„Legeslegjobban a próbákat szeretem”

1982-öt írunk, Nagyváradon vagyok, az egyik legszebb, legkellemesebb teremtéssel, aki most nyit nekem ajtót. Csíky Ibolya mögött két – saját! – gyermek rakoncátlankodik, Andrea és László. Megöleljük egymást. Aztán bemegyünk a szobába. Nézem Ibit. Alakja még nem kapta vissza eredeti formáját a második szülés után. Őt ez nem bosszantja. – Úgyis lemegy, ha dolgozom – mondja. – A Káin és Ábel /Sütő András darabja/ alatt is tíz kilót fogytam.

Különös szépségű színésznő. Ívelt szemével barátságosan tekint az emberre. Telt ajkú, szép vonalú arca – akár egy nagy adakozó szív. És egész viselkedése természetes, ahogy figyel, beszél, ül, egyáltalán ahogy „van”. Soha nem tartozott a felvágós emberek közé, nem voltak művészi allűrjei, az öltözőben is természetesen viselkedett. Még színésznőnek sem nézné az ember, ha nem volna ennyire szép. És tehetséges. Őt is az ösztönös színészek közé sorolják. Nem „csinál” semmit, egyszerűen viszonyulni kell hozzá. Természetes játéka játékot hív elő. Kollégai kitűnő partnernek tartják, nem véletlenül. Nem okoskodik, nem fárasztó, magától értetődően játszik, dolgozik, segít. Ugyanilyen természetesen őszinte és spekuláció mentesen gondolkozik. Egyenes, nem kerülgeti a forró kását., nem jön „hátulról”, s nagyon nincs amitől félnie. Egyedül a kiskaliberű színészektől és a rosszindulatú vezető káderektől tarthat.

Sepsiszentgyörgyön jártak vendégszerepelni és néhányukat meghívtam hozzánk előadás után. Buliztunk. Ibi táncolt. Előadott a táncával. Érzelmeket fejezett ki, és figurázott ki vele. Öngúny, szellem áradt mozdulataiból. Gyönyörködve néztük. És nevettünk. Ő volt az est attrakciója. Az azt követő beszélgetésből az is kiderült, mennyire foglalkoztatják saját művészetének, a színháznak a dolgai.

Mintha az akkori Ibolyát hallanám…

– Mit szeretsz a színházban, ebben a pályában a leginkább?
– Izgulok, mintha vizsgáznék – Kellemes, utánozhatatlanul nőies a hangja. Kifejezetten női, nincsenek benne agyoncigarettázott basszusjegyek. – Semmi mást nem tudnék. Így nem elégítene ki. Kétbalkezes vagyok, eszem sincs annyi, hogy más területen valamit is elérhessek… Ez az a hely, ahol otthon érzem magam, önmagamra találok. A színpadon tudok kiteljesedni, igazán felszabadulni.
– Ez akkor is áll, ha nem szereted, amit játszol?
– Az első reakcióm, amikor egy szereppel találkozom, pedig még nem ismerem, az öröm. Lassan alakul ki a szeretem vagy nem szeretem. Indulhat úgy is, hogy szeretem, aztán eltérülök, vagy eltérítenek rendezők, partnerek. De mindig örülök, hogy csinálhatok valamit. Bármit.
– Milyen az, amikor eltérítenek?
– Ösztönös színész vagyok. Az első olvasópróbán találkozom a szereppel, akkor olvasom el. Elképzelem, nézőként. Majd kiderül, mást kérnek tőlem próbákon. Megcsinálom, belemegyek, mert hajlékony vagyok, de érzem, hogy rossz. Én önmagamból építkezem. Inkább vállalom, hogy úgy legyek rossz, ahogy én elképzelem, mint azért, mert más rám kényszerít valamit. Egy kolleganőm megdöbbent, mikor azt mondtam, hogy ha színpadon el kellene siratnom a gyermekem halálát, mert a szerep ezt kívánná, én a saját gyermekem halálát képzelném el, nem a másét. Kegyetlennek nevezett. De én csak így tudok dolgozni, csak akkor tudok hinni, ha nem más ember érzéseit kell utánozzam. Ha nincs lehetőségem erre, akkor a környezetemhez fordulok. Odalentről nem látszik, ki milyen módszerrel dolgozik, ha tehetséges és egyáltalán módszernek lehet ezt nevezni. Én nem érzem annak. Épp olyan jó lehet a másik is, talán jobb is, nagyobb az önkontroll. Ahogy én csinálom, az nehezebb, mert az ember úgy van megalkotva, hogy ha csalódás, fájdalom éri az életben, azt igyekszik felgyorsítani, elfelejteni. Az idő is hozzásegít ehhez. Én viszont pontosan ezeket az életben kapott sebeket használom fel.
– S ha nincsenek bánataid?
– A múlt, az eltelt évek kitermelték már ezeket a fájdalmakat – mosolyodik el.
– Drámai színésznőnek érzed magad?
– Igen. De nem a görög tragédiákhoz hasonlóan, hanem a mai ember fájdalmait ábrázolni vagyok hivatott.
– Kivel dolgoztál a legjobban, és mikor?
– Az első meghatározó élményem az Orpheus alászáll Lady-je, még az intézetben, diákként. Mindhárom tanáromnak egyformán hálával tartozom: Tompának, Tarrnak, Kovács Leventének. Akkor még csak eszméltem, még álomszerű volt minden, még annyira sem voltam tudatában annak, mit csinálok, mint most. Viszont a harminckét előadásból mindegyik teljes értékű volt, mert sosem lazítottam, annyira tudtam hinni abban, ami körülöttem történik. Ezt azóta sem voltam képes így megcsinálni. Ebben az előadásban sosem a színpadra mentem be. Mintegy húsz percem volt, amíg bekerültem az előadásba. Ezt az időt arra használtam fel, hogy előkészítsem magam arra, hogy belépjek… Végiggondoltam a Lady színpadra való belépése előtti életét. Színházban ez sosem sikerült, mert évente négy-öt szerepet játsztam – hál’ istennek –, és sürgetett az idő, gyorsabb volt a munkatempó is. A színházi hit sem volt ahhoz mérhető, ahogy mi, diákokként hittünk a színházi munkánkban. Most már csak előadásra megyek be, csak a belépésemtől kezdve válok azzá, akit játszom. Mindössze annyit őriztem meg belőle, egy-másfél órával hamarabb vagyok bent, kikapcsolódni civil életemből, hogy átvegyem azt a légkört.
– S ez nem rossz a számodra?
– Nem tudok ellene tenni. Ha ez a beszélgetés nem történik meg, talán meg se fogalmazódik bennem így…
– Szóval a színészember rutinból megy be előadásra?
– Igen, egy kicsit rutinossá vált – vallja be őszintén. – Mindkét rendezővel szeretek dolgozni, Szabóval is, Farkassal is. Szabó mérhetetlen bizalma velem szemben nagyon sokat segített a munkámban. Ő hitt abban, hogy én mindent eljátszhatok. Igazolja ezt az Úri muri Rozikája is, amit három évvel ezelőtt játsztam. Vagy a Pillantás a hídról Beatrice-a. Ez a két véglet. Sokat vitatkoztam vele, ami rám nem jellemző. Vele azért mertem szembeszegülni, mert megéreztem, hogy bár nagyon ragaszkodik rendezői elképzeléséhez, ha a színész bizonyul erősebbnek az érveivel szemben, akkor enged, még akkor is, ha nincs meggyőződve arról, hogy nekem van igazam. A Roziká-ban az ő kérésére ártatlan mezei virágot játsztam az elején, ezt a fajta tudatlanságot követelte tőle. Nekem sok álmatlan éjszakámba került, hogy szembeszálljak vele és a már klasszikussá vált figura helyett – Dórián Ilona Rozikája volt az igazi, mai napig nem tudom elfelejteni, viszont én ezen az úton haladva hazudtam volna, mert nem az az egyéniség vagyok –, a tudatlan és ugyanakkor rafinált parasztlányt játszottam, aki rájön, hogy az érvényesülés útja a férfiakon keresztül valósulhat meg. Életem egyik nagy elégtétele, mikor Szőcs István, aki merészebben ír és félni kell a kritikájától, pontosan ezt hangsúlyozta, ezt emelte ki. Ez engem igazolt. Lehet vállalni önmagunkat, akár meg is „hamisítani” a figurát, a kereteken belül maradva. Nem kell megalkuvónak lenni.

– Bemutató után alig várom a kritikát – folytatja Ibi. – Az elismerő felvillanyoz és boldoggá tesz, attól függetlenül, ki írta. A rossz természetesen elkeserít. Nem az a reagálásom, hogy nincs igaza. A legsértőbb az, amikor egy, már kritika és közönség által elismert alakítást egyetlen jelzővel intéz el… Egy jelző nem lehet egy munka értékelése, még ha kiválót is takar.
– Mi szükséges a jó munkához?
– A leglényegesebb a jó darab. Aztán a jó rendező, akiben a színészek megbíznak, akiben hisznek. Aztán a jó szereposztás. Ennyi már fél siker. Itt kezdődik.
– S ezután?
– Egymást nem fúrni, hinni abban, amit csinálunk, akarni azt, hogy jó legyen. Jelen kell lenni mindenképpen.
– A sok átlagos produkció okai a színészek is?
– Igen, magamat is beleértve. Sajnos kialakult itt az a hangulatrontó munka, amikor a színészek, ha éppen nem főszerepet játszanak, fúrják saját produkciójukat, dobják a próbákat, illetve dobjuk, és az utolsó pillanatban jövünk rá, hogy ezt be fogjuk mutatni, akkor kezdünk kapkodni, idegeskedni, veszekedni, egymásra hárítani a felelősséget.
– Hogyan jön rá egy színész igazából arra, mit jelent ez a pálya? Rájön-e egyáltalán?

Ha nem lennénk barátok, talán ki se tárulkozna ennyire. Talán interjút is csak azzal szabadna készíteni, akit ki tudsz „gombolni”.

– Amikor az ember már nem csak a játék örömét látja egy-egy szerep eljátszásában, hanem tudja, érzi, hogy elvárnak tőle valamit, és joggal, amikor már önmagának is mércét állít, és úgy érzi, hogy nem szabad megbukni… Talán ekkor kezdődik. Amikor már második személyként figyeled önmagad a színpadon, tehát kialakul az önkontroll. Talán a lámpaláz is emiatt fokozódik.
– Nálad fordítva volt.
– Nem szeretem a rutint. De el kell jutnia odáig a színésznek, hogy akármilyen ösztönös, tudatosan oldja meg a feladatát. Amíg dolgozik, végig szüksége van az önkontrollra. Az ösztönösséget és a tudatosságot talán csak a munkamódszerben lehet elkülöníteni, mert előbb felépíti tudatosan, s azután a külső vázat megtölti érzéssel. Nálam fordítva történik, először ráérzek a szerepre, s a tudatosság annyiban jelentkezik nálam, hogy ezt úgy igyekszem megőrizni, hogy az őszinteség határán belül maradjak… Legeslegjobban a próbákat szeretem. Ezerszer jobban, mint az előadásokat. Szerep nélkül üres embernek érzem magam. Attól kezdve, hogy megkapom a szerepet, az a szerep belém költözik, azzal ébredek, fekszem, járok-kelek. Szöveget itthon sosem tanulok, nem is tudnék, de nem is igénylem. Minden pillanatot kihasználok, miután a szöveget megtanultam, villamoson, utcán, olvasó-rendelkező próbákon, állandóan mondom magamban, főzés, gyermeknevelés, takarítás alatt. A szöveg soha nem hagy el, mindig bennem van. A figura sokkal hamarabb kialakul bennem, mint ahogy azt színpadon meg tudnám mutatni. S mert csak magamban próbálok, és színpadon kívül sosem hangosan – s mivel az ember magában sokkal intimebben, érzékenyebben tudja elmondani, – nehezen jutok el vele oda, hogy hangos szóval is megtaláljam ugyanazt az egyszerű, őszinte hangvételt, hangulatot. Minden egyes próba a születendő szerep továbbfejlődése, még akkor is, ha rosszak néha ezek a próbák. Bemutató napján még egyszer sem éreztem úgy, hogy itt van már a szülés pillanata…
– Mert még korainak érzed?
– Mindig azt szeretném, ha szebb, több lenne, fejlettebb lenne… Úgy beszélek, mintha gyerekszülésről lenne szó – figyel hirtelen magára, de már folytatja is. – A premiertől rettenetesen félek, a halálfélelem lehet ehhez hasonló. Az önkontrollom nem tud úgy működni, mint a későbbi előadásokon, és a bemutató után elviselhetetlen fájdalom és fáradtság gyötör. El kell telnie pár előadásnak, amíg újra alkotójává tudok válni a szerepnek, és képes vagyok tovább folytatni a munkát, tovább fejleszteni azt, amit addig nem sikerült jól megoldanom. Végtelenül boldog vagyok, ha egy előadás csak annyit is jelentett, hogy felfedeztem egy mondatot, amit addig talán csak elmondtam, de nem értettem meg úgy, ahogy azon az előadáson.
– A közönség mennyire színházértő?
– Nem tudom. De csak meg tudom köszönni magamban bárkinek, hogy eljöttek megnézni az előadást, otthagyták a kényelmes fotelt a tévével…
– Miért? A színház az egy kényelmetlen hely?
– Ugye, fel kell hozzá öltözni, el kell jönni…
– Vajon miért jár az ember színházba?
– Főként azért, mert szüksége van a kikapcsolódásra, hogy elfelejtse napi problémáit, mint ahogy a napi könyvolvasásnak is szükségét érzi, itt is a gondolatokkal való találkozást kívánja. És örülök, hogy az ember, velünk együtt sírva-nevetve megőrzi magában a gyermeket, aki volt.
– Milyen a kapcsolatod a nézővel?
– Mindig félek, hogy nem úgy fogad el engem, ahogy én szeretném. Sosem tudtam lemérni se a tapsból, se egyéni találkozásokból a szeretet fokát. Mikor tapsolnak, úgy érzem, a szerepnek tapsolnak, egyéni beszélgetésekkor pedig, ha el is ismernek, azt sem tudom teljes mértékben elfogadni, mert hát velem beszélnek, és a szemembe mondják, de nem biztos, hogy azt éppen úgy is gondolják.
– Remek példa ez arra, hogy az elidegenedettség teljes győzelmet aratott mindennapi életünkben!
– Közönségen én mindig csak egyetlen embert értek. Nem x, y, z-t, hanem egy embert. A Közönséget. Ezért szeretem a drámát, itt lehet lemérni, hogy mennyire van szuggeráló erőd, mennyire tudod lekötni a figyelmüket, úgy, hogy ugyanazt érezzék, amit te, fent a színpadon. A vígjátékban a színész hajlamos azt hinni, hogy őt kacagják, az ő játékának van hatása, holott a poénnak van sikere… A vígjátéknál maga a szerep segít, hogy hamarabb a közönség kegyeibe kerülj. De ezzel együtt nehéz vígjátékot játszani, mert el is ragadhat, ripacskodásra ad alkalmat, könnyebben áteshetsz a ló túlsó oldalára. A nehéz, hogy siker esetén is megtaláld a magad mércéjét, hogy ne menj tovább, mint azt a játék ízlése kéri, vagy engedi.
– A szenvedély, drámában nem ragadhat el hasonlóképpen?
– Ha túlfeszíted a drámát, azonnal átmész vígjátékba. Az ember alkalmasabb szenvedések kifejezésére, ezzel inkább találkozik az életben, jobban ismeri ezek fokát. A vígjáték az életben más. Kikacag téged a közönség, neked tetszik, hogy kacagnak s ráteszel egy lapáttal a figurára, a játékra. Az életben sosem úgy vagy vígjátéki, hogy nevettetsz, hanem maga a szituáció nevetséges. Te nem tudod, hogy nevettetsz, szenvedő alanya vagy a helyzetnek, csak a helyzet komikus. A szenvedés, a fájdalom az más, az eljut a tudatodig, azt érzed… Mindig kételkedem magamban, abban, hogy szabad-e nekem erről egyáltalán beszélni. Hiszen számomra mindez életszükséglet.
– Ki beszélhet a színházról? Aki nézi?
– Nem. De tudatában vagyok annak, hogy buta vagyok.
– Ha tudod magadról, már nem vagy az.
– Én csak érzem a színházat, s ezért vannak kétségeim, hogy vajon ezek az érzések megfelelnek-e a valóságnak, ha nincsenek alátámasztva értelemmel is.
– Akkor te vagy a legokosabb buta színésznő.
– Az iskolában sem tudtam megtanulni a leckét, de a szerepet három nap alatt bevágtam. A súgó csak biztonsági okokból kellett, ha lapszusom volt. Ilyen mindenkivel előfordul. De szövegproblémáim nem voltak soha.
– Milyen a jó partner?
– Olyan, mint Miske Laci. Akinek a szemébe lehet nézni, s aki mikor szembenéz veled, nem a kollegád szemét, tekintetét látod, hanem a szerepét. Az tükröződik a szemében, amit én mondok neki, s amit ő érez.
– Hogy épül be a színházi világba a családi életed? Van jelentősége annak, ha otthon nem mennek jól a dolgok?
– Nem zavaró körülmény, hogy gyerekeim vannak. Köszönöm őket a sorsnak. Nagyon jól tudok mellettük dolgozni, nem vonják el a figyelmemet, sőt, arra nevelnek, hogy koncentráltabb legyek. A családom tett gazdagabbá, önzetlenebbé. Nem csak magamra figyelek, hanem egyre inkább rájuk. Ezért nem tudom elfogadni a színház részéről azokat a kifogásokat, hogy azért játszom kevesebbet, mert állandóan szültem. A rám bízott feladatokat pontosan úgy, ha nem magasabb fokon tudtam volna megoldani. Szülés előtt olyan sokat játsztam, hogy nem csak a kollegáim nemtetszését vívtam ki, még én is csodálkoztam. Persze, hogy örültem, ki nem örül annak, ha játszik? Szülés után, mintha álomból ébredtem volna, az a színház, amelyik azelőtt annyira foglalkoztatott, most három év óta egy szerepet juttat nekem egy évadban. Nem panasz, de nem elégít ki. Nem veszik figyelembe a repertoár összeállításánál, hogy ennél a színháznál itt vagyok én is. Hogy rám is gondolva választanának darabot.
– Nálatok színész-, vagy rendezőközpontú a színház?
– A rendező választ darabot. Egyre inkább kétségbe ejtő, hogy szerepek mennek el mellettem… Most döbbentem rá, mennyire véges a színészi pálya… Eddig végtelennek hittem, s most, hogy egy kicsit leállítottak… Nagy baja az is a színházunknak, hogy a legidősebb színésznő alig negyven éves, és most játszatják el velünk azokat a szerepeket, amelyeket későbbi korban is eljátszhatnánk, viszont akkor már nem játszhatnánk el a mostani korunkbeli szerepeket.
– Hogyan lehetne ezt másképp megszervezni?
– Ha tudnám, biztos benne lennék a színház vezetőségében. Az tény, hogy nálunk van a legkevesebb színész. Fontos lenne, hogy érezze a színész, szükség van rá, hogy azt a szerepet csak ő játszhatja el. Így az indulás is könnyebb. Én rendezőpárti vagyok, nélküle egy lépést sem tudok tenni. Nem kell belém sulykolja, amit akar, de az fontos, hogy bízzak benne, hogy meglegyen a nézőtéri kontrollom, hogy merjem azt csinálni, amit akarok. Hajlok a rendezői utasításra s merem állítani, hogy ugyanazt a szerepet tíz rendezővel tízféleképpen csinálnám meg. De csak abban az esetben, ha bízok benne.
– A színházban szoktál ezekről beszélgetni?
– Nem.
– S itthon?
– Bemutató előtt, amikor már annyira felgyűl bennem a félelem, az izgalom, hogy nem fér belém a szerep, muszáj hangosan beszélnem… Ilyenkor csak a civil férjemnek mondom el, aki nagyon jó kritikus, s a néző szemével tud véleményt nyilvánítani.
– Barátság a színházban nincs?
– Megpróbálok úgy létezni a színházban, hogy szántszándékkal ne szerezzek ellenséget magamnak. Ha rossz viszonyban lennék velük, nem biztos, hogy partnerként jól tudnék viszonyulni hozzájuk. A jó viszonyt, amennyire lehet és tudom, meg akarom tartani.
– Milyen ember a színész?
– Gyerek… Szeretem ezt az emberfajtát. Nehezen jutottam be a főiskolára, háromszor rugaszkodtam neki a felvételinek, ez alatt a csodálatom irántuk egyre nőtt. Még ma sem tudok minden színészt kollégának érezni, még mindig felnézek sokukra, gátlásaim vannak azokkal szemben, akiket nem ismerek közelebbről. Épp úgy, mint diákkoromban, amikor autogramot kértem tőlük. Nem is akarok kiemelni közülük, talán csak egyet… A sikertelen felvételim után a kolozsvári Stúdióban Horváth Béla kultúrcsoportjába kerültem, aki Bisztrai Máriával vezette azt. Ők indítottak el engem ezen a pályán. És azt a hitet, lelkesedést, amit Horváth Béla ki tudott az egyszerű, munkás fiatalokból álló csoportban fejleszteni, hogy a félnapi munka után, amikor a délután négykor kezdődő próbák sokszor az éjszakába nyúltak, senki nem volt fáradt, senki nem kívánta a próba végét, és sajnálta, hogy haza kell menni… Ezt tartom igazinak. Ilyen színházat szeretnék ma is…
– Színházba szeretsz járni?
– Igen. Bár mindig fejfájással jövök ki. Hiába ülök nézőként be, a rossz előadás kihoz a sodromból. Valószínű a rossz idegfeszültség miatt fájdul meg a fejem. Anyám is így van vele….

Édesanyja többször benyitott a szobába, beszélgetésünk alatt. Vékony, madárszerű asszony. A gyerekek is többször berohantak, Ibi pedig mindig a legnagyobb nyugalommal tessékelte ki őket a szobából, vagy ment ki utánuk elintézni valami „fontos” dolgot. Később, ebéd után kimentünk a kertbe. Kis földparcellán több cseresznyefa, amit boldogan szüreteltünk a gyerekekkel. És zöldséges, amit ketten gondoznak a férjével. Most is látom, amint ül az egyik fa alatt és rám néz búcsúzáskor:

– Olyannak írj meg, amilyen vagyok – bízza rám kicsit a sorsát…

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1982-ben készült interjú teljes szövege itt olvasható:

*2017. március 22-én érkezett a hír, hogy 72. életévében elhunyt Csiky Ibolya – Poór Lili-, Szentgyörgyi István-, 2008-ban közönség-díjas, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével kitüntetett, a nagyváradi Szigligeti Színház művésznője, színművész. Fenti interjúval adózunk tisztelettel emlékezetes munkásságának. (Káfé főnix)

1. Barta László:
   2017. március 24. 13:54

   Köszönet Nászta Katalinnak! Ez egy jó értelemben vett múzeális interjú Ibivel. Olyan kérdések hangzanak el,amelyekben a művésznő,Csíky Ibolya, igazi emberi nagyságát és rajongását a színház iránt, teljes mértékben felfedik. Megmutatták a válaszok,hogy valójában milyen is volt Csíky Ibolya. Sajnos múlt időben kell fogalmaznunk…volt! Nagy veszteség ez a nagyváradi Színháznak, az erdélyi színjátszásnak, a nézőknek, közeli- és távoli iemerőseinek is,akik ismerték és szerették. Áldott legyen az emléke!

2. Kerékgyártó Gizella:
   2017. március 25. 19:19

   Én is nagyon sok szerepében láttam ,néha felvidított ,megnevetettet vagy elgondolkoztatott az élet egy -egy kis dolgain. Visszagondolva reá egy kicsit elszomorít ,hogy ismét el kell búcsúznom egy színésznőtől . Nyugodjon békében !

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ