A teremtőhöz szálló sóhajpárák
emelkednek e lét-tetők fölé
fehér köpenyben sorakoznak csendben
az éjszaka szakadt lidércei
a tébolydákból szökött látomások
agyrémekből szőtt kísértetek
a vesztett múlt sötét alkímiája
az önvád felnövekvő árnyai
a leselkedő álom-mumusok
rosszalvó gyermek fojtott motyogása
s a büntetésből térdeplő szavak
sötétkamrákban ázó negatívok
nagyanyánk arcát előhívó jóság
a mindentudók szánó mosolya
szemekbe torzult fájó veszteség
katona fiak csatakiáltása
hazatérők mankón bicegő lelke
– világ sodrása, ó, történelem! –
sorsokat őrlő örök változás
hadakat űző vándorlás a létben
könyvek hamvába hulló üzenet
pattogó szikrák elszálló betűk
a pusztulásban sajgó krónikák
a teremtőhöz szóló fény-fohászok
s a füstjelekkel széledő imák

1. Marianna:
   2017. március 29. 18:24

   Fájdalmasan szép! Nagyon tetszik.

2. Sógor Zsuzsanna:
   2017. március 30. 11:16

   Egyszerűen lenyűgözött a vers igazsága, és a képek, melyekben a költő feltárja előttünk ezt az igazságot.