Sokszor voltam Gyuriéknál, de csak egyszer sétáltam ki az udvarukra. Kolozsvári belvárosi udvar(,) szőnyegporolóval, távoli tűzfalakkal. ‘Hetvenegy nyara volt. Ráültem a poroló vízszintes vascsövére és azon rágódtam, hogy a közelgő duna-deltai nyaralásunk során nehogy belefulladjak a tengerbe. Előző évben ugyanis valami kávézaccot félreértettem.
— Milyen lesz a tengeri út — kérdezte anyám ‘hetven nyarán.
— Nem látom a tengert — válaszolta a jósnő(,) és mi visszaváltottuk a vonatjegyet, mert a szüleim látták, mennyire aggaszt… mennyire beleéltem magam abba az agyrémbe, hogy ha a jósnő nem látja a tengert, az azt jelenti, hogy bele fogok fulladni.
Ültem tehát Gyuriék udvarán és féltem a nagy víz erőszakos hatalmától. Szorongtam és ez a szorongás keveredett bennem az utazási lázzal. Tizenhat évesen imádkoztam a porolón ülve, hogy megszépüljön ez a pillanat, hiszen csak akkor tud megszépülni, ha a nyaralásról ép bőrrel hazakerülök.

Budapest, 2017. III. 23