Zsongott az erdő. A fák leveleit meg – megcirógatta  egy arra tévedő kósza szellő, s a meglibbenő ágak között átcsillant a fény. Fülledt forróság uralkodott. A  mozdulatlan levegőben kakukk szólt, tücsökzene lágy hangja, s egy patak csörgedezése hallatszott.  
A lombsátor alatt  egy őzsuta kitágult, nedves orrával a levegőbe szimatolt, majd harapni kezdte a füvet. Odébb a bodzabokor alatt tikkadtan pihegtek pettyes gidái. Egyre kínzóbbá vált a szomjúság. Csak bámultak az őzek  álmodó, nagy szemekkel az irtás felé, még várniuk kellett. Az alkonyi csöndet, a homályt.  A fák karimája fölött lassan rózsaszínűvé vált az ég, s a szürkeség átszivárgott a lombokon. Hűs fuvallat szaladt át a fákon, bokrokon.
A gidák könyörgő szemekkel néztek anyjukra. A suta fölneszelt, hegyes fülekkel figyelt magasba emelt fejjel, majd elindult a tisztás felé. A gidák boldog szökkenéssel iramodtak volna utána, de az őzsuta veszélyt jelzett. Egy pillanatig mozdulatlanná dermedtek. Csak a vízhez surranó róka nesze hallatszott.  Aztán ismét elindultak a patak felé. Óvatosan, meg-megállva haladtak. Ahogy egyre közeledett a csobogás, meglódult a család, élesen hasította testük a levegőt. Mohón szürcsölték a gyöngyöző  vizet.
Ekkor elfeketedett egy pillanatra az ég, s harsány zajjal röpült közéjük valami. Abban a pillanatban ugrott a suta, szökkentek a gidák is. A mátyásmadár éktelenül sivalkodott, s mintha az egész erdő nyögött volna.
A lebukó nap utolsó sugara még egyszer rávilágított a tájra. A pórul járt farkas akkor kecmergett ki csurgó bundájával a partra.