emigránsok közt szétszórva és a legtekintélyesebb férfiakat, kik az első felkeléskor vezérekül szolgálhattak volna, gyanúsítgatván s rágalmazván, Galicziában véres gyűlölséget igyekezett paraszt és birtokos közt előidézni, iratai által a lengyel nemesség általános legyilkolását hirdeté, s azt állítá, hogy Lengyelország jövendője egyedül csak parasztságán alapul.93
Metternich átlátott e lépéseken: tudta, hogy a lengyel nemességnek, mely Lengyelországban egyedül táplált hazafiúi érzelmeket keblében, megsemmítése, a habsburgi háznak sokáig biztositandja a szerencsétlen Galiczia uralmát, azért is szívesen nézte a demokrata társulat emissariusainak tetteit és így egyesülve készítették elő az 1846-iki szerencsétlen krakói felkelést, mely általános vérfördőre szolgáltatott alkalmat s melyben a lengyel nemesség esett áldozatul.
Ezen időben a roszul kiszámított posenii fölkelés is kitört és roszul ütött ki, s a leghűbb s melegebb hazafiak bebörtönöztettek.
Végre 1848-iki február havában kitört Parisban a forradalom, s hogy mindent megakasszon, mi okos magaviselet által Lengyelhonnak használhatott volna, a Franczia és Angolhonban tartózkodó kivándorlottakat Posen nagyherczegség és Krakkóba nyomta a democrat társulat, hogy ott, mielőtt felfegyvereztethettek volna, az osztrákok és poroszok által szétszaggattassanak és megsemmisíttessenek. Hogy munkáját befejezhesse, több finom orosz ágens maradt Krakkóban, sőt többen Lembergig tolakodtak, s a nép közé vegyülve, communismust és birtoklás eltörlését hirdetve, igyekeztek azok halálát előmozdítani, kiktől féltek.
E közben Galiczíának minden kerületében nemzeti tanács alakult, Lembergbe követek küldettek egy középponti tanács alkotására. E városban is alkottatott egy tanács, és mivel nagy számban mindenkit maguk közé vettek, többséget tudtak maguknak szerezni a különböző kerületek követei felett. E vezetők egyesültek a democrat társulattal és egyesülten dolgoztak. A középponti tanács legmunkásabb ágense Dzirkowsky volt.
Érezte az ország a veszedelmet, mi fenyegeté, ha ilyen emberek a statusok sorsára befolyást gyakorolhatnak, – fontos panaszok, visszahívások voltak napi renden, s végre a középponti bizottmány végzéseinek jóváhagyását megtagadta az ország, ha azt nem reorganisálják. A fő pont volt Dzirkowsky elmozdítása, ki már Frankfurt és Parisban utazott vala.
Én Parisban láttam. Bár communistáink egyike volt, eltagadá azt nyilvánosan, hogy a becsületes embereknél szabad bejárása legyen.
Parisban történt, hol felkértem, hogy mentül előbb térjen vissza Galicziába, egyesüljön Magyarhonnal s egyesülve munkálkodjanak, mert mondám neki, fájdalommal kell tapasztalni, miszerint több lengyel a panslavismusnak hódol. Hogy az e gondolat által okozott bajt jóvá tegyem, mondám neki, miszerint én is rövid időn Magyarhonba megyek, s ott egy lengyel-szláv légiót alakítok, melynek czélja lesz: minden szláv néptörzsöket, melyek századok óta a magyarokkal egyesülten képzik a magyar királyságot, felvilágosítva meggyőzni, miszerint a magyaroktól el ne szakadjanak, sőt velük egyesülten maradjanak. Az erkölcsi és anyagi befolyás, melyet így gyakorolhattunk volna, bizonyosan a legjobb eredményt idézte volna elő.
Ezután nemsokára Lembergbe mentem. Ott találtam az úgynevezett középponti tanácsot, melyben semmi egyébbel nem foglalkoztak, mint a magyar dolgokkal, sőt azon hibát követték el, hogy a csehekkel egyesültek.
Én erre nyilvánosan Magyarország mellett nyilatkoztam. Hazámfiai, kik e nagylelkű nemzet iránt öröktől fogva rokonszenvvel viseltetének, felhívták az ifjúságot magyar szolgálatba lépni. Több követ oda sietett akkor, mielőtt én megérkeztem volna, hogy bizonyos feltételeket csaljanak ki.
Bécsben visszatartóztatva, hogy a szabadság ügyét védelmezzem, a mit tehettem, mindent megtettem e város megmentésére. Egy barrikád védelmezésében október 28-án megsebesíttetem, s midőn láttam, mert egy része a külvárosoknak már be volt véve, hogy a nemzetőrség az ellenséget, mely tűzzel-vassal pusztítva, minden erejével nyomult a város ellen, fel nem tartóztathatja, engedtem barátim s különösen az Aula kérésének: hátralevő napjaimat még a szabadság kivívására áldozandó, – hogy ne szolgáljak az ellenségnek egy hosszas rombolás és megsemmisítés ürügyéül, eltávoztam Bécsből, hamis útlevéllel s nagy kerülés után megérkeztem Pozsonyba, hogy Magyarországnak szenteljem szolgálataimat.
De mily nagy volt meglepetésem, midőn itt Vysocki urat, hajdan tüzér alhadnagyot, egy lengyel követ szerepét játszva találtam, ki az úgynevezett democrat-társulatnak, melynek czéljait már előbb előadám, – legmunkásabb ágense volt. Krakkóban hagytam őt el, hol az ifjúság szellemét igyekezett megrontani, és egyenetlenséget szórt a polgárok közé, mialatt néhány lengyel szökevények által, kiket proselitáivá tett, aláírásokat gyűjtött a lakosság közt, s az aláírásokat „hazafiúi adakozások” czímmel szépíté. Itt Magyarországon ezredes és krakkói követ szerepet viselt.
A második személy, ki nekem feltűnt, Dzirkowsky úr volt. Ez is, mint a másik, cornmunista volt, de nyilvánosan megtagadván barátit, annál veszedelmesebb, mert ravasz volt. Ez galicziai követnek monda magát, bár Galicziából távoztamkor az egész ország, átallátván szándokát és czéljait, a lembergi bizottmányból, hová befúrta magát – eltávolítását kívánta.
Ezen két férfiú egyesülése megerősíté bennem azon meggyőződést, hogy társaik, kik szinte galicziai követeknek mondák magukat, épen olyanok, azaz communisták az orosz és osztrák kabinetek zsoldjában. Látásukra mindazon szerencsétlenségek emléke felmerült bennem, melyeket e secta szerencsétlen hazánkra halmozott. A kivándorlottak közt és a hazában volt egyenetlenség, az 1846. évi galicziai mészárlás, a krakkói köztársaság megsemmisítése azon időben, az 1848. évi poseni véres történetek, s reá a krakkói ágyúztatás, és végre Galiczia népei közti legújabb bonyodalmak, mind az ő műveik. Meggyőződve arról, hogy ezen emberek csak azért jöttek Magyarországba, hogy itt az ifjúságot demoralisálják, hogy a nép közt az egyenetlenség magvát elszórják, s így romlásba vezessék; midőn a szabadság és egyenlőség legerélyesebb férfiát gyanúsítani, sőt legyilkolni törekedtek, kötelességemnek ismerém a kormány elnökének megmondani, hogy ezen úgynevezett követek nem azok, kiknek magukat mondják. Sőt állítám, hogy ha bizonyítványokat mutatnak elő, azok vagy hamisak, vagy ámítások által kicsalt aláírásúak. Nagyon általlátták, hogy megérkezésem által tekintélyük nagyon csökkent. Hozzám jöttek és miután szemrehányásokat tettek volna, kinyilatkoztatták, miszerint ha őket elismerem és velők munkálkodom, megegyeznek velem, ellenkező esetben azonban ellenem fognak fellépni. Miután mindent megmondottam nekik, mit róluk gondoltam, kinyilatkoztatám: miként lelkiismeretem tiltja, hogy őket elismerjem, vagy velük együtt munkálkodjam, hozzáadván még, hogy jobban ismerem őket, mintsem azt ne tudhatnám, hogy közönségesen használt fegyverük hazudság, rágalom és gyilkolás, s jól tudom, hogy tagadó válaszom által mindezeket várhatom. Igy váltunk el.
És már a következő napon megtörtént, mit előre láttam. Ezen nyomorultak és czinkosaiknak nem volt sietősb tennivalójuk, mint a Pesten levő lengyel ifjakat ellenem felingerelni, s előttük a legnevetségesebb módon engemet rágalmazni, arra használván őket, hogy valamint úton útfélen, úgy a lapok szerkesztőségeinél, mint a szabadság elárulóját feladjanak, pedig egész életemben azért harczoltam; sőt annyira vitték a dolgot egy ifjú ember fanatizálása által, hogy ő, ki engem soha sem ismert, hozzám jővén, azon pillanatban, midőn pártfogásomért esdett, egy zsebpisztolyt, fejemnek szegezve, rám sütött, mi által majd életemet vesztém. Rögtön elfogatván, azt monda, hogy ő hű democrat, s egy aristocratát akart megölni.
Én aristocrata! ki fel sem gyógyultam azon sebből, melyet a nép jogainak védelmében egy bécsi barikádon kaptam. Bizony, ha megölettem volna, ti gyáva gyilkosok, kik egy szeles ifjat annyira vihettetek, kinek azonban én megbocsájtok, vérem díjját Windischgrätz kezeiből kaptátok volna meg, ha ez már talán előre meg nem történt, mert a bécsi capitulatio első pontja kiadatásom volt.
És mi lenne a democratia szép és szent ügyéből, mely e pillanatban despotismus és aristocratia ellen ví, ha néhány gonosztevőnek sikerülne azt épen az ellenkező, talán borzasztóbb bajba, az anarchia és communismus örvényeibe rántani. Mi lenne belőle, ha minden gyilkos nevének szent oltalma alábújna, hogy az igazságos büntetést elkerülje?
Mi lenne Magyarország szabadságából, ha az ország ellenségeinek zsoldjában álló néhány nyomorult ember büntetlenül dolgozhatnék az ifjúság szellemének megrontásán, hogy a gonosztevőnek könnyű legyen a legjobb polgárokat, talán a dicső elnököt Kossuthot is, hűségtelenséggel vádolva, egy esztelen gyilkos kéz megrohanásának kitenni.
Figyelmeteket, ti magyar status férfiak, e kérdéshez kívánom vezetni, legyetek szigorúak, sújtsátok a valódi bűnösöket, távolítsátok el országtokból főkép azokat, kik ifjúságtok nemes szellemét megmételyezhetik; de ne hárítsátok néhány gonosztevők tetteit a lengyelekre, kik e pillanatban Magyarországban vannak, vagy azokra, kik még eljöhetnek, mert a tömeg szive jó és nagyérzetű.
Sőt azok is, kik el hagyták magukat. tántorítani, be fogják hibáikat látni, és mindnyájan vitézül fognak ügyetekért harczolni, míg saját honunk nem fogja őket segítségül hívni.
Forrás: Kunsági és Potemkin: Honvédvilág I.. Heckenast Gusztáv, Budapest, 1868
Pusztai Péter rajza