„… én közönség centrikus színházat mondanék”

Sepsiszentgyörgyön ismertem meg.
Akkurátus, semmit el nem siető embernek tűnt. Nyugodt természetével sokszor dühített másokat. A színház egyik legjobb színésze volt, aztán Temesvárra került. Őszi turnéjuk alkalmával találkoztam vele. Odaadtam a kérdéseimet, válaszoljon rájuk… De nem: kihasználva szabadidejét, leutazott Sepsire, felkeresett és szóban mondta el a magáét.
Magas, alig fér be az ajtón. Jókedvű.

– Képtelenség levélben megírni, egy egész regényt kellene írnom. Gondoltam, egyszerűbb, ha felülök a vonatra, most elmondom és te megfogalmazod. De hadd melegedjek be előbb… Szóval, itt vagyok.

De előbb még kimegy a konyhába, a cigarettáért.

– Első kérdésed: hogyan lettem színész – kezdi. – Kérlek szépen, teljesen véletlenül. És utána már nem volt más választásom.
– Hogyhogy?
– Egy késő nyári estén, strandolás után a főutcán mászkáltunk, mikor jött az egyik haver, és mondta: statisztákat keresnek a színházba. Megyünk? Miért ne? Szebenben éppen évadkezdés volt, a román színházban a Harap Alb-ot [Creanga: Fehér Szerecsen] újították fel. Ott álltam, mint alabárdos, a portál mellett… szemben a közönséggel. Nagyon furcsa volt. Így kezdtem. A haverek elszéledtek, én maradtam. Kétéves népművészeti iskolát végeztem és felvételizni készültem a színiakadémiára. Ajánlóleveleket is kaptam, merthogy nem volt meg az érettségim. Engem valamikor kirúgtak az iskolából.
– Miért?
– Színházról beszélgetünk, vagy az én viselt dolgaimról? – nevet vissza.
– Kíváncsi lettem…
– Szakközépiskolába jártam Kolozsváron. Három évet elvégeztem, a negyediken kirúgtak… Édesapám, szegény, aki jó nevű szakember volt, bevett magához a gyárba, s az ő árnyékában huligánkodtam. Sok mindent elnéztek nekem az ő kedvéért. Elég pimasz kölyök lehettem, nem vitás… Na, és akkor statisztálni kezdtem a színházban. Lenyűgözött az a légkör, amit Radu Stanca és Mihai Dimiu, ez a két nagy nevű rendező teremtett. Két különböző korosztály, kétféle színházi vízió, kultúra, két külön világ. Abban az időben a szebeni rangos színháznak számított országos viszonylatban.

– Vásárhelyen kik lettek az évfolyamtársaid?
– Péterffy Gyuszi, szegény, Péterfy Ági, Czikéli Laci, Illyés Kinga, Gál Ernő, Halassy Erzsike, Fülöp Klári, Bósy Anna, Kőműves Balázs, aki újságírónak csapott fel, és Dehel Gabi.
– Egyből Sepsiszentgyörgyre kerültél?
– Néptanácsi ösztöndíjas voltam, s minthogy Szeben akkor éppen Brassó tartományhoz tartozott, más választásom nem volt. Számomra egy dolog volt bizonyos, Vásárhelyre nem akartam kerülni, mert azt azért már akkor tudtam, hogy ott nem lenne könnyű a tanáraim bűvkörétől szabadulni. Kitűnő tanáraink voltak, kezdve Kovács Györggyel, aki mint színész, rendező, pedagógus, és mint közéleti személyiség lenyűgöző példa tudott lenni diákjainak, akik aztán évekig nem tudtak szabadulni egyéniségének hatása alól. Egyiken-másikon még ma is felismerem a mester halvány utánzatát. Én sem egykönnyen tudtam levetni… Mindhárom tanárom megérdemli, hogy említsük. Lantos Béla szép, tiszta beszédével, saját példájával tanította nekünk a beszédtechnikát… Kőműves Nagy Lajos a maga hetven-nyolcvan évével, mert sohasem tudtam hány éves, ugyancsak saját példájával oktatott bennünket, húszéveseket a fiatalságra. Delly Ferenc ugyan nem tanított, de rendezett az évfolyamán, és nem láthattam színészként, de rendezőként sem szűnt meg annak lenni. Nem bírta ki, hogy fel ne szaladjon a színpadra és el ne játssza a társulatnak mindenki szerepét, úgy, hogy az egész társulat tátott szájjal nézte, mit produkál az öreg. Fantasztikus színész volt! És jó pedagógus is, akárcsak Tompa Miklós… Nagyon jó volt az első másfél év Sepsin, ugyanígy a brassói évek is… Hogy mégis, miért változtattam helyet? Elmeneteleim mindig magántermészetűek voltak. Ettől függetlenül állítom, hogy talán a színészet az egyedüli mesterség, ahol a színész hírnevét nem öregbíti az egy helyben maradás. A színész dialógust folytat a közönséggel, s ezt minél szélesebb körben teheti, annál jobb. Ahány színház, annyi szokás, annyi összetétel, annyiféle légkör, más hagyományok… Új környezetbe mindig új erőpróbát jelent a beilleszkedés.
– Milyen színház a temesvári?
– Professzionista. Látszólag! Úgymond, profi módon viszonyulunk a színházhoz, ezért kapom a fizetést, be kell jönnöm, meg kell csinálnom. Ez rögződik az adminisztratív apparátuson keresztül a kimutatásokban. Ha hiányzik a színész egy gyűlésről, az konkrét valami, fel lehet írni! Viszont, hogy próbák sorozata telik el az alkotói szellem legteljesebb hiányában, ez elsikkad. Fő a fizikai jelenlét, s ezzel felborul minden értékrend. Mert egy előadás az egy előadás, attól függetlenül, hogy telt ház van, vagy csak egy ember ül a nézőtéren… Nem szeretném, ha a többi színház ezt tanulná el tőlünk… Nálunk az utóbbi időben nagyon jó előadások is születtek, de olyan gyengék is, amelyek, állítom, az öt magyar színház egyikében sem születhettek volna meg.
– Mit tartasz a legfontosabbnak ezen a pályán?
– A kételkedést.
– Miben? Kiben?
– Magamban is, de általában… És ez a kételkedés nem a hit, hanem a hiszékenység ellentéte. Képtelen vagyok elhinni bármit, amíg meg nem győződöm arról, hogy az úgy van. Az olvasópróbák mindig egyformán zajlanak. Felolvassák a darabot, aztán elkezdődnek a próbák, megszületnek az első játékok, amit azonnal le is rögzítünk és megyünk tovább. A legegyszerűbb, leghétköznapibb és legkézenfekvőbb megoldásokból rakjuk össze az előadást, szinte gondolkodás nélkül. Azokból az ötletekből, amik legelőször jutnak eszünkbe. Az én kérdőjeleim már ott megszületnek, hogy miért ezt a darabot vettük elő? Miért ez a szereposztás? Miért pont rám bízta a rendező ezt a szerepet? És így tovább… Ez nyilván vitát szül, de vita nélkül ezt a varázslatot, ami a színház, nem lehet csinálni, nem, nem nem! Ilyen nincs, érted? Ez örökösen egy önmagát építő, önmagában megújuló, önmagára rálicitáló, önmagát kiegészítő, önmagának ellentétébe is átcsapó munka! Egy szerep megformálása nem fejeződik be a vizionálás, premier, de még a századik előadás napján sem! Mert tíz év múlva támad egy ötletem, eszembe jut az utcán, tehát ha jól meg van csinálva az a szerep, a színészben soha nem zárul le. Olyan szerepről beszélek, ami nyomot hagy a színészben, ami új felfedezések lehetőségeit nyitja meg előtte. Valami nem lehet érvényes, ha öt perc múlva már nem az. Az idő valóságosan is telik, minden változik, semmi sem állandó…
– Kérdéseidre általában választ is szoktál kapni?
– Engem sok rendező tart akadékoskodó, kényelmetlen színésznek, de nem tehetek róla. A tisztázatlan helyzetekbe nem tudok belenyugodni. Ha nem kapok választ, akkor magamtól próbálok felelni. Ez a helyzet, amikor a színész rendező nélkül, vagy éppen ellene játszik. Végső soron a saját bőrét viszi a vásárra s a közönség előtt nem magyarázkodhat azzal, hogy tetszik tudni, a rendező…
– Hogyan lehet megkülönböztetni a színészeket egymástól, munkájuk alapján?
– Vannak jó színészek, és gyengébbek, akárcsak jó rendezők és gyengébb rendezők. Vannak, akik kiaggatják a kérdőjeleiket, vannak, akik csak felkiáltójelekkel dolgoznak. S a rendezők úgyszintén. Van, aki nem veszi zokon a kérdéseket, örül nekik, igényli azokat, és van, akit idegesítenek. De egy előadás művészi foka éppen a megválaszolt kérdőjeleken mérhető le. Nyilván színészek nélkül elképzelhetetlen a színház. Üres nézőtérrel is. Előadásokon a nézőnek, próbákon a rendezőnek van ott a helye. Munkája folyamán a színész velük folytatja a maga fáradhatatlan dialógusát. Enélkül nem létezne színházi előadás. Nem hiszek a színész- vagy rendezőközpontú színház elméletében. Már az elmélet felállítása is gyanús. Mintha valamilyen lappangó fontoskodási szándékot takarna. A lényeg: színház vagy nem színház… Csak színház létezik, ami dialógust jelent szerző, rendező, színész, kritikus és közönség között. Öt tényezője ugyanannak a csapatnak. Ha mindenáron valamilyen „centrikus” színház megjelölésére kényszerítenek, akkor én közönség centrikus színházat mondanék. A párbeszéd témáját megadja a szerző, az alaphangot a rendező, a hangszínt a színész, s ha nem alakul ki építő dialógus a közönséggel, kritikussal, akkor haszontalan szócséplés az egész… Nem mellékes milyen az a rendező, milyen irányú a kultúrája, ízlése, stb. Olyan a társulat, akár a rendező. De a rendező csak olyan lehet, amilyennek a társulat akceptálja.
– Kikkel dolgoztál jól?
– A kezdeti időkben Bán Ernővel. A brassói színházban Sica Alexandrescuval, aki akkor már színháztörténeti Matuzsálem volt. Az a hír terjengett róla, hogy teljesen megcsontosodott, akadémikus vénember. És meglepett rendkívüli fogékonyságával. A színészek észrevételeire fantasztikus fürgeséggel és éles eszűséggel tudott reagálni. Seprődi Kiss Attilával is jól dolgoztam, csak keveset, mert akkor már elmenőfélben voltam a szentgyörgyi társulattól.
– Leggyakoribb színészi hibád?

Péterffy gyanakodva sandít rám.

– Milyen hibád van, ami akadályoz a munkádban?
– Ja…? Hát… a pontatlanság… de nem a munkában… Sajnos, szoktam, bevallom… Bár tudom, hogy a legkönnyebb pontosnak lenni, ha az ember arra koncentrál. Fél órával ott lenni ugyanolyan pontatlanság, mint fél órával utána. Persze, az én észjárásom szerint. De viccen kívül, az időbeli pontosság általános követelmény minden területen. A színházban különösen az. A színész már reggeltől úgy ütemezi be egész napját. Készül az esti találkozóra a közönséggel. Mint egy atléta, harminc-negyven méter távolságból indít, de már pontosan tudja-érzi, milyen ponton, melyik lábbal fog dobbantani. Ez a dobbantás a színész számára az előadás kezdete. Egész napja erre irányul, és ha olyan az előadás, vagy a szerep, már két órával előadás előtt bent van a színházban, ha pedig nem, akkor csak fél órával vagy tíz perccel kezdés előtt.
– Milyenek a színház törvényei?
– Nagyon régi keletűek. A Kótsi Patkó János által szerkesztett kódex járt is a kezemben. A legapróbb részletekre is kiterjedt. A vándorszínházak korában szükséges is volt a teátristák kötelességeit szabályokba foglalni az előadások biztosítása érdekében. Ezek igazi színházi törvények voltak, a legszigorúbb szakmai, erkölcsi, etikai vonatkozásokkal. A mai színházi rendszabályzat tartalmában, utalásaiban teljesen más jellegű. Csak utalások vannak benne a színházi produkcióra. Különben a paragrafusokat egy az egyben kimásolták a munkatörvénykönyvből. Annyira általánosak, hogy mondhatni csak fizikai jelenlétre korlátozódnak.
– Olyan vétséget említs, amit magad is annak tartasz.
– A figyelmetlenséget. Amikor a színész nem figyeli a partnert, nem figyeli a színpadi helyzetet… úgymond „ csak éli” a szerepet… Itt a tévedés! Ami a színpadon történik, az nem élet, az játék! És a játékban figyelni kell…
– Milyen partnert kedvelsz?
– Aki „veszi a lapot” és tud is lapot adni… és főleg, aki nem csal!
– Fontos-e egy színész számára tudnia, milyen értékű?
– A színészek többnyire tisztában is vannak ezzel. De ha csak egyszerűen a színész megjelölést használom, azzal nem becsülöm le magam. Sőt! A színész megnevezés nem igényel külön jelzőt. Az én értékrendszeremben csak színészek és nem-színészek léteznek. Régi elméletek azt tartották jó színésznek, aki maga alakul a szerepéhez, a másik színésszel szemben, aki nyilván a gyengébb lehetett, mert magához alakítja a szerepeket. Az ilyeneket nem szeretem, eleve lemerevítenek egy csomó lehetőséget, amit az elmélet ismeretében meg se kísérelsz. Pedig minden próbálkozás hasznos, még ha negatív eredménnyel is zárul. Szerep és színész kölcsönösen vonzzák egymást, amíg a két figura eggyé nem olvad… Az sem igaz, hogy egy színész a világ minden szerepét el kell tudja játszani. Nagyon sok rendező már a szereposztásnál bakot lő, mert kísérletképpen ellen-szereposztást végez. A kísérlet nagyon hasznos, de csak azért nem osztani azt a szerepet arra a színészre, mert neki való… az ilyen kísérlet nem használ sem a színésznek, sem az előadásnak, sem a színháznak.
– A fiatal kollégák hogyan viszonyulnak a színházhoz? Másként?
– Fiatalja válogatja. Másképp akarják csinálni, csak még nem tudják, hogyan… Kezdő koromban is megtaláltam a hidat a másik generációhoz, most is. Sokukban magamra, magunkra ismerek, ambíciójukban, színészi hitvallásukban, törekvéseikben. Én nagyon szeretem őket. Tulajdonképpen tanulok, lopok is tőlük, kicsit a fiatalságukból… Éretlenségükben, túlkapásaikban, türelmetlenségükben saját hajdani tulajdonságaimat ismerem fel. Abból, amit csinálnak, a jót is, rosszat is hasznosítani tudom a magam számára. Még akár egy csecsemő viselkedése is inspirálhatja a színészt! A közönség amúgy mindent elfogad, csak a következetlenséget nem. És itt jut eszembe Tompa klasszikus akadékoskodása, hogy ha a színpadon van három szék, miért kell a szereplőknek a földre ülni, ha két szereplő van a színen… Meggyőződésem, hogy a realista, azaz a mit- miért-hogyan elve mentén működő színházhoz kell visszatérnie a legabszurdabb színháznak is.
– A színészerkölcsről mi a véleményed?
– Ne feszegessük…
– Miért? Más?
– Nem. Ugyanaz. Talán valamivel szigorúbb. Sokkal jobban kell vigyáznia magára is, az erkölcsére is. A színész kirakatban áll.
– Látszik-e a színész alakításán, milyen ember?
– A színész a színpadon saját magát, saját tulajdonságát tudja a legkevésbé hitelesen felmutatni. Ami közel áll a jelleméhez, azt a legnehezebb megcsinálnia. Azt is mondhatnánk tehát, hogy egy jellemszilárd ember csakis egy jellemtelen embert tudna alakítani. Csakhogy egy túlságosan szilárd, merev jellem képtelen átalakulni, más jellemeket formálni önmagából.
– Tehát?
– A szigorú erkölcsiség vonatkozik a színészre, mint magánemberre, de mint színész, szóval… aki dudás akar lenni…
– Tehát a színész legalább két ember, egyszer ember és azután színész.
– Valahogy így… A pályám kezdetén a közvetlen környezetem sokszor rámszólt, hogy mit színészkedem, amíg meg nem szokták, hogy színész vagyok. Talán fiatal koromban tényleg volt bennem egy olyan plusz, ami azt a benyomást kelthette, hogy a mindennapjaimban is játszom. Egy hanglejtés, egy-egy póz, tudom is én… Most már mások a mindennapjaink, és más az, amikor fellépek a színpadra..
– Láttad a Mefisztót?
– A filmet? Igen.
– Mennyi köze van a színjátszásnak a politikához?
– Nagyokat kérdezel… A politika mindig felhasználta a színházat, a háború előtt is így volt, így hallottuk a régiektől is, még a régi polgári „semmitmondó” színjátszás is, amiről eleget hallottunk negatív értelemben, az ötvenes években.
– Mennyire adhatja el a bőrét egy színész? Ez volt a Mefisztó nagy kérdőjele.
– Roppant érdekes, ami téged érdekel. A színész jelleme, most meg ez a kérdés…
– Mennyire lehet politikus a színház? Kell-e az legyen? Összefügg a színész felelőssége a politikával? Mennyire szabad a színész egyáltalán?
– A színész szabad, rengeteg kibúvója van a politika alól, de ne boncolgasd ezt a témát. A színész a saját gondolatait úgysem tudja kikapcsolni soha, a józan esze mindig a kétszer kettő logikáját diktálja. Bármennyire is ellene dolgozik, csak árulkodik róla egy szemvillanás, egy hangsúly, de erre külön nem kell felhívni a figyelmet.
– Rendben, de hogy nézne ki szerinted az ideális színházigazgató?
– Jelen körülmények között elég nehéz dolga lehet egy színigazgatónak… Nagy általánosságban olyan tulajdonságokra gondolok, mint szakmai, műveltségi színvonal, szervezési készség, emberi, erkölcsi magatartás, ízlés, diplomáciai érzék, stb. – szóval egy sereg olyan készségre van szükség, amelyek képesek egy embert egy színtársulat szellemi, de mindenképpen vezérévé avatni. Ezek követelmények. Ideálist kérdeztél… Amilyen mértékben távolodik a gyakorlat ettől az eszményi képlettől, olyan mértékben él vissza a hatalma adta lehetőségeivel és indul meg a bomlasztás szelleme is a társulaton belül.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható: