200 Arany
(szeszélyes napló/18 – Aranytelér)
…tele kebel – üres levél!
Ettem, ittam, vegetáltam: de egy verset nem csináltam.
Jobb órában többet s jobbat…
A múlt olyan mint a hegy, ha kopár és sziklás is, midőn messze van hátunk megett szép kék színben tűnik fel!
Ölettél-e már horánczot (vadonat-új szó; most iszkábáltam e helyett: korai malacz…
…napról napra stupidusabb leszek; héba csak bámulok mint a juh, a nélkül hogy valamit gondolnék s úgy szeretnék elalunni sokáig — sokáig: örökre! Gyakran nem vagyok képes egy összefüggő’ mondatot megérteni, vagy leírni. A vénséget nem okolhatom; az igaz, hogy elértem már „il mezzo camino di nostra vita” az emberi élet ösvényének felét: de hisz Dante csak akkor kezdett isteni comoediájába s Cervantes agg korában írta az örök ifjúságú Don Quixote-t. Más a baj, édes barátom.
A szerkesztőkkel nekem is meggyűlt a bajom. Tudod, az én lyrám nagyon „hangtalan madár,” ritkán szól, akkor sem jól. Ezek az emberek pedig azt kívánják, hogy dúdoljunk derűre borúra, minden héten hatot: de az nem megy. Azaz menne, de nem lenne köszönet benne. Ha te oly szívből szakadt és lélektől lelkezett verset tudsz írni: haza érkeztedkor: azt hiszik, hogy minden, ki már egyszer az ugorkafán ül, csak veszi a papírt és olyat fog egy fél szivar mellett firkantani…
A költőnek, azért hogy nemzete előmentét eszközölje, épen nem szükség a politikától kölcsönzeni eszméket : ő énekeljen, költsön úgy, mintha végczélja nem egyéb volna magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában. A nemzet, kinek jeles költői vannak, érzeni fogja önbecsét, habár a költemények nincsenek elárasztva politikával, hazafisággal s egyéb ilyen phrasisokkal. A virágregék épen úgy czélra visznek, vagy még jobban, mint a leghazafiasb költemények.
Egészségem tűrhető, bár most májusban megint intést kaptam, hogy egy szép tavaszszal oda fogok költözni, hol nincs schulinspector, s az egy kissé megrezzentett. Chronicus bajomnak (mivel kinevetnétek, ha mondanám) circiter öt év óta majd semmi jelenségét nem éreztem, de most újra megmozdítá egy kis körmét. Mindazáltal még néhány tavaszt remélek, kivált ha öt évben lép egyet a baj, mit bizony1839 óta hordok keblemben, mint sérült szarvas a nyilat.
A magyar ember — magyar ember volt és marad, különösen pedig táblabíró. Sohasem ott keresi a bajt, hol az gyökerezik: restaurál mindig: egy elvet égig emel, három esztendő múlva elcsapja… így van jelenleg az úgynevezett népies költészettel. A helyettn, hogy azt mondaná: Péter vagy Pál rosszul ír, ezt tűzi zászlójára: le a népiessel! Es visszasohajt Egyiptom vereshagymáira: a Kazinczy és Döbrentei sonettóira… (Arany Jánosnak Tompa Mihályhoz írott leveleiből, 1852-53)
Az Aranykor Egykori Lovagja
Pusztai Péter rajza