Eljön az este, amikor a kedves asszony kissé félrehajtott fejjel elhárítja a felkínált pohár tejet olyanformán, mint a világtól már elszakadt csecsemő, aki visszautasítja az emlőt, mert keserű lett számára a tej. Bocsánatkérőn elmosolyodik, mert bánatot okoz neked azzal, hogy nem táplálkozik többé belőled. Már nincs többé szüksége rád. Te pedig elfordulsz, az ablakhoz mész, hogy elrejtsd könnyeidet. Odakint megpillantod a mezőt. És akkor mint valamiféle köldökzsinórt érzed a dolgokkal való kapcsolatodat.

Akárcsak a sakkjátékban is: van győztes, és van vesztes. És előfordul, hogy a győztes csúfondáros mosolyt ölt arcára, hogy megalázza a vesztest. Mert ilyenek az emberek. Erre te jössz, és igazságérzeted nevében eltiltod a sakkban a győzelmet. Ilyenképpen: “Mi érdeme van a nyertesnek? Értelmesebb volt, vagy jobban ismerte a játék fortélyait. Győzelme csupán valamilyen állapot kifejezője. Miért dicsőíteném hát csak azért, mert rózsásabb az arca, vagy mert finomabb, dúsabb a hajzata, vagy nem olyan torzonborz…?” Én azonban láttam olyan állandó vesztest, aki éveken át sakkozott abban a reményben, hogy egyszer majd eljön a nyerés ünnepe. Mert még akkor is gazdagabb vagy azzal, hogy ez az ünnep létezik, ha nem te ülöd. Akárcsak a tengerfenéken rejtező gyöngy esetében.

(Folytatjuk)