Fa­lu­si költő, de inkább a falu költője, an­nak min­den terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Te­her, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat ele­mi­vel, au­to­di­dak­taként, maga mögött hagy­va aprócska fa­luját, Ózdot, „sorsának természe­tes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelv­vel, iga­zi anya­nyelvével felvértez­ve, természe­tes közegéből, fa­lu­si közösségéből ki­sza­kad­va lép a poétai mezőkre. És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hi­het­te, nem is remélhet­te, hogy vad­virágos rétek, cso­bogó pa­ta­kok stb. várják, ha­nem az asz­falttól. Attól a városi világtól, ahová hir­te­len be­lecsöppen. Kilép a pa­raszt­jai közül, és belép a váro­si­ak közé.

Ahon­nan kilépett, kinézik ma­guk közül, ahová belépett: nem fo­gadják be.
Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meg­ha­son­lottság. Hiába az ott­honról, a fa­luból a vérében ho­zott gaz­dagság, a népköltészet, a bal­ladák, a mesék csodála­tos színpompája, a népi-pogány ere­detű képze­let­világ, ha gyökerét vesz­tett­nek érzi magát, ha­risnyás em­ber­nek a városi li­teráto­rok között. Jövevény, kívülálló, és ezen még a vele szüle­tett, „a költő természetéhez tar­tozó nyel­vi és tech­ni­kai fogéko­nysága” (uő.), de az állandó tudásszom­ja, az állandó ta­nul­ni akarása (hiányai bepótlására), s en­nek fo­lyományaként műveltsége ki­pallérozása sem enyhíthet. De leg­alább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiéle­se­dett fi­gyelmű rálátással van – min­dig – ahová vissza­for­dul­ni. Mert mit is te­het­ne egy számára tel­je­sen szo­kat­lan, el­lenséges­nek érzett környe­zet­ben? Vissza­megy – az állandó ott­hon­ta­lanság-érzéstől, az el­veszített szülőföld fájdalmától, a meg­ta­ga­dott pa­rasz­ti sors emlékétől gyötörten – oda, ver­se­i­ben, ahon­nan eljött. És las­sacskán meg­találja mon­dandójához a formát is, a széle­sen hömpölygő, inkább epi­kus (ti­zen­hat szótagú, páros rímű), de népköltésze­ti ele­me­ket is magában hor­dozó tárgyi­as el­beszélő lírát. És még a versvégen fel­mu­ta­tott jelkép, ta­nulság, az örök újra­kezdésről például a Tor­nyot rak­tam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szem­mel pi­cit di­dak­ti­kus­nak ható konklúzió-le­vonás sem tud­ja el­halványítani a vers iga­zi erejét, nagyságát. (Gyer­mek­ko­rom min­denféle is­ko­lai ünnepélye­i­nek ked­velt da­rab­ja volt a költemény, az ak­ko­ri diák-előadók pa­te­tikája, erőtel­jes, fo­kozódó rit­musú in­tonációja, emel­kedő hang­fekvése ma is itt re­zeg a fülem­ben.) De a Tor­nyot rak­tam mel­lett ott van – ki­csit rá is kap e vers nyomán a széles hömpölygésű, az el­beszélő rész után, a be­fe­jezésben gon­do­la­ti-lírai ref­le­xiót be­ik­tató da­ra­bok ízére – a Disznóölésre (a Családi kör nagy­szerű ro­kon­ver­se), a mo­nu­mentális Pa­raszt-oltás, középis­kolás éveim köte­lező ol­vasmánya, a Mert ki­felé nem volt útja tit­ko­kat sej­tető da­rab­ja, ugyan­csak erős di­dak­ti­kus zárlat­tal, vagy a Nyug­tod ne le­gyen re­meklése, no meg a Szolgálatváltozás sajátos, horváth­istvános, igen re­mek bal­ladája. De líra­ibb költeményei között is találunk iga­zi gyöngy­sze­me­ket már a kez­de­ti (meg a későbbi) időszakból is, ilyen Az én vándorlásom (talán erre fi­gyel­he­tett fel Jékely), Ül fe­let­tem a búbánat, 1943, vagy a Halál mar­ka lendül, csak így, kapásból. Nem túl sok van belőlük, igaz, de sok-sok részletszépség kárpótol­hat meg­annyi versében, vagy bosszant­hat, hogy ho­gyan is nem si­került végig­vin­nie az egész költeményen azt a szépséget , ami­kor Kosz­tolányi–, Arany–, Petőfi-hatások csil­log­nak-vil­log­nak itt is, ott is, sőt, Nagy László Ki vi­szi át a sze­rel­met című versére is találunk „ráírást” Ha létünk léte eltűnik címmel. Igaz, a nagy kortárséhoz képest sok­kal szerényebb ki­vi­te­lezésben.
Az 1944-es for­du­lattól aztán, ha válo­ga­tott ver­se­i­nek kötetét ol­vas­suk, egy-két ívnyit tovább­la­poz­ha­tunk bátran. A ha­risnyás pa­rasztból pan­tallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kel­le­ne vi­szo­nyul­nia eh­hez az új, gyöke­re­sen megválto­zott világhoz, és egyáltalán: vers­ben ho­gyan kel­le­ne szóla­nia. Szüle­tik így egy csomó fe­lejt­hető, igen gyen­ge költemény, népi­es­kedő han­gon, mert na­gyon–na­gyon vékony szál választ­ja el a népi da­ra­bo­kat, a népies ver­se­ket az álnépi­e­sektől, ame­lyek leg­inkább a giccs­határ közelében járnak, vagy még ott sem. Kívülállóból belül álló lesz (ha van ilyen egyáltalán), de a ruha raj­ta továbbra is a kívülállóé ma­rad. A sze­rep is, amit játsza­nia kell, amit a kez­det kez­detén fel­vett, s no meg amit aztán ügye­sen rá is kény­szerítet­tek. A merőben új költői fel­adat­ra azon­ban csak gyat­ra meg­oldások szület­nek. Majd csak a hat­va­nas évek közepe táján talál újra magára, ami­kor az öregség, be­tegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját. És az újra fel­fe­de­zett gye­rek­kor, fa­lu­si világ, egy idősödő em­ber szem­benézése egy­ko­ri önmagával újra meg­termékenyíti ben­ne a költőt. Az elégi­kus szo­morúság hangjával, a búcsúzáséval azon­ban – ki­felé tart­va az életből –, mint­ha nem­csak saját magát búcsúztatná, ha­nem azt a fa­lu­si, pa­rasz­ti világot is, ami­nek ak­kor már jószerével (vagy las­sacskán?) be­fel­le­gez­ni látszott.

Horváth István: Válo­ga­tott ver­sek. Székely Könyvtár. Csíksze­re­da, 2016.

Forrás: eirodalom.ro