(szeszélyes napló/17)

Idősebb korában Arany János a nyár egy részét szinte mindig a Margitszigeten töltötte. Történt egyszer, hogy József főherceg, aki nagyon kedvelte a költőt, meglátja, amint Arany az egyik padon ül és valamit ír. Lassan, nesztelenül sompolyog közelébe, a háta mögött megáll és rátekint a költő kezében lévő papirosra. Arany verset írt ilyen címmel: A tölgyek alatt. Ezt látva, olvasva, József főherceg meglepi a költőt és tréfásan, jóságosan szól hozzá: – Ohó! Úgy látom, kedves Arany, hogy ön nem jó botanikus. Ezek itt hársak, amelyek alatt ül. Üljön kérem, tíz lépésnyire arrább: ott vannak a tölgyek.

*

Láng Gusztáv irodalomtörténész Tiltakozó szomorúság cimű esszékötetében (Savaria University Press, Szombathely, 2015), Düh és megértés cimű irásában demonstrálni próbálja, hogy Ady Endre, minden hangoskodó Arany-ellenessége dacára („ha ezerszer kiátkoznak, én mégsem tartom másnak Aranyt, mint a kádenciázó magyar falusi nótárius fejlett tipusának”) és Petőfi-pártisága ellenére is, költői gyakorlatában nem egy Arany-motivumot vesz kölcsön, különösen a balladák világából, s gyúr belőlük öntörvényű, sajátosan őrá jellemző versvilágot. Kimondott szavaival taszít ugyan, de belső lényével rögtön magához ölel. Bizonyítva, hogy Arany Jánost sehogyan sem lehet megkerülni.

*

„A VAJDÁT /a Nagyidai cigányok c. vígeposzról van szó – sz. m./ kaptam, köszönöm. Nagy gyönyörűséggel olvasgatom. No várj tőlem sok szót. A vajda teljesen sikerült s kétségkívül nincs párja ő kegyelmének két országban. Még a trivialitások is ügyesen vannak beszőve. (…)
Haragszol, édes Jánoskám, haragszol? Pedig hidd el, kár vesztegetni az epét, mely szükséges leend majd a töltött káposzta megemésztésére. Te nem hitted még azt, hogy e semmirekellő irodalom vagy is inkább az irodalom semmirekellő emberei a legnagyobb lelki gyönyörűséget találnak abban: leránczigálni magokhoz azokat, a kik egy kissé feltűnőbb magasságon állanak, írhattad volna te a VAJDÁT akárhogy, írhattad volna úgy, a mint e bölcs ítész eléd czirkalmazta: nem ér semmit! akkor más lett volija a hibája; mert mindig az a főczél: lefőzni valakit, a mint ők mondják: az istenét! (…)
Két osztálya van ezeknek a mi bölcs bírálóinknak: vagy szamár, vagy malitiosus; s minden esetre a bírálatot a VAJDA felett én is méltánytalannak találtam, sőt olyannak, mclylyel téged személyesen akartak szurkálni. A mit jónak érzek, alkalmasint az is; én gyönyörködtem és velem sokan a VAJDÁN és az ő dicső győzelmén, isten éltesse sokáig!” (Tompa Mihály kevele Arany Jánoshoz, 1852)

az Aranykor Egykori Lovagja